Frederick Forsyth A Sakál napja című kötetéből először Fred Zinnemann készített filmet 1973-ban, melyet közel negyed évszázaddal később a Bruce Willis és Richard Gere főszereplésével forgatott A Sakál követett, és közel ugyanennyi idő után érkezett a SkyShowtime-ra a tízrészes minisorozat. Az első két feldolgozást kedvelem, így nem volt kérdés, hogy ennek is nekiülök, amit az alkotókkal és a sztorival kapcsolatos háttérinformációk megismerése nélkül tettem. Ebből eredően az első néhány percben úgy tűnt, A Sakál napja egy félresikerült merénylettel indul, és arra következtettem, hogy akkor itt a címszereplő profivá válásának folyamatát látom majd, vagy esetleg egy visszaemlékezésbe csöppentem. Kisvártatva azonban kiderült, hogy az első képkockák tartalma elterelés, a túlélő pedig nem szerencsés flótás, hanem puszta csali a fő célpont megközelíthetőségének biztosítása végett, amit a Sakál (Eddie Redmayne – A mindenség elmélete, Legendás állatok és megfigyelésük) mérnöki pontossággal dolgozott ki, majd hajtott végre.


A kissé hosszúra nyúlt, ám minden pillanatában feszült felvezetéssel rögvest belecsöppenünk a bérgyilkos dolgos hétköznapjaiba, amit a betétdalok mellett az „Opening”, a „The Jackal”, valamint a „Pinwheel” trackek kísérnek. Azonnal felfigyeltem ezekre, nagyon passzoltak a látottakhoz, ám mivel nem olvastam utána a szériának, a zeneszerző kiléte titok volt előttem, a záró stáblistával azonban fény derült a rejtélyre. Volker Bertelmann alapvetően kívül esik a látókörömön, korábbi művei közül mindössze a Nyugaton a helyzet változatlan Oscar-díjas kíséretét, a Sodródás aláfestését, pár hete pedig szerkesztőtársam írása nyomán a Konklávé score-ját hallottam tőle, ám minthogy ezek nem különösebben ragadták meg a figyelmemet, a Hauschka néven is tevékenykedő művészre A Sakál napjával figyeltem fel igazán.

Az említett dalokból sok van, és Bertelmann munkájához hasonlóan meghatározó szerepet töltenek be, noha a cselekmény előrehaladtával az alkotók látványosan kezdenek megválni tőlük, egyre inkább csak háttérzeneként alkalmazva üzletben, kávézóban vagy bárban játszódó jeleneteknél. A legmeghatározóbb Celeste főcímzenéje, a „This Is Who I Am”, mely egyszerre rideg és gyengéd, a dalszöveggel egyetemben ezzel is kidomborítva a kettős életet élő Sakált, aki nemcsak gyilkos, hanem családfő is (feleségét az egyebek mellett A nagy pénzrablásban feltűnő Úrsula Corberó alakítja). A hozzá tartozó montázsokkal ráadásul egyfajta James Bond-szerű kezdést kaptak az epizódok, melyekben olyanoktól csendülnek még fel számok, mint a The Smile („The Smoke”), a The Who („Won’t Get Fooled Again”), a Radiohead („Street Spirit (Fade Out)”), a Massive Attack („Paradise Circus (Gui Boratto Remix)”), Bing Crosby („You Do Something to Me”) vagy David Bowie („Something in the Air”).


Érdekesség ugyanakkor, hogy bár a cselekményt a két főszereplő szemszögéből követhetjük, e karakterek zeneileg (úgy a score, mint a dalok vonatkozásában) nem feltétlenül különülnek el egymástól. Az egyik a kaméleonként viselkedő Sakál, a másik az őt üldöző MI6-ügynök, Bianca (Lashana Lynch – 007 Nincs idő meghalni), a közös pedig eleinte az volt bennük, hogy egyaránt unszimpatikusnak véltem őket, ám ellenszenvem epizódról epizódra oldódott, és végül hasonlóan izgalmasnak találtam őket, mint a cselekményt vagy a hazánkban forgatott jeleneteket – lokálpatriótaként kifejezetten örültem, hogy Budapest nemcsak más városokat, hanem önmagát is alakítja.


