A Charlie angyalai elkészítésében rendezőként, forgatókönyvíróként, producerként és színészként egyaránt közreműködő Elizabeth Banks minden bizonnyal előre elkönyvelhető sikerként tekintett erre a Sony Pictures által 2015 szeptemberében felkínált lehetőségre. Hiszen az angyalok a hetvenes évek közepétől szimbólumai a tévés műfajnak, a kétezres évek elején készült mozifilmek népszerűek, ráadásul nemrég Marvel Kapitány és Wonder Woman is megmutatták, hogy nem kis létjogosultságuk van a nőknek Hollywood tesztoszteron uralta akcióvilágában. Ám úgy tűnik, az ilyen jellegű hátszelek, támpontok nem szolgálnak biztos alapként akkor, ha a vállalás híján van a jó forgatókönyvnek, illetőleg a rokonszenves szereplőgárdának, márpedig a kritikusok és a nézők szinte egyöntetűen úgy vélik, ez a Charlie angyalai legnagyobb hibája. Így elmondható, hogy 2019 elmúlt negyedéve sokkal inkább szólt a régmúlt ikonjainak meglehetősen szerény mai jegybevételéről, bukásáról, mintsem méltó visszatéréséről, ugyanis míg szeptemberben az új Rambo-kaland teljesített alul, addig októberben a Terminátor: Sötét végzet miatt fájhatott – a neves alkotógárda okán joggal elismerésben reménykedő – producerek feje, novemberben pedig a Kristen Stewart, Naomi Scott és Ella Balinska főszereplésével készített Charlie angyalait tartotta érdektelennek a közönség.
   
Habár a klasszikus sorozatért gyerekként kevésbé rajongtam úgy, mint a Knight Riderért, A szupercsapatért, a MacGyverért vagy a Magnumért, mégis amikor lehetőségem volt rá – a kilencvenes évek első felére jellemző tévézési szokásomhoz híven –, magyar és német csatornákon egyaránt figyelemmel kísértem. Ennek ellenére a Cameron Diazzal, Lucy Liuval és Drew Barrymore-ral készült mozifilmek éppúgy nem hagytak bennem mély nyomot, mint a 2011-es, nyolc epizód után leállított rebootsorozat, illetve a jelen írásom alapjául szolgáló újabb próbálkozás. Bár csinos nőkben ezúttal sincs hiány, hiszen a Bosley-k egyikét alakító Banks (a többi bőrébe mások mellett Patrick Stewart és Djimon Hounsou bújt) mellett az angyalokat megszemélyesítő Kristen Stewart, Naomi Scott és Ella Balinska egyaránt csábosak, az előzetesben látottak nem vonzottak moziba – az ilyen alkotások esetében fellépő nosztalgiafaktort éppúgy nem sikerült beindítani nálam, ahogyan a Terminátor: Sötét végzetnek sem.


A stáb összeállítása során több fontos pozíciót (a Banks által betöltötteken felül szereplőválogató, vágó, jelmeztervező, művészeti vezető stb.) osztottak részben vagy teljes egészében nőkre, s bár a zenei rendezők szintén közülük kerültek ki Julia Michels és Julianne Jordan személyében, a score-ról Brian Tyler gondoskodhatott, akinek pályafutása a Power Rangers által kereszteződött először a színész-rendezővel, ahol Banks a címszereplők ősi ellenségét alakította. "Olyan hangulat megteremtésére törekedtünk, ami úgy képes fokozni a misztikummal övezett részleteket, az akciókat, a vicces jeleneteket, valamint a mozi erejét, hogy közben a hetvenes évekbeli gyökereket is felidézi. Új témát készítettem, mely egyszerre nosztalgikus és korhű, nem utolsósorban pedig remekül harmonizál a klasszikus főtémával" – mesélte Tyler, aki vélhetőleg csupán hírből ismeri a pihenés fogalmát, hiszen idén hat mozifilm és az idejekorán elkaszált Mocsárlény: A sorozat révén hallatott magáról. A komponista 2019 májusában csatlakozott a stábhoz azért, hogy egy igen változatos muzsikával járuljon hozzá a látottakhoz: művében ugyan a Hollywood Studio Symphony tolmácsolásában előadott nagyzenekari részek vannak túlsúlyban, de lényeges szerep hárult a hiphop és funky elemekre, melyeken felül elektronikus zenei alteregójaként, Madsonikként két nu-disco számot ("Neon Sky", "Euphoria") is készített.

