A gyakorlatilag kétszereplős, valós eseményeken alapuló Sodródás főhőse egy fiatal pár, akiket Shailene Woodley (A beavatott-széria, Csillagainkban a hiba) és Sam Claflin (Az éhezők viadala: Futótűz, Mielőtt megismertelek) alakít. Tami és Richard úgy dönt, hogy nekivágnak a Csendes-óceánnak, Tahitiről indulva Kalifornia az úti céljuk. Azonban hurrikán csap le vitorlásukra, így az izgalmasnak indult kaland hamarosan rémálommá válik. A vihar elültével Tami azzal szembesül, hogy az alaposan helybenhagyott, árbócát és navigációs eszközeit elvesztő hajón már csak magára számíthat, hiszen Richardra súlyosan sérült állapotban talál rá...


Az izlandi Baltasar Kormákur a 101 Reykjavíkkal tűnt fel művészfilmes körökben, melynek egyik zeneszerzője a Blur egykori, jelenleg a virtuális Gorillaz tagjaként ismert Damon Albarn volt. Őt követően olyan neveket kért fel a rendező, mint Daníel Bjarnason és Ben Frost (Dermesztő mélység), James Newton Howard (Lélegezz!), Clinton Shorter (őt kétszer is: Csempészek, 2 kaliber) vagy Dario Marianelli (Everest), a Sodródásnál pedig ismét valaki másra esett a választása: Volker Bertelmannra, alias Hauschkára. A 2018-ban hazánkban is koncertező művész kettős karriert futott be. Kezdetben kortárs zongoristaként szerzett nevet, aki folyamatosan kísérletezik, akár úgy is, hogy az új, különleges hangok előállításának érdekében szétszedi vagy épp preparálja hangszerét, manipulálva annak megszólalását. Művészetében jelen van az elektronika is, így e tény, illetve stílusa alapján olyan szóló- és filmzenei karriert egyaránt felépítő előadók mellé lehet sorolni, mint Jóhann Jóhannsson, Ólafur Arnalds vagy Nils Frahm. 2007 óta szereplője a filmiparnak, kezdetben rövid-, illetve dokumentumfilmek terén mozgolódott. Végül szélesebb publikum elé a 2016-os Oroszlán – egy másik zongoristával, Dustin O'Hallorannel közösen jegyzett – drámai zenéjével lépett: a hat Oscar-díjra jelölt produkció egyik nominációja a score-ra érkezett, ráadásul nem is érdemtelenül. Filmzenei karrierje is beindult tehát, aktuálisan Benedict Cumberbatch új sorozata, a Patrick Melrose aláfestését jegyzi, most pedig itt a Sodródás.

Nem egy vélemény szerint a képeslapokat idéző, lélegzetelállító óceáni felvételek mentik meg az érdektelenségtől a filmet, de a pozitívumok közé tartozik a score is. Az efféle egy-két személyes túlélőmozikra a zeneszerzők mindig hálás lehetőségként tekinthetnek, hiszen (már amennyiben nem a Számkivetettről van szó, ahol Alan Silvestri csak az utolsó jelenethez és a stáblista alá komponálhatott) ezekben az instrumentális muzsika sokkal nagyobb helyet és teret, ezáltal komolyabb nézői figyelmet kaphat annál, mint amire például egy robbanásoktól vagy autók hörgésétől zajos akciófilm ad lehetőséget.

"Csodálatos élmény volt együttműködni Balthasar Kormákurral, aki komoly alkotói szabadságot biztosított számomra ahhoz, hogy megtalálhassam a megfelelő hangzást a filmhez. A Sodródás egy a szerelemről és az emberi lét törékenységéről szóló történet, ehhez pedig olyan zenei feszültséget szerettem volna hozzáadni, mely a sötétséget és a veszélyt, valamint a fényt és a szerelmet egyaránt tükrözi. A zenét a londoni British Grove stúdióban rögzítettük egy vonószenekar közreműködésével, melyhez zongora és különféle elektronikus megoldások társultak annak érdekében, hogy egy sokrétű és dinamikus score szülessen meg. Nagyon örülök a végeredménynek, és szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem ennek az erőteljes filmnek" – nyilatkozta Bertelmann, akinek a természet erőivel folytatott küzdelmet éppúgy jeleznie kellett művében, mint azt, amelyet a két szereplő, különösen Woodley karaktere folytat önmagával a túlélés érdekében, a csüggedés és a remény közti minden állomást megtapasztalva.


Érzékeny, sajátos hangulatú drámai zenével van dolgunk, melynek alkotója olyan káprázatosan fordította le a végtelen víztükröt a zene nyelvére, mint ahogy például Nick Cave és Warren Ellis szemléltette a kietlen hómezőket a Wind River – Gyilkos nyomon aláfestésével. Sok track egy igazi érzelembomba: közülük elsőként a csendes zongoradallamú, lágy vonósokkal kísért "Destination Unknown"-t emelném ki, mely az év egyik leggyönyörűbb szerzeménye lett, de megemlíthető még a soundtrack leghosszabb darabja, a "Salvation" is. E szívmelengető stílus olyan melankolikus darabokra jellemző még, mint a "Tami Meets Richard", a "Dinner Sunburnt", a "So Far North", a "Letter Montage", a "Sunset Monet" vagy a "Will You Marry Me". Közös bennük, hogy akik nem látták a filmet, még azok is könnyen maguk elé képzelhetik e tételek hallgatásakor a végtelen óceánt és a rajta haladó porszemnyi vitorlást.

Míg az említett trackekben a szépség vagy épp a romantika a domináns, számos másikban atmoszférikus, kísérletező megoldások adják át az óceán kevésbé pozitív oldalát. Nyugtalanság van jelen például az "Opening"-ben, a "Broken Ribs"-ben, a "Freighter Bow Wave"-ben, míg az "Eerie Knock"-ban és a "Makeshift Mast"-ben remekül keveredik a harmónia és a zaklatottság. Arra, hogy egy filmzenében milyen nagyszerű eredményt lehet elérni, amennyiben az elektronika nem erőszakosan, hanem elegánsan van alkalmazva, a "10 Days Adrift" tökéletes példa: recsegő-ropogó zörejei hibátlanul jelzik a hajó megpróbáltatásait. Fontos megemlíteni, hogy ugyan Bertelmannak a sötétséget és a fényt egyaránt jeleznie kellett, műve mégis mentes a szélsőségektől, így hallgatása során nem találkozunk feltűnő zenei törésvonalakkal, melyek megnehezítenék az album befogadását.


A kiadványt Emilíana Torrini (akit a legtöbben valószínűleg A Gyűrűk Ura: A két torony "Gollum's Song"-jának előadójaként ismerhetnek) dala zárja: az "I Hope That I Don't Fall In Love With You" című akusztikus ballada valójában Tom Waits 1973-as felvételének átdolgozása. Engem nem érintett meg, ellentétben Bertelmann művével, e rendkívül hangulatos és visszafogott, sok szép pillanattal rendelkező filmzenével, melynek hallgatása kifejezetten éjszaka javasolt, úgy fog a legtökéletesebben érvényesülni. Akik pedig jobban szeretnének elmerülni a Hauschka-univerzumban, azoknak az Oroszlán és a Patrick Melrose soundtrackjén túl a tavaly megjelent, What if című briliáns szólóalbumát ajánlom, mely az elektronikával vegyített zongorás minimalizmus egyik csúcspontjának tekinthető.