A mestertolvaj Luther Whitney (Clint Eastwood) éppen a kiszemelt villában szeretne kéretlenül is azzal kedveskedni a tulajdonosnak, hogy ékszerei elvitelével több helyet biztosít számára, amikor zajt hall. Behúzódva egy titkos, kívülről tükör, belülről átlátszó falú szobába, szemtanúja lesz, ahogy egy légyott a pár hölgytagjára nézve végzetes következményekkel jár, a pásztorórának indult gyilkosság életben maradt részese pedig nem más, mint maga az amerikai elnök (Gene Hackman). Hősünk jelenléte utólag persze nem marad rejtve a biztonsági személyzet tagjai előtt...


Ez volt az első Eastwood-rendezés, amelyet láttam, rögtön hazai bemutatásának évében (mellesleg filmes és filmzenei rajongásom kezdete környékén), és innentől vettem garanciának azt, ha az ő neve díszelgett a stáblistán. Az alapanyagot, David Baldacci könyvét szorosan követő, komótos, de nem vontatott tempóban haladó, régimódian elegáns thrillerrel állt elő, és mivel keletkezésekor még nem kígyóztak hosszú sorokban a mozik környékén az utolsó nagy dobásra készülő mestertolvajok, így egyáltalán nem hatott elcsépeltnek a téma.

Bár lehetőségeimhez mérten igyekszem minden zeneszerző munkásságával minél komolyabb mértékben megismerkedni, Lennie Niehaus pályája gyakorlatilag teljesen rejtve maradt előttem ez idáig, s amelyik filmjét esetleg láttam, arra nem a zene miatt emlékeztem később. Egy lassan nyolcvanéves, ám máig aktív zeneszerzőről van szó, aki elég későn kezdte a pályát, hiszen debütálása, egy 1971-es tévésorozat után jó pár évig még hangszereléssel foglalkozott, mire 1984-ben bemutatták első mozifilmjét. Ekkor találkozott Eastwooddal, aki a Kötéltánc főszereplője volt, melyhez Niehaus írt zenét. Egy évvel később, a magát direktorként akkor már nem először kipróbáló színész Fakó lovas című filmjének zeneszerzője lett, és ez rá is állította karrierjének helyes pályájára. 

Eastwood korábban sűrűn cserélgette a komponistáit. Akadt köztük népszerű szerző (John Williams, Maurice Jarre, Lalo Schifrin, Michel Legrand), meg olyan is, aki később már nem ért el egészen aprócska sikert sem (Dee Barton). Lennie Niehaus személyében a színész-rendező rátalált arra a művészre, akit zenei alteregójának tekinthetett, és aki még arra is képes volt, hogy a perfekcionista "Piszkos Harry" maximális elvárásainak eleget tegyen. Közösen készítettek olyan nagy sikerű filmeket, mint az Oscar-díjas Nincs bocsánat vagy A szív hídjai, a 2000-es Űrcowboyok pedig már zeneileg is közös munka lett, hiszen score-jába már Eastwood is bele-belenyúlt. Ekkor kezdődhetett el valami, hiszen az idős űrhajósokról szóló mozi után még összedobtak egy Véres munkát, melynek kíséretét ismét csak a hivatásos komponista szerezte, ám onnantól már Eastwood írta saját mozijainak aláfestését – ezzel mellesleg új megvilágításba helyezve a minimalista zeneszerzést. Niehaus ettől kezdve már csakis hangszerelőként és karmesterként dolgozott együtt vele (ellenben más filmet sem vállalt el), önálló munkával idén fog visszatérni egy minisorozathoz írt aláfestésével. A színész-rendező viszont mostanra nagyon is megszerette a hangjegyek világát, és hozzá kell tennem, nem hivatásosként talán túlságosan is.


