2015-ben az Árnyalat-trilógia első epizódjának stáblistáján Elfman neve okozta a legnagyobb meglepetést, és akadtak, akik szerint ő vette egyedül igazán komolyan a feladatát. A score – elfenekelgetések ide vagy oda – kifejezetten harmonikus lett, amit még azoknak is el kellett ismerniük, akik hiába keresgélték az általuk igazinak tartott Elfmant a dallamok mögött. A következő körre még csak rosszindulatból sem lehetne elmarasztalót írni, bár meg kell említeni, hogy hiányzott onnan egy olyan briliáns téma, mint az első score "Variations on a Shade" címre hallgató szimfonikus trip-hopja, 2015 egyik legeredetibb tétele. A szabadság ötven árnyalata zeneileg a második rész szintjét hozza. Elfman feltűnően jól hidalta át a folytatások komponistáinak legnagyobb problémáját azzal, hogy ő nem a főtéma gyakori ismételgetésében látta a siker titkát. Noha többször is felcsendül a már ismerős, elsősorban zongorán előadott motívum a vonósok társaságában, melyet egyszer röviden még egy igen kellemes chill out köntösbe bújtatva is hallhatunk, nem kezdünk el ásítozni közben az unalomtól. Ezúttal elektronikus megoldásokból több van, mint korábban volt, de még mindig dicséretesen simulnak bele a nagyzenekar játékába, egy-két zajosabb tracket leszámítva, ahol kiemelt szerepet kapnak. A legelső aláfestésnél tapasztalt újdonságérzet mostanra megszűnt a modern Elfman-hangzás vonatkozásában, és semmi lehengerlővel nem találkozunk ebben a háromnegyed órában, így a fent említett kompozícióhoz hasonlóval sem, emellett a hangulat is ridegebbé vált. De még mindig olyan zene, amelyet a thrilleres momentumokkal feldúsított romantikus drámai filmzenék kedvelői hellyel-közzel érdekesnek találhatnak. A három könyvhöz és filmhez kapcsolt színt a score-ral csakis úgy lehet összefüggésbe hozni, hogy a művész ide vonatkozó trilógiája cseppet sem lett szürke. De valószínűleg azért már ő is értékeli a sorozat lezárultával előtte megnyílt szabadság árnyalatait, legyenek bármilyen színűek is.