John Travolta Háború a Földön című filmjét a közvélekedés meglehetősen csapnivalónak tartja, és nem is nagyon van olyan ember, aki ezzel a véleménnyel vitába tudna szállni. Főleg azt követően, hogy a bemutató után tíz évvel a forgatókönyvíró, J.D. Shapiro a New York Post hasábjain kért mindenkitől bocsánatot az általa elkövetett merényletért – még úgy is, hogy valójában félúton kitették a szűrét. Az alkotás megtalálható a világ legrosszabb filmjeit összesítő IMDB-listán, ahol is az előkelő 16. helyet csípte meg, közvetlen közelében pedig olyan hasonló megítélésű produkciók találhatók, mint a Mariah Carrey főszereplésével készült Glitter – Ami fénylik; egy játékadaptáció, a trashmágus Uwe Boll Egyedül a sötétbenje (avagy Alone in the Darkja), illetve a Ben Affleck és Jennifer Lopez egykori kapcsolatának mozgóképes emléket állító Gengszterrománc.

A Szcientológia Egyház egyik leghíresebb tagjaként ismert Travoltának szívügye volt a projekt (amelynek sikerében viszont még egy másik megszállott tag, Tom Cruise sem hitt), hiszen a vallásalapító L. Ron Hubbard azonos címet viselő, több mint ezeroldalas regényén alapul. Amikor mintegy húsz éve egy kollégám felhívta a figyelmemet az egyesek – és nem csupán szcientológusok – által sci-fi klasszikusnak, míg mások részéről komolyan vehetetlen fércműnek vagy szcientológus agymosásnak tartott műre, hamar kiolvastam, és emlékszem rá, hogy kifejezetten tetszett. Hogy ma is ez lenne-e a helyzet, azt nem tudnám megmondani, mert akkoriban még semmit sem hallottam az író viselt dolgairól, ami esetleg – mögöttes szándékot keresgélve – beárnyékolhatta volna a műélvezetet, de ezt egy újraolvasás hamarosan eldönti majd.


Travolta igen nagy reményeket fűzött a Roger Christian rendezésében készült mozihoz, így nemcsak egy ahhoz kapcsolódó animációs sorozat, hanem a film folytatása is tervben volt, hiszen 2000-ben csak a regény első fele lett feldolgozva. Ezekből végül nem valósult meg semmi, mivel a hivatalosan bejelentett 73 millió dolláros, de egyes hírek szerint lényegesen alacsonyabb, csak épp a gyártók közti osztozkodás befolyásolása érdekében kozmetikázott költségvetésből hazájában csupán 21-et termelt vissza, és a helyzeten a világ többi pontjáról hozzácsapódó nyolcmillió dollár sem javított sokat – a világ tehát nem osztozott Travolta Hubbard iránti rajongásában. Az nem ritka, amikor egy filmet csakis rossz kritikákkal soroznak meg, ahogy persze a nézők részéről tanúsított közöny sem példa nélküli, azonban az ezekkel már eleve megsemmisített Háború a Földön az utolsó utáni rúgásokat akkor kapta, amikor 2001-ben nyolc Arany Málna-díjra nominálták. A legrosszabb film, rendező, forgatókönyv, férfi főszereplő, férfi és női mellékszereplő, illetve páros szobrát meg is kapta, egyedül Forest Whitaker úszta meg valamiért csak a jelöléssel, holott ő sem érdemelt volna kivételezést.

A történet 3000-ben játszódik, amikor is a Földet egy idegen faj, a psziklók uralják, akik a Travolta alakította biztonsági főnökük, Terl vezetésével a végletekig kiszipolyozzák a leigázott emberiség megmaradt tagjait, ám egyszer csak esély nyílik rá, hogy a rabszolgasorba taszítottak Jonnie Tyler (Barry Pepper) vezetésével visszavágjanak, és végleg száműzzék a betolakodókat.

"Száz százalék, hogy lesz benne lassítás, minden rossz filmben van!" – ezzel a felkiáltással indítottam el a filmet, és ezúttal is beigazolódott az említett megfigyelésem: rögtön a harmadik percben láthatjuk minden dilettáns rendező kedvenc, valamiért rendkívül hatásosnak vélt megoldását, amiből persze bőven találunk még itt – a következő lassítás egyébként a hatodik percben érkezik. Az Ed Wood filmográfiájába is remekül beilleszthető produkcióban ráadásul nem ez az egyetlen ötlet, amit nem véletlenül nem használ egyetlen komoly filmes sem. A blődségek tárházából merítve akad itt többek közt negatívvá változtatott kép, függönyszerűen szétnyíló jelenetkezdések, szaggatott zoomolás, és sorolhatnám, de ami az egészet megkoronázza, az az úgynevezett holland szög ész nélküli használata.