Bertelmann A Sakál napja esetében egy korrekt hangulatú, egyszerű, de hatásos vezérmotívumokkal (ezeket az „Opening”, illetve a „The Jackal” tárja elénk) ellátott, mégis alapvetően erős közepesnek nevezhető muzsikát hozott össze. Az ok, amiért ennek ellenére felfigyeltem rá, és az elmúlt időszakban a digitális album többször is megfordult a lejátszási listámban, az, hogy számos olyan mozzanata van a produkciónak, amelyen kifejezetten sokat dob a kíséret, így – hogy a szerző másik aktualitásával vonjak párhuzamot – jobbnak ítélem a Konklávé ihlette munkájánál, ahol a remek tételekre árnyékot vet az egyhangúság. A tízrészes folyam közben arra lettem figyelmes, hogy Volkermann ugyan készített témát a Sakálhoz („The Jackal”), de nem emelte ki a vele szemben álló MI6-ügynököket, a célpontot (Khalid Abdalla – A korona), vagy a megbízót (Charles Dance – Trónok harca), hanem inkább a merénylet előkészítésére, az ezzel párhuzamosan zajló nyomozásra, illetve hajtóvadászatra helyezte a hangsúlyt. Így tette feszültté a „Pinwheel”-t, az „Observation”-t, a „Getaway”-t, a „Lookout Meeting”-et, az „Infiltration”-t, a „The Canal”-t, a „Stabilizer”-t, a „Stay Under Water”-t (amely a „Pinwheel”-hez hasonlóan zseniális módon él együtt a képsorokkal), a „Nice and Easy”-t és a „Face to Face”-t, melyekben maréknyi zenész előadása elegyedik a nyers és határozott elektronikus megoldásokkal.

Ami leginkább a képernyőhöz szegezett, az az egyes akciók előkészítése, kivitelezése – persze ha jobban belelátnék a fegyverek világába és a hatóságok működésébe, lehet, hogy találnék kivetnivalókat ezek bemutatásában, de e jelenetek élvezeti értéke rendkívül kimagasló volt számomra. És bár ez a széria fő mozgatórugója, Ronan Bennett (Közellenségek) forgatókönyve az érzelmeknek is enged némi teret, a Sakál és Bianca magánéletébe egyaránt betekintést nyerhetünk. Az ilyen esetekben döntően a zongora, a hegedű és a brácsa biztosítanak bensőséges hangulatot, illetve segítik a karakterek érzelmesebb oldalainak ábrázolását, a munka iránti elhivatottságuk okán felszínre törő családi problémáik nyomatékosítását – míg a gyilkos azzal küzd, hogy feleségének bevallja, mivel keresi a kenyerét, addig Biancánál munkamániája nyom bélyeget a anya- és feleségszerepére. A Lakeshore Records kiadványa azonban eléggé érintőlegesen mutatja meg a kíséret ezen oldalát: az ezt először terítékre hozó „Adiós” kezdeti másodpercei hamar az akciótémába torkollanak, így ennek teljes egészében csak az „I Quit”-ben és a Sakál-témát zongorán bemutató „Postlude”-ban lehetünk fültanúi. A fentieken kívül a „We Has a Great Life”, valamint a „Set the Truck on Fire” első fele is a lágyabb dallamokra támaszkodik, ám ezek mögött más indokok húzódnak, az elsőnél az egyik besúgó, a másodiknál pedig egy ártatlan házaspár halála inspirálta a szerzőt.


Valahányszor végigpörgött az album, arra a megállapításra jutottam, hogy A Sakál napja ismerete nélkül e score nem váltott volna ki belőlem különösebb érzéseket, nem kezdek el kötődni olyan trackekhez, mint a „The Jackal”, a „Pinwheel”, a „Lookout Meeting”, a „Stabilizer”  vagy épp a „Stay Under Water” – ide tartozna még a „The Concert” is, amennyiben a filmben szereplő diszkómixes változata került volna a korongra. A kiadvány alig egyórás játékidővel bír, ami töredéke a szériában szereplő Volker Bertelmann-szerzeményeknek, ugyanakkor bőven elegendő ahhoz, hogy szinte maradéktalan képet kapjunk az aláfestés stílusáról, fontos visszatérő elemeiről.