Nehéz a cikkíró szíve, amikor egy számára kedves filmről kell szigorú kritikát kinyilvánítania, a Batman visszatér esetében viszont most ez következik. Számomra az 1989-es Tim Burton-mozi folytatása mind történetben, mind pedig zenében túltesz az előzményeken. Az új részben a denevérember (Michael Keaton) nem egy, hanem mindjárt három gonosszal találja magát szembe. Az úri családból származó, de torzszülöttsége miatt kitagadott Pingvin (Danny De Vito) szövetséget köt az iparmágnás Max Shreckkel (Christopher Walken) és a bőregérhez hasonlóan latexkosztümben rejtőzködő Macskanővel (Michelle Pfeiffer). A gonoszok csapata sokkal ambiciózusabb, mint Joker az előző filmben, és nagyratörő terveik sokkal veszélyesebbek Gothamre nézve. A jobban szerkesztett narratíva sokkal egyenletesebb zenei élményt biztosít, mint az első részben, ahol bizony sokat kell várni, amíg beindul az akció. Az ördög azonban a részletekben rejlik, és ritkán fordul elő, hogy egy ilyen kiváló muzsikát az utómunkálatok során egy jól szervezett csapat tesz tönkre, ezáltal csökkentve a várható hatást.


A Batman visszatér score-ját Danny Elfman teljesen más technika alapján komponálta, mint az első részét. Elsősorban az operaszerű megoldások miatt ebben a filmben jóval több a zene, alig van jelenet, amely alatt ne szólna valami a háttérben. A másik különbség az erős, karakterközpontú tematika. Legelőször a harmincas években, az operákon nevelkedett európai komponisták (Max Steiner, Erich Wolfgang Korngold) írtak ennyire "szabályos" zenét, ahol minden karakter egyenlő volt egy hozzá rendelt zenei motívummal. A Batmanben a címszereplőn kívül senki nem rendelkezett önálló zenével, Joker elborultabb pillanataiban keringőzött vagy Prince-dalokat hallgatott. Itt azonban mindenkinek van legalább egy témája, illetve annak számos variációja, amelyek a tematikus komponálás alapkövetelményeinek megfelelően minden kulcspillanatban felbukkannak a szereplővel együtt.

Batman témáját természetesen nem kell újra bemutatni, az előző filmben már bizonyított muzsika most még gyakrabban kerül előtérbe. A címszereplőnek nemcsak a filmben, hanem a zenében is méltó mód meg kell küzdenie az immár saját motívumokkal felruházott ellenfelekkel. Pingvin esetében már több téma váltakozik: ezek közös gyökérből indulnak, de a karakterrel együtt válnak egyre sötétebbé. A torz madáremberhez tartozik egy gyermekkóruson alapuló motívum, amely sokat segít a karácsonyi hangulat visszaadásában is, és mellesleg tökéletesen illik egy olyan gyermeteg gonoszhoz, aki óriás gumikacsán közlekedik. Ehhez a darabhoz kapcsolódik egy sötétebb, menetelős zene, amely Pingvin felnőttkorával és egyre őrültebb terveivel kapcsolódik össze, például amikor kedvenc madaraiból öngyilkos terroristákat farag.


Selina Kyle/Macskanő is külön témákat kapott. Az első a "Selina Transforms"-ban hallható, amikor is a félőrült nő elpusztítja addigi élete emlékeit, hogy átalakulhasson. A zene a némafilmek hagyományait követve nem a képen látható akciót festi alá, hanem önálló életre kel, az őrület kvázi Selina fejében hallható. A másik téma egy csapatnyi nagyon magasan szóló macskanyávogást utánzó dallamsor, amely nem is igazi téma, inkább apró jelzés a zenében, mely jelzi Macskanő jelenlétét. A főszereplők mellett rövidebb, kidolgozatlan darabok jutnak mellékszereplőknek, például a cirkuszos bandának is, de ezek teljesen jelenetfüggőek, és csak egy-két trackben bukkannak fel.

