Michael Bay neve hallatán ma már a legtöbben csak legyintenek, mondván: teljesen elvonult az egymásnak ugró óriásrobotok egyre kevesebbeket érdeklő világába, ám hogy ez mennyire nincs így, arra a Pain & Gain című vígjátéka éppúgy példa, mint a 13 óra – Bengázi titkos katonái. Bár műfajuk eltérő, e két produkcióban közös, hogy anyagilag egyaránt sikertelenek voltak. Bay hiába kívánt velük eltávolodni Optimustól és társaitól, úgy tűnt, már nem alapozhat nevének korábbi vonzerejére, amennyiben a film címe nem transszal kezdődik, vagy nem formersre végződik. 2017-ben pedig már ez sem volt igaz, hiszen a Transformers: Az utolsó lovag nem rengette meg a mozikasszákat. A valós alapokon nyugvó 13 óra a Kadhafi bukásán túl lévő Líbiában, egészen pontosan 2012. szeptember 11-én indul, főszereplői pedig az országban lévő titkos CIA-létesítménybe beosztott egykori elit katonák, akiknek a feladata az lesz, hogy kimenekítsék egy közeli diplomáciai létesítményből az amerikai nagykövetet.

A 13 órát kísérő közöny oka egyfelől az lehetett, hogy a tengerentúlon – pár kivételtől eltekintve – soha nem is szerették a világ ezen pontjára elkalauzoló háborús filmeket, hiszen a forrongó Közel-Kelet állapotát tekintve Amerika nem tarthatja a magasba patyolattisztán maradt kezeit. A vitatható döntésekből kiinduló hadműveletek következményei pedig kellemetlen érzéseket hoznak fel, így nem csoda, hogy az amerikai átlagember nem szívesen ül be egy olyan alkotásra, mely pont e döntések egyik "eredményét" érinti.


A bukás másik oka a húzónevektől teljesen mentes színészi gárda lehetett, mert az akkortájt még leginkább vígjátékokhoz köthető főszereplőn, az idén Jack Ryan bőrébe bújó John Krasinskin kívül ismert névvel nem találkozhatunk a marcona kommandósok alakítói között. Noha a mű Ridley Scott hasonló jellegű, A Sólyom végveszélyben című vállalkozásának szintjét nem éri el, a maga műfajában egyáltalán nem beszélhetünk rossz moziról, mert Bay akkor is tökéletes akciórendező (ezt kár is lenne elvitatni tőle), ha nem az Autobotok és az Álcák közti csatákról regél. A 13 óra behajítja nézőjét az események sűrűjébe, jól átérezhető az ellenséges erők által körülvett katonák fenyegetettsége, miként az is, hogy a maroknyi csoport tagjai min mennek keresztül, miközben egymás után eleső bajtársaik halálának árnyékában is ki kell tartaniuk a felmentő sereg érkezéséig. 

Ha fogadásokat lehetne kötni arra, hogy Bay aktuális filmje kapcsán ki lesz majd a kiszemelt komponista, mindig csak be kellene söpörnünk a nyereményt, annyira biztos a válasz: Steve Jablonsky. Annak ellenére, hogy az ő kissé egy helyben topogó karrierjét a rendező tette infúzióra, az együttműködés ezúttal pihentetve lett, azonban cseppet sem valószínű, hogy valamiféle cserbenhagyásról lenne szó, mivel Az utolsó lovaghoz ismét Jablonsky szerződött le. A leglogikusabb magyarázatnak az tűnik, hogy 2016-ban túlzottan leterhelt volt, mert egyebek mellett a Tini Nindzsa Teknőcök – Elő az árnyékból és a Mélytengeri pokol zenéjén is dolgozott, így talán nem fért bele az idejébe még Bay projektje is. Azonban arról is lehetett olvasni, hogy Bay ezúttal kifejezetten Hans Zimmert szerette volna komponistának, de ő végül csak zenei producerként tartotta a szemét a projekten. A direktor persze nem az utcáról hívott be valakit dallamfelelősnek, hanem azt a Lorne Balfe-ot, aki Jablonskynak kiegészítő komponistaként segített be az első két Transformersnél.

Amikor Jablonsky nem akciófilmhez komponál, képes nagy meglepetésekre (ilyen volt például a Gőzfiú című anime score-ja, valamint a Pain & Gain és a Mélytengeri pokol egyéni elektronikája is), ám mivel a 13 óra pont a leggyakoribb műfajába tartozik, talán jobb is, hogy egy kollégája helyettesítette. A munkamániás Balfe évente akár kilenc-tíz alkotást is jegyez, s ezzel gyaníthatóan valamiféle rekord megdöntése közelében lehet, viszont e mennyiség magával vonja azt, hogy művei hullámzó színvonalat mutatnak. Balfe – Jablonskyhoz hasonlóan – szintén Zimmer mellől tört ki, és ha egyelőre nem is halmoz sikert sikerre, napjaink egyik legkeresettebb zeneszerzőjének tekinthetjük. Sok esetben akkor hívják, ha az aláfestéshez nincsenek biztosítva szimfonikusok, mert elfogadhatóan tud szintetikusan, hangmintákkal pótolni egy valódi nagyzenekart (ebben nála talán csak a Borgiák komponistája, Trevor Morris jobb), emellett az is többször bebizonyosodott, hogy képes filmjeinek speciális hangulatot kölcsönözni. 