Ezzel, azaz a megdöntött képpel sokszor az őrületet jelzik a mozikban, de akad, amikor hétköznapi jeleneteket is így tesznek szokatlanná – valószínűleg Terry Gilliam és Tim Burton alkalmazta a legtöbbször. Nem az ördögtől való egyébként, hiszen a Bosszúállókban éppúgy láthattuk, mint a Drágán add az életed!-ben, a Mission: Impossible-ben vagy épp a 12 majomban ezt az elsőként a múlt század elején, a német expresszionisták által bevetett módszert (például Friedrich Wilhelm Murnau is élt vele a Nosferatuban), kulcskérdés viszont a mértékletesség. Feltehetően a Háború a Földön az egyetlen olyan alkotás a világon, amely szinte teljes egészében úgy harmincfokos döntéssel lett rögzítve, ezáltal viszont hatásosságról véletlenül sem beszélhetünk. Inkább csak olyan érzésünk támad, mintha valaki kitörte volna a kameraállvány egyik lábát, amelyet ezért könyvekkel támasztottak alá, csak épp nem volt elég belőlük. Amikor aztán belép Travolta a Bob Marley és egy predator közös gyerekeként jellemezhető Terlként, nyomában az oroszlánnak maszkírozott Whitakerrel, akik járni is alig bírnak a lábukra húzott óriási, magasságnövelő csizmákban, nincs is más dolgunk, mint kényelmesen hátradőlve (lehet akár harminc fokos szögben is!), és persze a fejünket fogva végignézni ezt a katasztrófát.

A közreműködők közül a főszereplő, a jobb sorsra hivatott Pepper a helyén tudta kezelni a dolgokat, és később nevetve jelentette ki, hogy ha értesítették volna arról a bizonyos díjról, biztosan elmegy átvenni, Travolta azonban valószínűleg máig burokban él. Akkoriban így nyilatkozott: "Nem minden film válhat blockbusterré és kritikai sikerré egyaránt, s szörnyű volna, ha a Háború a Földön egyik sem lenne. Azonban nem erről van szó. A bevétel a százmillió dollár felé halad, ami azt jelenti, hogy ha a kritikusokhoz nem is találta meg a kapcsolatot, a közönséghez igen. A filmjeimre pedig inkább a nézők hangolódjanak rá, mint a kritikusok, elvégre ez biztosítja számomra a hosszabb távú színészi karriert." Amikor pedig közölték vele, hogy ugyanazon évben Madonna vitte el a legrosszabb színésznő Arany Málna-díját A második legjobb dologban nyújtott alakításáért, ezt mondta: "Bírtam a játékát abban a filmben, szóval úgy érzem, jó társaságba kerültem."


Zenei téren elsőként az említhető meg, hogy Space Jazz címmel 1982-ben, a kötet kiadásának évében megjelent egy konceptalbum, s ez állítólag az első olyan soundtrack volt, amelyet egy regény ihletett. A Hubbard és barátai – többek közt a neves jazz-zenész, Chick Corea, valamint Stanley Clarke, Az 57-es utas komponistája – közreműködésével rögzített korong egy egészen bizarr élményt nyújt. Amolyan szintetizátorra írt musical, ugyanakkor bár énekesek is közreműködnek benne, mégis inkább instrumentális, mint betétdalos. Lézerpisztolyhangok, női sikolyok, lónyerítés és patadobogás, a psziklókra utaló férfihörgések tarkítják a kiadványt, amelyen nem ritka az éles stílusváltás. Így jutunk el például a hetvenes évekbeli bábfilmes aláfestéseket idéző hangulattól a vadnyugati csehók gépzongorás világába, majd onnan tovább a régi horrorfilmek vinnyogó szintetizátoros megközelítéséig. Nem hallgathatatlan, egyetlenegyszer lepörgetve pedig valahol még talán szórakoztató is, ugyanakkor annyira szerény hangszerelésű és akkora fejetlenség uralkodik rajta, hogy jó ízlésű ember valószínűleg nem ajánlaná senkinek sem a lemez meghallgatását. Most viszont térjünk vissza a tárgyhoz.

2006-ban interjút készítettünk a zeneszerzővel, Elia Cmirallal, a kérdésre pedig, hogy szerinte egy népszerűtlen film vethet-e árnyékot a komponistájára, szomorúan azt válaszolta: "Attól tartok, ez nagyon is lehetséges." Annak idején úgy tűnt, hogy a Robert De Niro és Jean Reno főszereplésével készült Ronin sikere pályára állítja a csehszlovákiai születésű művész jövőjét, de aztán jött a Háború a Földön. Már előtte is, de utána főleg csak olyan feledhető produkciók stáblistáján találkozhattunk a nevével, amelyek közül a legismertebb a Stigmata, a Halálos kitérő, valamint a Piranha 3DD, és semmi jele annak, hogy mostanában fajsúlyosabb mozik alkotói is keresni fogják.