Trackről trackre elemzésnek nincs sok értelme, elsősorban azért, mert az erős tematikus megközelítés miatt elég a score-t hallgatni, és a történet így is teljesen átélhető, akár a film újranézése nélkül is. Az utolsóelőtti "End Credits" ezeket búcsúzóul mind felvonultatja, ez a legjobb Elfman-tétel, mely tartalmaz minden olyan elemet, amiért még mindig várom az új munkáit.

A lemezt a Siouxsie and the Banshees dala, a "Face to Face" zárja. A dal Max Shreck partiján hallható, ahol Bruce és Selina erre táncol, az együttes pedig jól ötvözi saját ötleteit Elfman zenéjével – a nótában megbújnak Macskanő jellegzetes motívumai. Akinek megvan DVD-n a film, mindenképpen nézze meg a dalhoz készült videót, és érezze Siouxsie áldozatos munkáját, ahogy 1992-ben is próbálta életben tartani a nyolcvanas évek Duran Duran-os hangulatát egy erősen anakronisztikus klip formájában.


Akkor most lássuk a számos bosszantó részletet, amelyek a Batman visszatér zenei világát károsan befolyásolják és nagyban hozzájárulnak a pontszám lerontásához. Az első számú probléma annak idején előkészítette a Tim Burton–Danny Elfman páros időleges szakítását, ami miatt Burton Ed Woodjához Howard Shore szerezte a zenét. A Batman visszatér utómunkálatai során Elfman felháborodott, hogy komplex zenéjét teljesen elnyomták a hangeffektek, és úgy nyilatkozott, hogy a végeredmény sokkal jobban sikerült volna, hogyha mind ő, mind a hangeffektekért felelős emberek visszavettek volna saját munkájukból. Az új DVD-n valamennyire korrigálták a hibákat, nekem mindenesetre sokkal jobban tetszett az új és erősebb mix, amely nagyjából eltalálta a helyes egyensúlyt, sőt, néha a zene javára billen a mérleg.

A második problémán sajnos már nem lehet változtatni. A Batmanhez Elfman a londoni szimfonikusokat használhatta, akik nagyban hozzájárultak az eredeti aláfestés magas színvonalához. A Batman-téma bátran harsogott, a romantikus zenék pedig szívszorítóak lettek. Rejtély, hogy mi történt a folytatás esetében. Anyagi vagy kényelmi szempontok játszhattak abban közre, hogy a Batman visszatér zenéjét a Warner Brothers saját házi zenekarával vették fel. Ők Jonathan Sheffer vezényletével próbálják a legtöbbet kihozni saját magukból, de egy ilyen grandiózus muzsikához egyszerűen sem technikai tudásuk, sem létszámuk nem elegendő. A hatalmas zene így összetöpörödik, és sokat veszít a hatásából.


A harmadik probléma maga a lemez, pontosabban annak elrendezése. Hálásak lehetünk a hetvenpercnyi score-ért, amelyet kiadtak, de érthetetlen, hogy miért kellett az egész anyagot szinte egyetlen összefolyó masszává keverniük a producereknek. Bár a szerzemények nagyjából helyes sorrendben követik egymást, számos egymástól távol álló darab kerül összekapcsolásra, több pedig értelmetlenül van feldarabolva a legváratlanabb helyeken – a trackek ideje pedig egy és hat perc között váltakozik, meglehetősen logikátlanul. A lemezt emiatt lehetetlen véletlenszerű lejátszásban hallgatni, a módszer miatt pedig az operahangzás inkább dagályossá, mint emlékezetessé válik.

A Batman visszatér kísérete így összességében olyan élmény, amelyben sokkal több lehetőség van, mint amennyi felszínre kerül. Mint írtam, nekem sokkal jobban tetszik a tematikus megközelítés és a zenei egyenletesség, de sok bosszantó részlet több irányból támad, így sem a filmben elhangzó, sem az albumon lévő score-ral nem tudok maradéktalanul elégedett lenni.