A szerző már rengetegszer dolgozott együtt Zimmerrel (a hosszú listán olyan címek találhatók, mint például a Sherlock Holmes vagy az Eredet), illetve ők ketten írták a Call of Duty: Modern Warfare 2 muzsikáját is. Balfe-nak tehát nem először kellett katonai műveleteket a zene nyelvére fordítania, csak ezúttal a sztorit megtörtént események ihlették. A költségvetés most lehetőséget adott arra, hogy nagyzenekart is használhasson, így a Zimmerrel közösen előállított szintetizátorprogramjai a Chamber Orchestra of London zenészeinek előadásával keveredhettek, emellett a szólóhangszereket elektromos cselló, valamint két trombita képviselte.

Balfe kétféle zenei irányból támasztotta alá az eseményeket. Háborús filmről lévén szó, az adrenalinfokozás rendkívül fontos szempont volt szerepével kapcsolatban. Már a második trackkel bekerülünk a káosz közepébe: minimalista elektronikus basszusaival, fortyogó effektjeivel, lüktető vonósaival és töredezett ütemeivel a zaklatott "Welcome to Benghazi" egy igazán hatásos darab. Nem kevésbé ütős akciómuzsika a metálba hajló, kirobbanó lezárású "Burn Them Out", a dobolással harciassá tett "Engage Direct" vagy a torzított gitáros és csellós "The Teams". E kompozíciók jellemzője egyaránt a brutális megszólalás és a fékevesztett tempó, s bár az alkotás jeleneteiben sokszor a fegyverropogásé a főszerep, szerencsére a score-nak is marad elég hely.

A másik irányra a szentimentálisabb pillanatok alátámasztásához volt szükség, itt az elektromos cselló jutott főszerephez. Ahogy a szerző fogalmazott: "A zenének tükröznie kellett azokat az összetett érzéseket, amelyeket a katonák átéltek, ezt pedig akciócentrikus motívumok helyett inkább egyszerűbb elektronikus hangulatképekkel ragadtuk meg. A score-hoz Peter Gregson is hozzátette óriási tehetségét elektromos csellón, és úgy vélem, hogy a kettőnk által létrehozott hangzás sikeresen idézte meg azt az elszigeteltséget és elhagyatottságot, amikkel e férfiaknak szembe kellett nézniük." Aki tehát a csatazenék helyett előnyben részesíti a lassabb szerzeményeket, bátran próbálkozzon meg az albummal, mert úgy hatvan százalékban ilyesmiket hallhat rajta. Bay-filmről beszélünk, ezért a patriotizmus alapelem benne, viszont kifejezetten hazafias töltetű zenét mindössze egyet találunk a kiadványon: a pergődobos "The Last Resort" hallatán nem nehéz magunk elé képzelni a lobogó amerikai zászlónak tisztelgő bakákat.


A meghittebb darabok közül kiemelkedik a kilencperces "Forgotten": lassú zongoradallammal indít, és a végére egy olyan méltóságteljes, megható kompozícióvá teljesedik, mely bármely háborús mozinak katartikus lezárást nyújtana. A komponista melodramatikus oldalát még több trackben is megmutatja: a rekviemszerű "Hero", az elégikus "Calling Home", az elmélázó "All the Gods" vagy a himnikus "13 Hours" is igen kellemes pillanatokat garantálnak, a négyhangos zongoramotívumot ismétlő "Going Home" pedig hiába csak kétperces, az egyik legfigyelemreméltóbb kompozíció.

Akik ellátogatnak a komponista honlapjára, azok még mintegy félórányi kiadatlan muzsikával bővíthetik ezt az ötven percet, ugyanakkor a CD-re felkerült szerzemények hallgatásakor sem lehet hiányérzetünk. A lendületes szerzeményekből van kevesebb, ami a hallgatói élmény felől közelítve nem is olyan nagy baj, mert ezek a részek ugyan a jelenetek alatt hatásosak, ám a lemezen jobban feltűnik viszonylagos monotonitásuk. Mindazonáltal Lorne Balfe jól megragadta a filmhez szükséges kettősséget, mert szerzeményeiben a katonák nemcsak az ellenséggel küzdenek meg, hanem a magánnyal is.