Graeme Revell feltörekvő komponistaként a szokásos szamárlétrán haladt felfelé, mígnem 1992-ben, ahogy a Halálos nyugalom esetén is, egy rövid időre ismét szélesebb körben magára vonta a figyelmet: pályáján az átlagos thrillereket és horrorfilmeket (például a Gyerekjáték 2-t) A kéz, amely a bölcsőt ringatja követte, melynek aláfestésével a kritikusok elismerése mellett az ASCAP-ét is kivívta. Hogy miért csupán egy rövid időre? Azért, mert bár a szerző egyik legtematikusabb, legpopulárisabb hangzásvilágú score-járól van szó, valamilyen oknál fogva – a filmhez hasonlóan – hamar feledésbe merült, s a nagyobb filmzenés portálok is jobbára csak említést tesznek arról, hogy ilyen is létezik Revell filmográfiájában, részletesebb ismertetőbe azonban nem bonyolódtak.

Curtis Hanson (Szigorúan bizalmas) régimódi thrillerek hagyományain alapuló alkotása egy özvegyasszony (Rebecca De Mornay) bosszúvágyáról szól, melyet a kedves, kiegyensúlyozott és a gyerekekért hihetetlenül rajongó dadus, Peyton Flanders álcája mögé bújva igyekszik beteljesíteni Claire Bartelen (Annabella Sciorra). A Bartel család második gyermeke születése után úgy dönt, hogy dadust fogad, aki a nevelésben és a háztartás vezetésében egyaránt segítségükre lesz majd. Peyton személyében úgy tűnik, hogy meglelték az ideális pótmamát: segítőkész, és még a gyerekek is hamar megszeretik, ám idővel kiderül, hogy viselkedése csupán látszat. Valódi célja az, hogy a családja haláláért felelősnek tartott Claire-en bosszút álljon, akitől azt akarja elvenni, ami a legdrágább számára: a férjét, a gyermekeit és az életét...


Még mielőtt belemerülnék abba, mi is található a lemezen, s elkezdeném meggyőzni a kedves olvasót arról, hogy miért érdemes meghallgatni még akkor is, ha valaki zsigerből utálja Revellt, egy fontos dolgot ki kell emelni, amely nem más, mint a mű veleje, a legszebb pillanatait magába foglaló főtéma ("Main Title (The Home)"). Hogy miért? Mert ez nem Revell szerzeménye, hanem W. S. Gilbert és Arthur Sullivan két felvonásos operája, a Penzance kalózai "Poor Wand'ring One" című dalának (mely a filmben és a korongon egyaránt megtalálható) adaptációja. Ennek felhasználása Hanson ötlete volt, aki úgy vélte, dallama nagyzenekarra átültetve remekül tükrözi majd a De Morney karaktere által sugallt hamis biztonságérzetet. Komponistánknak tehát a fő motívumon nem sokat kellett gondolkodnia, rá mindössze annak áthangszerelése hárult, amit Tim Simoneckel közösen oldott meg, mondhatni: hibátlanul. Revellnek így több ideje jutott a zene apróbb részeire, valamint a főtéma ízléses variálásaira, melyek olyannyira jól sikerültek, hogy még a legkellemesebb momentumok is magukban hordozzák Peyton keserűséget és féktelen bosszúvágyát.


Az albumra a film kronológiájának megfelelően kerültek fel a tételek, ezáltal remekül visszaadják a cselekmény alakulását. A lassabb, ringatózóbb részeknél a hegedűk mellett fontos szerepet kapott a fuvola, a zongora, a csőharang, valamint a magas szólamú csilingelések, melyek hűen tükrözik, hogy a bonyodalmak egy ártatlan kisded körül zajlanak. A főtémából táplálkozó "Peyton and Baby Joey"-t a "Solomon" követi, amely éppoly egyszerűséget közvetít, mint amilyen az Ernie Hudson (A holló, Szellemirtók) által alakított fogyatékos kertész karaktere. A bonyodalmak gyűrűzése a "Marlene's Discovery"-vel veszi kezdetét: az itt hallható remek vonós- és furulyafutamok a "Claire Investigates" végén néhány másodperc erejéig, immáron zaklatottabb formában térnek vissza. Innentől kezdve az elején lágy dallamokat szolgáltató zenekar a mély rezesek, a határozott üstdobok és a szituációnak megfelelően zaklatott vagy éppen vékony, magas hangú vonósokkal követi nyomon a Bartel család tagjainak eszmélését (erre hallhatunk példát a "You're Not My Mommy"-ban is).

A záróképeket a "Solomon's Baby" – "End Credit Medley" – "One Family Again" trió támasztja alá, melyekben az összes fontosabb zenei momentum visszatér, a sötétebb részek azonban mindössze néhány taktus erejéig jelennek meg, amivel a veszély elmúlása ellenére is azt az érzést keltik a hallgatóban, hogy nem árt résen lenni.


A két operarészletet leszámítva alig több mint harmincpercnyi instrumentális zene került fel a lemezre, ám az tulajdonképpen az összes lényeges darabot tartalmazza, így nem sok panaszra ad okot a Hollywood Records kiadványa (bár a hozzá járó füzetecske igen egyszerű). Amellett, hogy a leghangzatosabb tétel nem Graeme Revellhez fűződik, a fenti pontszámot tartom reálisnak, és némiképp értetlenül állok az előtt, hogy a score ily méltatlanul merült homályba a hozzá tartozó filmmel együtt. Aki kedveli az olyan igényes thrillerzenéket, amilyen például Howard Shore-tól A bárányok hallgatnak kísérője is, annak ez a CD kötelező vétel – igaz, drámai hangulatából adódóan ez sem azok közé sorolható, melyeket bármikor szívesen hallgat meg az ember.