Eastwood, a zeneszerző azonos sémára épülő kompozícióinak értéke vita tárgyát képezhetné, de már az Államérdek CD-jének nyitó kompozíciójából kiderül, hogy ez a minimalizmus mennyire hatásos is tud lenni. Bár a borító címlapján csak Lennie Niehaus neve szerepel, a rendező is bedolgozott pár perc erejéig: a "Kate's Theme" olyasmi, ami az évekkel későbbi saját zenéiből is ismerős lehet, legyen az például a Millió dolláros bébi vagy A dicsőség zászlaja score-ja. Egy egyszerű, de rendkívül fülbemászó, melankolikus zongoratémát hallunk, melyet lágy vonósok kísérnek. Ha valaki ezt a gyönyörű filmzenei témát hallaná először, egy életre megkedvelné a műfajt, ám a többi szerzemény töredéke mondható csak emlékezetesnek.

Kezdeném rögtön egy felsorolással: "The Mansion", "Christy Dies", "Waiting for Luther / Wait for My Signal", "Dr. Kevorkian I Presume", "Sullivan's Revenge". Ha ezen öt Niehaus-szerzemény körül kilőjük az összes többit, teljesen azonos stílusban felépített kompozíciót kapunk, melyek folytonosságát tulajdonképpen csak a közbeiktatott szünetek szakítják meg, mert egységesen hosszú, elnyújtott vonósmunkákból állnak össze, emellett komorság is jellemzi őket. Tipikusan film noiros beütésűnek is nevezhetnénk őket, ha nem zavarnának néha bele e meghatározásba a hébe-hóba elszórt elektronikus effektek és dobütemek. Ezek néhol valamelyest segítenek abban, hogy a szerzemények erőteljesebbé váljanak, felpörögjenek, ugyanakkor olykor zavaróak, sőt már-már bosszantóvá is válnak.

A fentieken túl sok említésre méltó már nem marad sajnos, de legalább ezek mindegyike megállja a helyét, a "Christy's Dance" például egy nagyon hangulatos jazzes bárzene, zongorával és szaxofonnal a középpontban. Elsőre szinte úgy hathat a "The Mansion Chase", mintha két különböző zene lenne egymásra keverve, ám másodjára már igen ötletesnek tűnik, mintha Howard Shore A szajréhoz és Christopher Young A bűn mélyénhez írt aláfestésének egyfajta ötvözése volna. Zárásként még megkapjuk Eastwood főtémáját, a nyitányhoz hasonló formában ("Katie's Theme / End Credits"), csak a felétől már a teljes szimfonikus zenekar (itt lép a képbe ismét Niehaus) egészíti ki a zongoratémát, még szebbé, sőt himnikussá téve.


A kiadvány a Varése Sarabande régi korszakában született meg. A trackek felrúgott kronológiával sorakoznak egymás után, ami most különösen furcsán hat: a lemezen a címek tanúsága szerint előbb megölik a nőt, aki öt perccel később aztán vígan táncol még egy jót. A borító is az akkor megszokott egyszerű kivitelezésű, és a félóra körüli játékidő is tipikus, amire akkoriban – kezdő filmzenerajongóként – nem igazán bírtam magyarázatot találni. Bár az ok azóta kiderült a Varése Sarabande vezetőjével, Robert Townsonnal készített interjúnkból, mégis furcsa, hogy még egy harminc percet sem elérő lemezről kell beszélnünk. Igaz ugyanakkor, hogy Lennie Niehaus hiányzó szerzeményeinek hiánya nem feltétlenül fájó, mert ezek főként a zaklatottabb stílusúak közül kerültek ki, és a fentiekből nyilvánvalóvá válhatott, hogy nem az ilyesmiket tartom a CD legjobb pillanatainak. Amiket viszont igen, azokat sokszor meg lehet hallgatni (különös tekintettel az Eastwood-témára), a többit pedig maximum átlagosnak tekintem – s ezeket idővel talán el bírom majd helyezni valahol szerzőjük munkásságában, ha jobban megismerkedtem műveivel.