A második világháború egyik emblematikus színterén, Okinaván játszódó A fegyvertelen katonában a valós eseményeken alapuló Booton Herndon-kötet, a The Unlikeliest Hero; The Story of Desmond T. Doss, Conscientious Objector Who Won His Nation's Highest Military Honor első mozis adaptációját köszönthetjük. Desmond T. Doss történetét Andrew Knight (Akihez beszél a föld) és Robert Schenkkan (A csendes amerikai) dolgozták fel, ezt követően pedig a direktorként pontosan tíz évre háttérbe vonult Mel Gibson olyan színészgárdával álmodta vászonra, mint a címszereplőt alakító Andrew Garfield (A csodálatos Pókember), továbbá Vince Vaughn (Ünneprontók ünnepe), Sam Worthington (Avatar) és Teresa Palmer (Eleven testek). Az alkotás debütálására a Velencei Filmfesztiválon került sor, ahol a vetítést tapsvihar és ováció követte, a kritikusok pedig áradozó cikkekkel szórták tele a sajtót. A véleményalkotók többsége nemcsak Gibson rendezői kvalitásaiban látja a mozi erejét, hanem abban is, hogy a háború borzalmait éppoly kendőzetlenül tárja a néző elé, mint a főszereplő furcsa viszonyát az eseményhez: Doss bevonult, fegyverét azonban még a csatatéren sem volt hajlandó megragadni. Hozzáállásával sikeresen kivívta bajtársai és felettesei ellenszenvét – hovatovább magatartása okán hadbíróság elé került –, a Hacksaw Ridge nevű csatatérre szanitécként kivezényelt katonának azonban végül hetvenöt, a kereszttűzből kimenekített bajtársa köszönhette életét, amiért Becsület Érdemrenddel tüntették ki.

A fegyvertelen katona aláfestésén Rupert Gregson-Williams munkálkodott, ugyanakkor Gibson első ízben nem őt, hanem James Hornert kereste fel, akivel rendezőként anno A rettenthetetlent, az Apocalyptót, illetőleg Az arc nélküli embert hozta tető alá. A zeneszerző halálos kimenetelű balesetét követően a rendező John Debney-hez fordult segítségért, akit A passió révén kedvelt meg. 2015 szeptemberében alá is írták a szerződést, én pedig előre dörzsölni kezdtem a tenyeremet, hiszen komoly hangvételű muzsika volt kilátásban az egyik kedvencemtől – ráadásul a siker koronázta A dzsungel könyve után érkezett volna. Egy 2016 augusztusában adott interjú alkalmával a komponista többek között arról is mesélt, hogy az utolsó simításokat végzi a score-on, és nagyon élvezi, hogy újfent Gibson oldalán dolgozhat, ráadásul ezen a rendkívül pátoszos mozin. Azonban váratlanul hírül adták, hogy Gregson-Williams is csatlakozott a projekthez, röviddel ezután azonban már csak utóbbi művész neve volt látható a stáblistán. Mint az később kiderült, Debney elkészítette a zenét, ám az alkotógárda nem volt vele elégedett, s ahelyett, hogy átíratták volna az anyagot, inkább új szerző után néztek. Így került a képbe a Hans Zimmer-féle Remote Control Productions táborát gyarapító zeneszerző, akire Gibson figyelmét barátja, a szintén Gregson-Williams-muzsikával kísért Tarzan legendáját nemrég befejező David Yates irányította.


A komponista a film szerkezetével megegyező módon bontotta ketté művét: "Igazán érzelemgazdag rész az, ahogyan Desmond ráébred, mennyire szereti az életet és a bele vetett hitet" – összegzi röviden Gregson-Williams a főszereplő motivációját, amitől az a háború kirobbanását követően sem tántorodik el, ám az események hatására kénytelen megedződni: "A kíséret második fele ezt a fordulatot, valamint Desmond lelki erejét hivatott tükrözni." Gibsonnal – aki kellően jártas az ilyen jellegű adaptációk terén, hiszen a főszereplésével készült A rettenthetetlen, A hazafi és a Katonák voltunk egyaránt párhuzamba állíthatóak e projekttel – sokat beszéltek arról, miként kellene dallamaival erősíteni a látottakat, s miután megállapodtak arról, mely út a legmegfelelőbb, elkészítette a nyitányt, amire a score egészét is építette. Elmondása szerint művének lényege az, hogy nem az ilyen témájú alkotásokból már ismert hősképet igyekszik előtérbe helyezni, hanem magát az embert, annak szívét, nem utolsósorban pedig lelkivilágát. A mű ismeretében elmondható, hogy az érzelmek tükrözése – a Tarzan legendájával ellentétben – nem rekedt meg a szándék fokán: tökéleteset ugyan nem alkotott a szerző, említésre méltót azonban igen.

