A nyolcvanas évek ünnepelt akciósztárjainak többsége mostanra vagy visszavonult, vagy a rivaldafényt elkerülve, házimozis piacra dolgozik, ám néhányan továbbra is időről időre legyőzhetetlen hősként köszönnek vissza a vászonról. Míg az első két csoportba Chuck Norris, Michael Dudikoff, Dolph Lundgren, Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme tartoznak, addig utóbbiba Bruce Willis, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone sorolható, akik évtizedek múltán is eltántoríthatatlanul bújnak McClane hadnagy, a T-800-as, Rocky, Rambo és a többiek bőrébe. Ám míg ők előszeretettel tündökölnek ikonikus szerepeikben, a generációváltáson átesett, fiatalos, látványgazdag, napjaink hírességeit felvonultató, túlpörgetett akciókkal tűzdelt produkciókra éhes tagokkal bővült közönségnek nem sokat jelentenek, nem fogékonyak rájuk. Erre idén a Terminátor: Sötét végzet éppúgy bizonyítékul szolgált, mint a Rambo V. – Utolsó vér.

"Hiába, öregember nem gyorsvonat" – bár e bölcsesség nem a vietnámi veterántól származik, hanem John McClane utalt így önmagára a Die Hard – Az élet mindig drágában, az Utolsó vér címszereplőjére és a film tempójára egyaránt érvényes. Rocky mellett Rambo vált Stallone másik közismert szerepévé, akinek 2008-as, hatásos visszatérése kapcsán még számtalan platformon emelték meg kalapjukat a színész teljesítménye előtt, aktuális kalandja kapcsán azonban a legtöbben már inkább nyugdíjazását szorgalmazták. Sly ezzel a filmmel szándékozott búcsút inteni a vietnámi veteránnak, a kritikusok, a nézők és a rajongók túlnyomó többsége szerint azonban erősen melléfogott, mert amíg a John Rambónak sikerült felérnie a klasszikus trilógiához, addig az Utolsó vér mindent lerombolt azzal, hogy kedvencünk – néhány akciójelenetet leszámítva – önmaga árnyékaként viselkedik. Adrian Grunberg (Börtönregény) produkciójára sokan méltatlan búcsúként, a legenda hírnevének megtépázásaként tekintenek, a negatív kommentek között pedig a karaktert anno életre keltő író, David Morrell véleménye is megtalálható, aki így fogalmazott: "Egyetértek a Rambo V. – Utolsó vér kritikáival. Ez a film egy káosz. Szégyellem, hogy közöm van ehhez az egészhez".


Nem állítom, hogy ez a széria legtökéletesebb felvonása, ám elbaltázott vállalkozásnak sem tartom. A film végi bosszút leszámítva egy meglehetősen komótos mozit kaptunk, amelynél szembetűnő a dramaturgia és a párbeszédek egyszerűsége (akárcsak mondjuk a Halálos iramban-széria esetében, csak ott a látvány és a színészgárda kombinációja erős kompenzációnak számít), s ezek hatalmas támadási felületté váltak, de azt gondolom, hogy ha Stallone kilencven percig rohangálna, akkor amiatt kezdték volna ki. Mindig nehéz igazságot tenni egy, a műfaján belül évtizedek óta meghatározónak számító széria újabb felvonása vagy remake-je esetében, ám minden bizonnyal az lenne a legjobb, ha a Rambóhoz hasonló hősöket nyugdíjazná Hollywood – ezt az Utolsó vér mellett a nemrég bemutatott Terminátor-mozi és a 2013-as Die Hard-felvonás egyaránt alátámasztotta. Azon kevesek közé tartozom, akik jól szórakoztak az Utolsó véren, a nosztalgiafaktor tökéletesen betalált és végigvezetett a filmen, melyre a koronát Brian Tyler kísérete, a záró akció, illetőleg a stáblista elé beszúrt, az eddigi epizódok emblematikus pillanataira támaszkodó visszatekintés tették fel. A folyam legrosszabb pontjának továbbra is a Rambo 3.-at tartom, ahol a VHS-korszakos báj sem képes túllendíteni az érdektelenségen.

Stallone jelenléte és a karakter bosszúvágya mellett tehát a score is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elégedetten távozzak a moziból, a Jerry Goldsmith klasszikus dallamaival kombinált mű ugyanis minden, alkalmasint üresnek tűnő jelenetbe, dialógusba életet lehelt. Az újabb rész forgatási munkálatai egy közel tíz évig tartó huzavonát követően, 2018 októberében vehették kezdetüket, arról pedig, hogy a zeneszerzői posztot újfent a John Rambo dallamait is jegyző Tyler tölti be, egy a partitúráról készült fotóval kísért júliusi Twitter-bejegyzés rántotta le a leplet. "A Rambo V. – Utolsó vér a Sly Stallonéval való több mint egy évtizedes együttműködésem csúcspontja, ez az ötödik közös filmünk. Megtiszteltetés, hogy a régi Rambókat jegyző Jerry Goldsmith zenei örökségét továbbvihettem. Az Utolsó vér egy érzelmekkel teli történet, és a zenémmel azt a hangulatot kellett erősítenem, amit Adrian Grunberg képsorai tükröztek. Több témát is írtam, melyek Rambo család iránti vágyát, igazságérzetét és empatikusságát érzékeltetik. A visszafogott vonósok, a masszív rezesszólamok, az erőteljes ütősszekció, a lágy zongorajáték és a fenyegető trombitaszólók a veszteség, a megbánás, a remény, valamint a bosszúvágy témáinak alapjai. Hihetetlen kaland volt zenét írni ehhez az időtlen karakterhez" – nyilatkozta a komponista.


