A 2020 elején elharapódzott járvány sok egyéb területhez hasonlóan a filmgyártásra is rányomta bélyegét: a mozik bezártak, a forgatások leálltak, s amíg az első félévre beharangozott húzóalkotások premierjén hónapokat toltak a stúdiók, néhány produkció esetében az online bemutató mellett döntöttek. Ezen állapot hozadéka, hogy a lemezkiadók is jobbára régi zenék újbóli megjelentetésével foglalatoskodnak, mely téren már most elégedett vagyok az idei felhozatallal, hisz alig telt el három hónap, és máris két, általam régóta várt Jerry Goldsmith-albummal, a Rajzás zenéjének újrakiadásával, valamint az Életre-halálra score-jának bővített változatával gazdagíthattam gyűjteményemet. Ahogyan arra már párszor kitértem, Goldsmith azon komponisták egyike, akiknek munkássága a műfaj iránti rajongásom hajnala óta lebilincsel, így az elmúlt két és fél évtized során tőle is igyekeztem minden kedvencemet beszerezni, e páros felbukkanásával pedig az egykoron oly hosszú listámon mindössze három cím maradt áthúzatlanul.


A Rajzás zenéje bakeliten jelent meg először, amelyen túl évek múltán is csak olyan válogatásalbumok ízelítői árulkodtak róla, mint a Varése Sarabande The Towering Inferno and Other Disaster Classicse, illetőleg a Silva Screen gondozásában megjelent The Omen – The Essential Jerry Goldsmith Film Music Collection, a Music from the Films of Michael Caine és a Jerry Goldsmith – 40 Years of Film Music – mindegyikük a "The Bees Arrive" és/vagy az "End Title" tételekre szorítkozott. A Prometheus Records a mozi premierjének huszonötödik évfordulója alkalmából változtatott ezen a helyzeten, és bár fiatalon többször láttam a filmet, kísérete akkor került a látómezőmbe, amikor a CD-hez már csak másodkézből lehetett hozzájutni, ezért inkább kivártam. Bakancslistámról 2020 márciusában vehettem le, hála a La-La Land Records által piacra dobott kétlemezes gyűjteménynek, melyben a teljes, újrakevert anyag mellett az egykori bakelit tartalma is megtalálható.

A katasztrófafilmek múltja szinte egyidős a filmgyártással: az első ilyen jellegű produkció az 1901-ben bemutatott Tűz van! című brit némafilm volt, amelyet számos hasonló követett, de a hetvenes évekig bezárólag e témakör jobbára csak B kategóriás szinten volt képes megmozgatni a stúdiókat. E trendet a Universal törte meg azzal, hogy neves szereplőgárda közreműködésével leforgatta az Airportot, melyet a zsáner szárnyalásának gyújtópontjaként szokás emlegetni. Az ezt követő évtized jelentette e műfaj számára a reneszánsz kort, s a már említett Airport mellett olyan örök érvényű darabok kerültek ki Hollywoodból, mint a Poszeidon katasztrófa, a Földrengés, Az omega ember és a Pokoli torony. Az irányzat éllovasa Irwin Allen volt (ő tekinthető a korszak Roland Emmerichjének), akinek nemcsak a trend tündöklését, hanem a hanyatlását is köszönhetjük – utóbbit a Poszeidon kalanddal, az Ég és föld között-tel, valamint a Rajzással érte el. "Irwin Allen rendező volt a Pokoli torony és a Poszeidon katasztrófa producere, így sejtettem, hogy van némi fogalma a katasztrófafilmekről, és tetszett a gondolat, hogy egy látványos, effektekkel dúsított filmen dolgozhatok. Azt azonban nem vettem számításba, hogy amíg egy égő felhőkarcoló vagy egy hatalmas, felborult hajó nagy formátumú vizuális drámát garantál, egy méhraj... szó, mi szó, nem ugyanaz a kategória" – emlékezett vissza Michael Caine, aki mellett többek között Richard Chamberlain (Sógun), Henry Fonda (Volt egyszer egy vadnyugat), Richard Widmark (Alamo), Olivia de Havilland (Elfújta a szél) és Katharine Ross (Diploma előtt) szavazott bizalmat a filmtervnek, ami aztán hatalmasat hasalt.


Az embereket rettegésben tartó méhek sztorijával Allen John Williamst kereste meg először, akivel a hatvanas évek folyamán olyan, a tengerentúlon anno népszerűnek számító sci-fi sorozatoknál működött együtt, mint a The Time Tunnel, a The Land of the Giants vagy a Lost in Space, de a Pokoli torony és a Poszeidon katasztrófa is közös sikerük volt. A szerző azonban nemet mondott, így a filmes a szintén általa jegyzett Voyage to the Bottom of the Sea széria apropójából megismert Jerry Goldsmithhez fordult, aki finoman szólva sem unatkozott (ugyanezen évben mutatták be zenéjével A nagy vonatrablást, A brazíliai fiúkat, a Kómát, A mágust, illetve az Ómen 2.: Damient), ám mivel közel tíz hetet adtak neki rá, elvállalta a feladatot. A végeredmény hallatán joggal merül fel a kérdés, miként vehette ennyire komolyan a feladatát Goldsmith akkor, amikor a produkció nemegyszer súrolja a komolytalanság kategóriáját - okkal tartják számon a zsáner mélypontjaként. A válasz minden bizonnyal az elhivatottságban rejlik, hasonló példaként pedig számos egyéb vállalkozást lehetne még felsorolni a szerzőtől, melyeket a "rossz film jó zenével" kategóriába szokás sorolni.

"A komponálás egyik érdekes mozzanata számomra a karakterek megfigyelése, valamint megjelenítése a muzsikában" – nyilatkozta egykoron a komponista, akinek a Rajzás ihlette művében a hadsereg, a méhtámadások áldozatai és a filmben látható románcok mellett a méhsereg is megjelenítődik. Utóbbi megközelítés a score legfontosabb visszatérő momentumát adja, melyhez a szerző – az e rovarok angol elnevezéséből kiindulva – a b-e-e zenei hangokra szorítkozott. Az így létrejött, zümmögéshez hasonló vadászkürt-, trombita-, illetve vonósfutamok azon reflexünkre igyekeznek támaszkodni, amely 1900 óta benne van mindenkiben, aki ismeri a Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című négy felvonásos operájából származó "A dongó"-t. Ehhez hasonlót alkalmazott korábban Bernard Herrmann is a Rejtelmes sziget esetében, s az e parányi lényekre történő zenei asszociáció ezúttal is tökéletesen megállja a helyét. Allen hozzávetőlegesen tizenöt-húsz millió méhet használt a forgatás idején, ami meghökkentő szám, és amellett, hogy a velük kapcsolatos képsorok látványosak lettek, Goldsmith háromhangos motívuma nagyban hozzájárul az általuk jelentett fenyegetettséghez. Mindez már az első másodpercekben felbukkan ("Main Title"), majd olyan tételekben tér vissza, mint a "Red Two Reporting", a "The Black Mass", a "The Bees' Picnic", a "Get Him Out", a "Bees on Fire", a "Toward Marysville", a "The Bees Arrive", a "Train Attack", valamint a "Bees Inside".


A rovarokkal a maroknyi tudóssal kiegészülő hadsereg igyekszik szembeszállni, s amíg előbbiek kísérleteit, erőfeszítéseit az "On Their Way", a "Plastic Hives / Old Friends", az "Exact Instructions" és a "The Glasses / Houston Headquarters" feszült dallamai húzzák alá, addig utóbbiak pergő- és üstdobok, valamint erőteljes rezesek közreműködésével vannak jelen a score-ban. A méhek szimbolizálásának módja mellett a militarista hangulat és az akciórészek ihlette trackek voltak azok, melyek annak idején rögtön megragadták a figyelmemet: a "Main Title" éppúgy hamar kedvencemmé vált, mint a "The Black Mass", a "No Effect", a "Bees on Fire", a "Train Attack", a "Burn 'Em Out", a "Get Reinforcements", a "Bees Inside" vagy az elképesztően energikus "End Title", amely méltán került bele a 2009-ben megrendezett Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert repertoárjába. Az itt hallható megoldások tobzódnak a komponista kézjegyeiben, s később számos, a rajongók által kedvelt művében is visszaköszönnek, legyen szó horrorról (A nyolcadik utas: a Halál), akcióthrillerről (Leviathan) vagy kalandfilmről (Salamon király kincse, Supergirl), de a Rajzás bukása képes volt mindent felülírni, score-ja hosszú időre kikopott a köztudatból.

Bár a dinamikusabb megoldások a szerző régebbi munkásságából is táplálkoznak, inkább a következő évtizedének hasonló jellegű kíséreteit vetítik előre, a romantikusabb, illetve drámaibb jelenetek ihlette percek pedig a hetvenes évek tipikus lenyomatai. Ezen időutazás a "Don't Take Him"-mel veszi kezdetét, s a "Oh Maureen / We'll Come Back"-kel, a "The Lollipop"-pal, az "A Gift of Flowers"-szel, az "A Boy's Story"-val, az "Empty Town"-nal, a "Tommy's Death"-szel, valamint a "Departed Friend"-del folytatódik.


Az, hogy egy alkotás kedvezőtlen fogadtatása milyen szinten képes süllyesztőbe küldeni kíséretét annak ellenére is, hogy az jól sikerült, számtalanszor bebizonyosodott már. A Rajzás zenéje az egyik ékes példa erre, ezért külön öröm számomra, hogy a Prometheus Records ráirányította figyelmemet e méltatlanul a feledés homályába merült műre, melyet a La-La Land Recordsnak köszönhetően immáron polcomon tudhatok. A művész ügyesen kombinálta a különböző hangulatelemeket, a rendezővel és a forgatókönyvíróval ellentétben rálelt a megfelelő egyensúlyra (hozzáteszem: a film sem lenne annyira rossz, ha félórával rövidebbre, feszesebbre vágták volna), melyet a zseniális "End Title"-lel fejelt meg.