Van, amikor az előítélet köröket ver a kíváncsiságra, s ez jelen produkcióra éppúgy igaz, mint az, hogy ezzel a fajta megközelítéssel finoman szólva sem vagyok egyedül. Én azon generációba tartozom, melynek tagjai az 1984-es Szellemirtókat, illetve annak öt évvel később vászonra vitt folytatását gyerekként nagyon szerették, napjainkban pedig kultikus alkotásként tartják számon, így mikor megtudtam, milyen stílusban és keretek között kívánják feltámasztani a franchise-t, biztosra vettem, hogy ezt semmilyen körülmények között sem leszek hajlandó megnézni. Azután felbukkantak az első forgatási képek, a poszterek, érkeztek az előzetesek, amelyek ahelyett, hogy előítéletemet szertefoszlatták volna, egyre szilárdabb alapot képeztek számára. Értem én, hogy amit csak lehet, meg kell lovagolni – legyen szó folytatásról vagy épp adaptációról –, csak azt nem tudom felfogni, mi viszi rá a stúdiókat és a producereket arra, hogy az ilyen kaliberű mozik újbóli tálalását hozzájuk méltatlan módon valósítsák meg (kiváló példa erre a közelmúltban debütált A függetlenség napja: Feltámadás).


A rendezői széket elfoglaló Paul Feig 144 millió dollárt kapott arra, hogy rebootként hozza tető alá a harmadik felvonást. A régóta várt és dédelgetett projekttel kapcsolatban a stúdió, valamint az egykori szereplőgárda (akik közül Dan Aykroyd, Harold Ramis és Rick Moranis a forgatókönyvet is jegyezték) körében anno számos alternatíva felmerült, a lineáris folytatás lehetősége azonban nemcsak az idő múlásával pecsételődött meg, hanem azzal is, hogy az Egont alakító Ramis 2014 februárjában elhunyt. Ennek következtében a Columbia Pictures egy új csapat felállításáról határozott, a történetet pedig Feigre, illetve a Női szerveknél vele dolgozó forgatókönyvíróra, Katie Dippoldra bízták. A szellemekkel így Vankmenék helyett Abbynek, Erinnek, Jilliannek és Pattynek kellett felvennie a kesztyűt, akiket Melissa McCarthy (A kém), Kristen Wiig (Mentőexpedíció), Kate McKinnon (Ted 2.), valamint Leslie Jones (Kész katasztrófa) játszhatott el, a régi karaktereket megformáló színészek visszatérését pedig Bill Murray, Dan Aykroyd, Sigourney Weaver, Ernie Hudson és Annie Potts egy-egy cameójával oldotta meg a stáb. Ugyan a premiert követő nézői, illetve kritikusi visszajelzések csokra a Szellemirtókat összességében véve közepes alkotásnak állítja be, a vélemények nem szűkölködnek a negatív visszhangokban. A legötletesebb reakciónak azonban nem ezek valamelyikét, hanem a hónapokkal korábban született Marshmallow Man Reacts to Ghostbusters Trailer című kisfilmet tartom, ahol a Stay Puft habcsókemberének az új mozi előzetesével kapcsolatos reakcióit kísérhetjük figyelemmel – egyszerűen zseniális.

„Teddy Shapiro – vele készítettem A kémet, és ő az általam ismert komponisták egyik legjobbika – csodálatos főtémát készített, ám ezen túl egyéb motívumokkal is játszadozott. Azt szerettem volna, hogy a score nagy legyen, kísérteties, gótikus, rideg, ő pedig hihetetlenül jó munkát végzett” – nyilatkozta Feig, aki ezt megelőzően Stewart Copelanddel (Dávid vagyok) éppúgy dolgozott, mint Michael Andrewsszal (Koszorúslányok, Női szervek), ám most úgy tűnik, a jövőben is Shapiróval kíván tervezni. Ezt azért is teszi jól, mert a komponista A kémhez (vagy legutóbb a Zoolander 2-höz) hasonlóan ezúttal is olyan muzsikával járult hozzá a látottakhoz, amely lényegesen komolyabb és figyelemre méltóbb annál, amit az alkotás színvonala megkíván. Hallgassuk meg például a „Mannequins”-t, a „The Fourth Cataclysm”-ot és a „Behemoth”-ot, majd próbáljuk meg összehozni az általuk nyújtott élményt az előzetesben látottakkal. Ilyen esetekben mutatkozik meg az, hogy mennyire karakteres lehet egy kíséret akkor, ha készítője rátermett, megbízói pedig hagyják érvényesülni – emiatt lenne örömtelibb az, ha Shapiro nevét normálisabb projektekhez köthetnénk, vagy többször nyílna lehetősége olyan későbbi kultfilmek közelébe jutni, mint a Trópusi vihar.


