A Gyűrűk Ura-trilógia, a Harry Potter-széria, a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, az Eragon: csupán néhány példa azon mesékből, amelyek bár világszerte sikert arattak (az utóbbi kivételével), nálam épp az ellenkező hatást érték el: egyre nehezebben veszem rá magam az ilyen jellegű alkotások megtekintésére – túl azon, hogy tudom, nem kellene ennyire elhatárolódnom ettől a műfajtól. Idén azonban két olyan, a fentiekhez hasonló történet kelt életre a mozivásznon, amelyek rögtön magukkal ragadtak: az egyik ilyen A faun labirintusa, a másik pedig a Híd Terabithia földjére volt. Bár alapjait tekintve mindkettő mese, az elmúlt időszakban mozikba került adaptációkhoz képest más élményt nyújtanak azáltal, hogy realisztikus kerettörténettel rendelkeznek (persze a meséknek pont nem ez lényege, ám engem leginkább ezek kötnek le). További közös vonás bennük, hogy szereplőik az élet problémái elől egy maguk kreálta mesevilágba menekülnek, s amíg A faun labirintusában mindez egy sötét képi világgal párosul, addig a Katherine Paterson könyvéből készült adaptációt az új légkörbe nehezen beilleszkedő Leslie (AnnaSophia Robb) és a szülei által nem túl sokra becsült Jesse (Josh Hutcherson) egyre mélyülő barátsága öleli át.


A varázslatos alkotás magyar származású rendezője, Csupó Gábor (Fecsegő tipegők, A Simpson család) filmjéhez nem egy tipikus hollywoodi aláfestést, hanem egy kicsit könnyedebb hangszerelésű szerzeményt képzelt el. Ebben volt segítségére a manapság egyre nagyobb figyelmet érdemlő Aaron Zigman, aki ha így folytatja, a jövőben egyike lehet azoknak, akiket a mai high-tech világban az élő hangszeres filmzenék megmentőinek mondhatunk majd. A csodálatos főtémával, és annak különféle, figyelemre méltó átirataival bíró mű a szimfonikusokat kiegészítő ütőhangszereknek, a zongorának, a csörgőknek és csengettyűknek, az elektromos és a többnyire könnyedséget szimbolizáló akusztikus gitároknak, valamint a helyenként fel-felbukkanó kórusnak köszönhetően egy teljesen más, az átlagostól eltérő színezettel büszkélkedhet, amely a film alatt kifogástalanul megállja a helyét. A score imént említett "nem tipikusan hollywoodi" jelzője a felsorolt kiegészítő hangszereknek köszönhető, amelyek szinte végig jelen vannak, ezáltal a szimfonikusok ezeket mellőző játéka csak nagy ritkán hallható (az egyik ilyen zenerész például a Terabithia ellenségeinek kikiáltott mókusok és madarak ellen folytatott küzdelem alá került).


A filmben helyet kaptak a különféle betétdalok is, amelyek négy-öt alkalommal tűnnek fel, de nem tolakodóan, hanem kimondottan építő jelleggel (a produkció honlapján egyébként egy olyan videoklip is megtalálható, amelyben a főszereplő AnnaSophia Robb énekel). A filmzenealbum esetében azonban már más a helyzet: a Hollywood Records gondozásában megjelent, Music from and Inspired by alcímű korongon mindössze negyedórányi score található, a további játékidőt a különféle előadók dalai (melyek egy része ráadásul nem is szerepel a filmben) foglalják el. Ez számomra azért érthetetlen, mert az ilyen alkotások esetében jellemző az instrumentális részeket tartalmazó kiadvány megjelentetése is. Az ide felkerült négy tétel a film szempontjából kiemelkedő pontokat támaszt alá, azonban Zigman ennél több impozáns darabot (mint például a nyitány vagy a zárótétel, a futóverseny alatt hallható rövid muzsika, a múzeumi látogatást vagy a trollvadászatot alátámasztó zenerészlet) is szerzett, amelyekkel könnyedén meg lehetne tölteni egy újabb albumot. Sajnos a Híd Terabithia földjére score-ja a közeljövőben nem fog megjelenni, ezáltal az idei év legnagyobb veszteségei közé kerül majd. A fenti pontszám természetesen kizárólag az instrumentális anyagra vonatkozik.