A score mellett betétdalok is hallhatóak a filmben, melyek közül az Ariana Grande, Miley Cyrus és Lana Del Rey közreműködésével felvett "Don't Call Me Angel"-t, a Kash Doll, Kim Petras, Alma és Stefflon Don által előadott "How It's Done"-t, illetőleg Anitta "Panterá"-ját használták fel az alkotók mozijuk tévés és rádiós népszerűsítéséhez. Bár a képsorok alatt nemcsak énekesnők dalai csendülnek fel, a Republic Records gondozásában megjelent soundtrack igazi csajos best of lett: az imént említett előadókon túl Victoria Monét, Danielle Bradbery, Chaka Khan, Donna Summer, Kiana Ledé és Nicki Minaj számai találhatóak meg rajta, s e sorból egyedül a klasszikus főtéma remixét jegyző Black Caviarra keresztelt férfiduó lóg ki.


A score elsőre csalódást okozott: szimpatikusnak véltem, hogy szerzője az 1976-ban útjára indított széria előtt is tisztelegett a funkys elemek bevonásával (amiket ráadásul jól is alkalmazott), mégis egy, a Szemfényvesztők kíséretének árnyékában járó munkának éreztem, és zavart, hogy a "Charlie's in 7"-ben, illetőleg a "Bowl Cut"-ban felbukkanó dallam rendkívül hasonlít Christophe Beck A Hangya ihlette főtémájára. Néhány nappal később aztán felbukkant a "Charlie's Angels Theme" felvételéről összevágott hangulatos kis videó (az ilyen jellegű, rendkívül hatásos kommunikációra Tyler mellett leginkább Bear McCreary és Tom Holkenborg szokott támaszkodni), melynek láttán újabb esélyt adtam a muzsikának, és másodjára jobban megfogott – ezen felbuzdulva hasonlóan jártam el Holkenborg Terminátor-zenéjével is, ám azt továbbra sem érzem magaménak.

Tyler új angyaltémája a komponista rutinos oldalát tükrözi: ennek a nem túl erős, de jó atmoszférájú dallamnak a legnagyobb erénye, hogy egyszerre felel meg napjaink elvárásainak és a hetvenes évek előtti főhajtásnak. A "Charlie's Angels Theme" elsősorban fuvolákra és hegedűkre íródott, melyek egyszerre adják vissza a főszereplők nőiességét, valamint férfiakat meghazudtoló elszántságát – nem utolsósorban pedig az Angel's Wings"-ben, a "Closet of My Dreams"-ben és a "Bosley"-ban ügyesen fonódnak össze az egykori folyam Jack Elliot és Allyn Ferguson jegyezte főtémájával. A múlt és a jelen ilyen típusú összeeresztésével több időt is eltölthetett volna a szerző, ám ő inkább az új csapatra, valamint az akciókra koncentrált. Utóbbi téren a "Hamburg Chase", a "The Great Con" és a "Rock Quarry" számítanak a legátfogóbb trackeknek, e hármas ugyanis a játékidő mintegy negyedét alkotja. Ezúttal is a komponistától megszokott akcióstílussal van dolgunk, ahol a fűszert a szimfonikus részeken túli megoldások szolgáltatják, így a feszült tempó mellett olyan laza, játékos tételeknek is fültanúi lehetünk, mint az "Identity Crisis", a "Fatima", a "No Sale Here", a "Satin Groove", a "Just the Decoy", illetve a "The Angels Arrive". A tételek előadásából egyébként a Hollywood Studio Symphony tagjai mellett Tyler is jelentős mértékben kivette a részét, hiszen ő játszotta fel az akusztikus és basszusgitárra, vibrafonra, Rhodes zongorára, valamint dobokra írt szegmenseket, melyeket aztán a Newman Scoring Stage és a 20th Century Fox Studiosban rögzítettekkel kevertek össze.


"Remélem, mindenki legalább annyira örömét leli majd az album hallgatásában, mint amennyire mi élveztük az elkészítését" – mondta Brian Tyler, akinek több mint egyórás score-ja mindössze az "I'm Charlie", a "Bosley" és a "Backstories" esetében kínál visszafogottabb tempót, bensőségesebb dallamokat. A szerző az elmúlt két év során számos stílus között ugrált, s amíg az ezt az úgymond akciózene-mentes korszakot lezáró Rambo V. – Utolsó vér esetében vérfrissítéssel szolgált, addig a Charlie angyalainál szinte teljes egészében visszatért a jól bevált ujjgyakorlataihoz, amit a hiphop és funky irányokba kitekintések mentenek meg a sablonosságtól. Ettől függetlenül megkedveltem a lemezt (amolyan bűnös élvezetként tekintek rá), így különösebben nem teketóriáztam megvásárlásával akkor, amikor megláttam a boltban.