Ezúttal némileg eltérő hangvételű Rambo-mozival van dolgunk, hiszen főhősünk kíméletlen harci stílusa háttérbe szorul, s helyette egy nyugalomra, megbékélésre vágyó farmer képében lép vászonra, ami vontatott történetvezetéssel párosul – ráadásul először nem is rajta, hanem fogadott lányán, Gabrielle-en (Yvette Monreal) van a hangsúly, így ő is kapott egy témát, amelyet többek között a "John and Gabrielle"-ben is megismerhetünk. Míg Tyler előző rész ihlette muzsikájának szinte minden másodperce kőkemény akciózene volt, addig jelen esetben a zenekari pörgést az előző kalandból már ismerősen csengő, saját Rambo-témáinak hangulatos átiratai, valamint Goldsmith dallamainak igényes módon történő alkalmazásai váltják fel. Ennek jelei már az albumnyitó trióban ("Rambo: Last Blood", "The Ranch", "Dusk") megmutatkoznak, melyek révén olyan erős indításban részesült a filmzenealbum, amilyenhez hasonlót manapság egyre ritkábban hallani.

Goldsmith muzsikáiból a jellegzetes trombitaszóló ("Dusk", "Destination", "John and Gabrielle", "U-Turn", "Higher Aspirations", "Sunset") mellett az "It's A Long Road" Első vérből ismert változatára történő támaszkodás lehetett volna kézenfekvő Tyler számára, ám ő inkább ennél mélyebbre ásott. A Rambo 3. inspirálta "Another Time" szívbemarkoló megoldásainak ("The Ranch"), illetőleg az első és a második résznél alkalmazott harci témáinak bevonásai mellett döntött (utóbbiakat a "The Ranch" záróakkordjaként, a "Rambo: Last Blood"-nál és a "Preparing for War"-nál használta fel). Ám nemcsak ezen ikonikus dallamokat emelte át mesterien, hanem sajátjait is impozánsan dolgozta át a rémálmokkal, démonokkal küzdő katonában lejátszódó érzések tükrözéséhez ("Sorrow", "Homeward Bound", "Love Unconditional", "Sunset"). Egy interjú alkalmával a szerző megjegyezte, hogy azért is örült ennek a lehetőségnek, mert a történet stílusának köszönhetően egyaránt tiszteleghetett Goldsmith munkássága és a karakter előtt, amit véleménye szerint a "The Ranch"-csel és a "Sorrow"-val tudott leginkább kifejezni.

Az apja farmján élő Rambo ezúttal az egy mexikói banda által elrabolt Gabrielle kiszabadítása érdekében ragadott újból fegyvert. A történet egy része Mexikóban is játszódik, ami a kíséretben kongák, gitár és maracas tolmácsolásában jelenik meg ("Concussed", "U-Turn"), ám a lánykereskedelemből élő Martinez fivérek (Óscar Jaenada, Sergio Peris-Mencheta) és csapatuk kegyetlensége miatt ezek helyett inkább a nyers, csapongó nagyzenekari előadásmód jellemzi az ellenséget, ami remekül fonódik össze Rambo bosszúvágyának, elszántságának zenei megtestesüléseivel. Az akciójelenetek a széria korábbi felvonásaihoz képest szerényebb mennyiségben vannak ugyan jelen, brutalitásuk viszont megmaradt, amit a kíséretben döntően harsány rezesek, zaklatott vonósok és néhány torzított elektronikus elem hivatottak érzékeltetni. A már említett "Rambo: Last Blood" és a "Preparing for War" a legimpozánsabb példák erre, ugyanakkor a "Vengeance Eternal", a "Fatalism", a "Concussed", a "Blood and Fire", az "Outnumbered", valamint a "Because of You" szintén remek tükörképei.


Bár a Lakeshore Records kiadványa nem követi a mozi kronológiáját (míg a nyitójelenetet kísérő "Rescueat Night" például majdnem a lemez közepén található, addig az utolsó összecsapást záró "Vengeance Eternal" az első harmadban), a hangulat-, illetve stílusváltakozások mindkét esetben hasonlóan alakulnak. Tökéletlensége ellenére, néhány track lehúzását követően nagy eséllyel indulna nálam az év albuma címért, és az elnyújtott játékidőért cserébe a filmben felcsendülő összes tételt megkapjuk. Brian Tyler jó munkát végzett, a problémám mindössze annyi, hogy műve kizárólag digitális változatban érhető el, és a Rambo V. – Utolsó vér bukásának mértékéből kiindulva vajmi kevés esélyt látok arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon.