A filmrajongók egyre komolyabb hányada fog előbb-utóbb eljutni odáig, hogy egyszerűen besokall a képregényhősök mozis felbukkanásaitól – bár a bevételek azt mutatják, hogy ez nem mostanában lesz általános. Elvégre miközben én leírok egy ilyen mondatot, Aquaman épp javában tarolja le a mozipénztárakat, és a zsáner 2019-es premierjeinek felelősei közül nem kell egyiknek sem túlzottan nyugtalanul aludnia a bemutató napjáig. Ami engem illett, elkezdtem a rajzolt lapok karaktereinek élő megjelenései között szelektálni, így például tartom magam ahhoz, hogy maximum csak átpörgetem otthon az olyan produkciókat, amelyekben a számomra kvázi legyőzhetetlensége miatt teljesen érdektelen Superman jelen van. A Venom esetében a korhatár-besorolás körüli mizéria tette némileg kérdésessé, hogy kíváncsi vagyok-e rá. Ugyanis még a nagy Supermannél is jobban taszít az a szemforgatás, amikor egy mozgókép hőse/antihőse ugyan gyilkol, ezt azonban a stúdiós bevételmaximalizálás figyelembe vétele miatt szigorúan vér nélkül teszi. Ám ha empatikus leszek, és nem más pénzével verem a csalánt, akkor aláírom, hogy lehet ezt tűrhetően is művelni, mint például a Meg – Az őscápa esetében is történt, ahol egyszerűen csak kalandfilmként kellett felfogni az opuszt a fogyaszthatósághoz, nem pedig horrorként. Persze az kérdés, jól jár-e a néző azzal, ha gyereknek nézik, ráadásul félrenézős kompromisszumot kell kötnie ahhoz, hogy szórakoztatónak vagy legalább nézhetőnek minősítsen egy-egy alkotást.


El kell ismernem, hogy a Venom fő problémája mégsem a jól látható vérengzés elmismásolása (bár arra kíváncsi leszek, a folytatás várható főgonosza, Vérontó vajon mit fog kiontani), hanem az, hogy az űrből érkezett szimbióta első önálló garázdálkodásánál szinte minden a kiszámítható mederben folyik. Azaz van egy emberkísérleteket folytató, egyre gátlástalanabbá váló vállalattulajdonosunk (Riz Ahmed kellően tenyérbemászó), akit meg kell állítani, s közben nyílegyenesen vezet a jól kikövezett út a végkifejletig, amikor is CGI-kreatúrák küzdenek meg egymással, miközben a környezetüket is alaposan átrendezik. A Venomnak testet adó oknyomozó újságírót alakító Tom Hardy mintha most takaréklángon égne, a másodhegedűs Michelle Williamsre meg bizonyára nem egy kritika elsütötte a biodíszlet jelzőt. Azonban mégsem kell unalmas alkotásról beszélnünk, mindössze átlagosról, melynek legélvezetesebb részei azok, amikor gazdatestével viaskodik a vérszomjassága ellenére végül már egészen jó arcnak tűnő címszereplő. Venomban mindenesetre még e gyerekbarátra optimalizált formájában is sok rejlik, és a második kör remélhetőleg már lényegesen érdekfeszítőbb lesz, amire részben garancia az, hogy a szinte minden szériára jellemzően ásításra késztető eredettörténetet letudtuk.

A dallamfelelős keresgélésekor Ruben Fleischer direktor választása Ludwig Göranssonra esett, ami két okból is logikusnak tűnt. Egyfelől bizonyos értelemben ezzel beköszöntött életébe az állandóság, hiszen korábban még cserélgette komponistáit. Hogy ismertebb alkotásainál maradjunk: a számára a nagy belépőt jelentő, 2009-es Zombielandnél David Sardy, a 2013-as Gengszterosztagnál Steve Jablonsky volt a zeneszerző, míg végül a Venomnál azt a művészt alkalmazta, akivel az iménti két mozi közt kijövő 30 perc vagy annyi se apropóján egyszer már dolgozott együtt. A másik logikus ok az, hogy Göransson 2018-ban már bebizonyította: képes megbirkózni a képregényhősök jelentette kihívásokkal. Aki azonban azt hitte, a fekete szimbióta legalább annyira emlékezetes muzsikát kap tőle, mint az azonos színű Párduc, csak épp az Afrikából érkező hatásoktól mentesen, azt most kellemetlen meglepetés érte.


A komponista mintha csak a lehető legtávolabbra el akart volna távolodni a wakandai nagymacska kalandjaihoz kidolgozott zenei világtól, aminek feltehetően lett egy olyan hozadéka is, hogy a Venommal nemcsak új rajongókat nem szerzett, de a már meglévőkből is veszített. Göransson ugyanis ezúttal egy meglehetősen kusza kísérettel állt elő, mely azon hangulatot képviseli, amely Bruce Willis tavalyi Bosszúvágya alatt is szól, magyarán nem abba a dallamcentrikussággal hódító irányba indult el, amely akár a Fekete Párducot, akár az eddig kétrészes Creedet jellemzi zenei oldalról tőle, a Minden, minden alá született kedves kis darabjáról már nem is beszélve. Persze butaság lenne épp e négy score-jának jellegzetességeit számonkérni most, elvégre logikus, hogy a Venom egy teljesen más megközelítést követelt meg, de az említett filmjeinek zenéi mégis jó előre egyfajta minőségi garanciát jelentettek számomra, épp ezért lett csalódás az, ami végül megvalósult.

Marvelségük mellett közös nevezőjük az, hogy egyaránt formabontó antihősök, ezért Venommal némileg párhuzamba állítható Deadpool, akinek muzsikájával 2016-ban Tom Holkenborg, alias Junkie XL elvérzett. Fura módon mostantól zenei jellemzésük hasonlósága okán is kapcsolatba hozhatók, mert valamiért Göransson úgy döntött, hogy ő is négy hanggal jellemzi a címszereplőt, ráadásul még furcsább, hogy mindkét esetben valójában csak három hangról van szó, az első és az utolsó ugyanaz. Akik képesek az első filmből felidézni Deadpool nem túl erős motívumát (mely a soundtracken például a "Maximum Effort" című trackben tűnik fel), azok három-négy hangnál többre emlékezhetnek, és bizonyos értelemben igazuk is van, mert Junkie XL-nél még ezeket valóban követi pár, de a két megközelítés ettől függetlenül szinte ugyanolyan. Ha ezen túllépünk, akkor azért kijelenthető, hogy Göransson meglehetősen fenyegető Venom-témája jól jellemzi a gazdatestvadászt. Ezzel már rögtön a "Space Exploration" első másodperceiben megismerkedhetünk (egyúttal ez a kompozíció az, mely meghallgatásával rögtön el is dönthetjük, hogy vajon nekünk találták-e ki az albumot), míg legérdekesebb formájában az "Eyes, Lungs, Pancress" tartalmazza.


A közel egyórás score-t hallgatva úgy tűnik, Göransson a szimfonikus zenekar tagjait tekintette gazdatestnek, és bár hallunk vonósokat és kórust is (többek közt a misztikummal átitatott, űrszimfóniaszerű "Symbiotes Arrive"-ban, a "First Contact"-ben és a "Humans... Such Poor Design"-ban), a dobok ütemei mellett mindent átsző az elektronika egészen barátságtalan formája, mintegy a szimbióta agresszivitását jelképezendő. A komponista egy tudatos koncepció mentén haladva nem a könnyen visszaidézhető megközelítés mellett tette le a voksát, hanem a digitális, sokszor széttöredezett hangorkán irányába mozdult el, melynek a Venom-motívum mellett egy vissza-visszatérő, rendkívül idegesítő, torzított elefánttülkölésként jellemezhető effekt is gyakori vendége, de elektromos kisülésre emlékeztető megoldásokkal is találkozhatunk, a "Parasite" első felében pedig mintha csak fénykardozás felgyorsított és megvariált hangjait hallanánk.