A Tarzan-mozit követően előítéletet tápláltam A fegyvertelen katona aláfestésével szemben, ráadásul azzal számoltam, hogy újfent egy semmitmondó muzsikáról, egy elszalasztott lehetőségről beszélhetünk majd, de tévedtem: bár piedesztálra nem emelném Gregson-Williams munkáját, a drámaibb részek kellően hatásosak ahhoz, hogy korrektnek nevezhessem. Az Abbey Road Studiosban hetvenfős zenekar és harminchat tagú kórus közreműködésével rögzített mű ugyan a jól bevált panelekből építkezik, némely esetben azonban annyira bensőségessé válik, hogy e tény képes feledésbe merülni. Ez olyan tételekre igaz, mint például az albumnyitó "Okinawa Battlefield", az "A Calling", a "Climbing for a Kiss" vagy a "Throw Hell at Him". Az ezeknél megfigyelhető visszafogott zenekari játék, elnyújtott vonós- és rezesszólamok, halk zongorajáték és az időnként megszólaló csőharang mind-mind kihagyhatatlan elemei a háborús alkotásoknak, így erejüket, hatásosságukat többnyire az dönti el, hogy milyen összképet nyújtanak, amire most nem lehet különösebb panaszunk. E darabok fő mozgatója Doss témája, amelyet a szerző két csellóra, valamint két klarinétra írt, s ehhez hasonló stílusban oldotta meg a karakter Dorothyhoz (akit Palmer alakít) fűződő érzelmeinek ábrázolását is, ami a "Climbing for a Kiss"-ben és a "Dorothy Pleads"-ben kerül előtérbe.


A vér, a mocsok, a verejték, a kiszolgáltatottság, az állandósuló veszélyhelyzetek, valamint a halandósággal való szüntelen szembenézés a háború velejárói, amit Gibson nem rejtett véka alá, a csatatér borzalmait szimbolizáló kompozíciók azonban sajnos korántsem sikerültek úgy, mint az érzelmek megközelítése. Az ide sorolható trackek a nyomasztó hangulatú "Hacksaw Ridge"-dzsel veszik kezdetüket, ám ezeknél már szembetűnő a lassabb tempójú daraboknál még kellő ügyességgel palástolt Remote Control-stílus, amely a "Japanese Retake the Ridge"-nél, a pátoszos hangvételű "One Man at a Time"-nál, a "Rescue Continue"-nál, az "A Miraculous Return"-nél, illetőleg a kórussal felvértezett "Praying"-nél csúcsosodik ki leginkább. E darabok éppúgy beilleszthetőek Steve Jablonsky (Transformers-filmek) műveinek bármelyikébe, ahogyan Ramin Djawadi (Trónok harca), Henry Jackman (Amerika Kapitány: Polgárháború) vagy éppen Lorne Balfe (Terminátor: Genisys) munkásságába. Persze az RC-s hangzás már a szerző kihirdetésekor borítékolható volt, és ezúttal is ugyanazt a hatást éri el a hallgatónál, mint bármely más esetben, csak furcsa, hogy mindez egy világháborús mozihoz kapcsolódik – annak ellenére, hogy korábban már készült egy Az őrület határán, egy Katonák voltunk és egy Pearl Harbor – Égi háború is ugyanilyen stílusú kísérettel, s közülük az első egyenesen zseniális lett.


Az instrumentális aláfestés mellett dalok is hallhatóak a filmben (zenei szempontból ezek segítik elhelyezni a produkciót az adott korszakban, a Varése Sarabande korongján viszont nem kaptak helyet), melyek közül az egyik az 1870-es években született "To God be the Glory". A William Doane zeneszerző és Fanny Crosby szövegíró együttműködése nyomán megszületett himnikus darab olyannyira közkedveltnek számít a keresztény világban, hogy számtalan énekeskönyvbe is bekerült, érdekessége ugyanakkor, hogy ez nem a szerzőpáros érdeme, hanem Cliff Barrowsé, a Billy Graham Evangelistic Association zenei igazgatójáé, aki 1954-ben felkarolta ezt az addig nem igazán ismert művet. Egy másik ilyen muzsika a Bob Miller jegyezte "We're Gonna Have To Slap The Dirty Little Jap" című bluesdarab, amely source musicként van jelen (tehát nemcsak a nézők, hanem a szereplők is hallják), s hűen tükrözi a fronton működő rádióállomások műsorainak stílusát.


Vegyes érzéseim vannak Rupert Gregson-Williams score-jával kapcsolatban. Egyszerre tudok jót és rosszat is mondani rá, hiszen Doss motivációjának, a világhoz való viszonyának szimbolizálása jól sikerült, a többi track azonban a szokásos, RC-sablonokkal teli nyomvonalba terelődött, amiben minden bizonnyal az idő szűkössége is szerepet játszott. A fegyvertelen katona egyike azon eseteknek, amikor különösen jól jönne egy olyan kiadvány, ahol az egyik lemezen a felhasznált muzsika, a másikon pedig a kidobott lenne hallható, szeretném ugyanis összevetni Debney és Gregson-Williams dallamait, nem utolsósorban pedig megérteni Gibsonék döntésének okát. Egy biztos, a művész filmográfiájában nagyon is jól fog mutatni ez a projekt, pláne akkor, ha A fegyvertelen katona beváltja a hozzá fűzött reményeket, és sikerrel veszi a 2017-es Oscar-átadás akadályait.