A score egyetlen perce sem sugallja azt, hogy miféle blődség inspirálta: az album megismerése közben arról kezdtem vizionálni, hogy Shapirónak az alkotók talán nem is ezt, hanem egy teljesen más filmet mutattak meg, az így kapott végeredményt pedig beemelték a Szellemirtókba, ám ez mindössze fikció, az itt hallható mű ugyanis egy teljesen tudatos koncepció eredménye. Ő és a direktor egyaránt elzárkóztak attól, hogy tipikus vígjátékzene kísérje a képsorokat: „A rémisztő részeknél növeltem a feszültséget, ám amikor a komikus pillanatokra került a sor, háttérbe húzódtam, így ezeknél nézőként lehetőségünk nyílik a fellélegzésre. Ily módon oldottam meg azt, hogy semmi olyat ne csináljak, ami paródiára utalna, hiszen ha a bolondozós részek alá zenét tennék, azzal amellett, hogy a nézőt jobban megnevettetném – amire összességében véve csupán egy-két esetben kerülhetne sor -, az általam megvalósított atmoszférát végérvényesen felbomlasztanám, s ez nagyon rossz lenne” – foglalta össze a szerző. 

A korong a sejtelmességet, misztikusságot sugalló „The Aldridge Mansion”-nel veszi kezdetét, melyben rögtön megismerkedhetünk a kísértetek négy hangjegyes motívumával is. Az itt hallható fenyegetettségben, feszültségben bővelkedik még a „Distinct Human Form”, a már említett „Mannequins”, a Murray új karaktere által ihletett „Dr. Heiss”, a „Ley Lines”, a „Pester the Living”, az „I Will Lead Them All”, illetőleg az „Entering the Mercado”, melyek bármilyen horrorban vagy thrillerben megállnák a helyüket. Ezeknél Shapiro döntően lassú tempójú megoldásokkal operál, amit helyenként kitörésekkel, a túlvilágot és a szellemeket szimbolizáló énekekkel, valamint egy olyan speciális tubafonnal spékelt meg, amit az ütőhangszerekért felelős Brian Kilgore kifejezetten a Szellemirtók miatt épített. A szerző így kívánt eleget tenni Feig kísértetiességre és ridegségre vonatkozó elvárásainak, a másik fő szempontot, a gótikus jelleget pedig a kórus elementáris énekeivel (amelyek nem merülnek ki a szimpla „haházásokban”), valamint a világ harmadik legnagyobb ilyen típusú instrumentumaként számon tartott Los Angeles-i First Congregational Church templom orgonájának bevonásával igyekezett biztosítani.


Természetesen Shapiro feladataihoz az is hozzátartozott, hogy egy új Szellemirtók-motívummal járuljon hozzá a csapat munkájához. Míg e fanfáros, heroikus dallamsor a „Never Invited”-ben és a „NY Heart GB”-ben visszafogottan jelenik meg, a „Subway Ghost Attack”-hez hasonló, akciódús trackekben már erőteljessé válik annak érdekében, hogy a szerző ily módon tehessen rá még egy lapáttal a dinamikusságban amúgy is tobzódó tételekre (ez figyelhető meg például a „Balloon Parade”-nál, a „Battle of Times Square”-nél, a „Behemoth”-nál és az „Into the Portal”-nál is). Ugyanakkor az alkotók az új téma mellett az évtizedek során klasszikussá vált dalt sem kívánták figyelmen kívül hagyni, ráadásul a bevonására kétféleképpen is sort kerítettek: „Ezt a filmet nem lehet elkészíteni a Szellemirtók-dal nélkül. De mi nemcsak az eredetit használtuk – amelyet valódi bűn lett volna kihagyni –, hanem egy új változatot is” – mesélte Feig, aki ezzel a Fall Out Boy és Missy Elliott együttműködésének eredményeként megvalósult „Ghostbusters (I'm Not Afraid)”-re gondolt, ám ezt a ziccert a score-nál sem hagyták ki. Az utóbbi vonalon létrehozott nosztalgiázás eredményeként Ray Parker Jr. kultikus számának dallamai jó néhány trackben visszaköszönnek, melyek közül számomra a „Ghost in a Box”, a „Ley Lines”, a „The Fourth Cataclysm” és a „Battle of Times Square” váltak a legszimpatikusabbá. A Shapiro-féle múltba révedés érdekessége még, hogy a komponista kizárólag Parker „Ghostbusters”-ére szorítkozott, az első rész muzsikáját jegyző Elmer Bernsteintől, valamint a második kaland kíséretét szállító Randy Edelmantől pedig nem használt fel dallamokat – mindez persze érthető, hiszen a dallal lényegesen több mozinéző képes azonosulni.