Számos filmnél kiemelt szerep hárul az úgynevezett hangdizájnerekre, akik előállítják a különféle zajokat a fémes csikorgásokon át a szörcsögésekig. A Venom egy hangdizájnkánaánnak tekinthető: a nevezett szakemberek együttműködtek Göranssonnal, az ő kompozícióit is kezelésbe vették, az eredmény ennek is köszönhetően lett ez az effektparádé. Aki viszont azt hinné, hogy az egész nem több gyorsan összedobált digitális textúráknál, az téved. Nem kevés munka volt vele, csak az eredmény messze áll a tökéletestől. A soundtracket gyaníthatóan kevesen emlegethetik 2018-as kedvenceik között, mert önálló hallgatásra nem a legalkalmasabb, sok pontján meglehetősen élvezhetetlen, hiszen még az adott trackeken belül is gyakori a stílusváltás, amikor a drámát váratlanul szétzúzza valami csattanássorozat. A szerzeményeknek klasszikus értelemben nincs ívük, a score-ra az jellemző, hogy jelenetfüggő, kizárólag az épp zajló események határozzák meg szerkezetét – ugyanakkor ennek nem feltétlenül kellett volna együtt járnia azzal a zenei káosszal, ami megszületett. Azonban az összetevőkből egy kifejezetten jó nyolcperces szvitet sikerült a stáblista alá összeállítani, melyet emiatt érdemes végighallgatni/nézni, hiszen az elhangzó, a főtémát egy élvezetes remix formában is felhasználó szerzemény e változatban nem fért fel az albumra. A stáblistás darabba bele lett dolgozva a CD-re is felkerült, az üldözéses jelenet alatt hallható "Pedal to the Metal", mely egy elektronikus gitárral zúzó dinamikus akciódarab a kiadvány jobb mozzanatai közül, és az érdekesebb szerzemények közé sorolható még a nagy leszámolás alatt felcsendülő "Battle on the Launch Pad" is.

Mint a reklámkampány során reflektorfénybe állított betétdalokkal rendelkező mozik esetében olykor történik, úgy ezúttal is akadt több olyan – nem túl szemfüles – vásárló, aki gondolkodás nélkül megvette a lemezt egyetlen neki tetsző dal miatt, majd utána valamelyik online bolt felületén dühöngött értetlenkedve, mert kizárólag az instrumentális anyagot találta rajta. A Venom beharangozásakor ugyanis Eminem azonos című, nem lehengerlő, viszont korrekt és ide jól passzoló száma jelentett némi támogatást, mely a film bemutatója előtt bő egy hónappal vált publikussá a rapper Kamikaze című albumának záró darabjaként, ám a soundtracken nem kapott helyet. Már a mozi premierjéhez időzítve jött ki a dal klipje, mely viszont nem a szokásos filmrészletes videó lett, maga Venom is csak a záróképében kapott helyett. A sztori alapfelállásán ötletesen csavaró minifilmben Eminem a szimbióta, aki első áldozatába akkor költözik, amikor az megfogja Revival című előző albumának utcán talált CD-jét, majd fizikai kontaktussal terjed tovább emberről emberre, a fő tünet pedig a rappelésbe kezdés.


Ludwig Göransson karrierje meglódult, hiszen a Fekete Párduccal Golden Globe-jelölt lett, emellett Grammy-díjra szintén nominálták érte, s talán még egy Oscar-jelölést is összehoz vele. Ráadásul ő a Childish Gambino néven popzenei karriert is felépítő, napjaink legnagyobb hatású színesbőrű művészei közé sorolt Donald Glover több számának zenei producere, e minőségben pedig még három Grammy-jelölést mondhat magáénak. A Venom kísérete pályájának egyik lábjegyzete lesz, mert ez a film nem hozott ki belőle olyan megoldásokat, ami miatt maradandó muzsikáról beszélhetnénk. Nem ez lenne az első eset, amikor egy soundtrackként értékesnek nem tekinthető aláfestés a filmben kiemelkedően teljesít, én azonban a jelenetek alatt sem éreztem érdekesnek annyira, hogy a fentinél több pontot érdemeljen. Göransson mindazonáltal már többször is bizonyított, és lesz is még rá módja, mert 2019-ben, amennyiben a koncepció megengedi, John Williams nyomdokaiba léphet a The Mandalorian című Star Wars-tévésorozattal.