Ritka, amikor egy zeneszerző szabad kezet kap a készítőktől, a produceri poszton is megjelenő Travolta azonban kifejezetten rábízta magát, amiről dallamfelelőse így beszélt: "Johnnak nagyszerű érzéke van a zenéhez. A vérében van, hiszen pályája része a Szombat esti láz és a Grease is, így könnyű volt vele kommunikálnom. Abszolút egyértelmű dolgokat fogalmazott meg, ez volt a legörömtelibb munkakapcsolatom egy producerrel. Nyitott volt, barátságos, intelligens, és fogékony az apró részletekre is. Komoly mértékű szabadságot adott számomra, és elismerte a tehetségemet. Ezt mondta: 'Kövesd az ösztöneidet, azok a helyesek. Ha nagyszabásút alkotnál, tégy úgy, ha pedig visszafogott lennél, akkor legyél az' – én pedig pontosan így tettem. John hihetetlen volt!"


Cmiral szimfonikus megközelítésben gondolkozott, amelyben nemegyszer kórus is felharsan. A dinamikára taiko dobok erősítenek rá, a különféle elektronikus megoldások pedig hol sikeresen, hol furcsán egészítik ki a kompozíciókat. A legfurcsább egyébként a "Psychlo's Top 40" című fújtató-nyikorgó, dünnyögő férfihangos effektparádé, mely valószínűleg még a score legnagyobb rajongóinak körében is közutálatnak örvend extrém mivolta miatt. Az idegen fajt ezen kívül olyan kompozíciók mutatják be a zene nyelvén, mint a "Terl" vagy a "Psychlo Wrangler", és noha a "Meeting Carlos, the Hunter" már a földlakókhoz kapcsolódó motívum, kellemetlen hangulata miatt akár a hódítókhoz is illene. A lények által emberállatoknak nevezettek jellemzéséhez Cmiral egy kis egzotikumot vitt elképzeléseibe: dobokkal és fel-felsikoltó fafúvóssal szinte dzsungelbe illő atmoszférát hozott létre ("Mountain Tribe", "Do You Want Lunch?"), míg az iráni származású Azam Ali – többek közt a 300-ban és a Mátrix – Forradalmakban is hallható – bús vokálja a reménytelenséget szimbolizálja. Akadnak lassabb, érzelmes megoldásokat használó trackek is, mint például a "Jonnie Leaves", a "Jonnie's Enlightenment", a "Chrissy", vagy a soundtrack legszebb részeit tartalmazó "Denver Library" és a "Hope at Last".

A művész elsőként a főtémát találta ki, és ezúttal is azt a szokásást követte, hogy megmutatta családtagjainak, s csak ezt követően Travoltának és Christiannek: "Szeretem mások véleményét meghallgatni, de végül én döntök a téma legfontosabb jellemzőiről. Néha azonban a feleségem, a fiam vagy valaki más mond olyan dolgot, amire én nem is gondoltam volna. Ilyenkor akár egy szó is beindíthatja a fantáziámat, a képzeletem pedig dolgozni kezd."

A "Battlefield Earth Theme" alig egyperces, de rézfúvósaival egy jó muzsika ígéretét hordozza a soundtrack első darabjaként. Kétségtelenül sci-fis hangulata van, ahogy a kórussal felvértezett, nagyszabású "The Dome"-nak is. Az ellentmondást nem tűrően menetelő "The Plan / Fort Hood", a harcias "Commence Revolt" és társdarabja, a "Revolt Continues", na meg az olyan akciódarabok, mint a "Trench Attack", a "Web Cracking Stops" és a "Dome Explodes" talán Alan Silvestri stílusához állnak a legközelebb, és ha nem is felejthetetlen szerzemények, de mindenféleképp a score hatásos pillanatai közé sorolnám őket, ahogy a "We'we Won"-t és az "End Titles" című lezárást is. Az már viszont más dolog, hogy egy ilyen mozi esetében nincs az a muzsika, amely a hatástalan jeleneteknek képes lenne hatást adni.


Travolta szerelemprojektjének közreműködői közül gyakorlatilag csak Elia Cmiral nyújtott vállalható teljesítményt. Bár a filmzenealbum szűk ötven percében akadnak kevésbé jól sikerült vagy épp zavaros pillanatok, összességében ezúttal is az a helyzet áll fent, amivel már annyiszor találkozhattunk, azaz hogy az aláfestés jobb filmet érdemelt volna. Tehát míg a Háború a Földön lehető legtökéletesebb helye a mozgóképes szemétdombon van, score-járól ez egyáltalán nem mondható el. Nem nagyon tudja elfelejteni a hallgató a hallgatása során, hogy mihez készült, de ha sikerül, akkor szerencsére találhat benne figyelemre méltó szerzeményeket.