A jó német (2006)
The Good German
- zene: Thomas Newman
- vezényel: Thomas Newman
- kiadás éve: 2007
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 44:09
Steven Soderbergh rendező igazán különös egyénisége az amerikai filmművészetnek. Alkotásai között az egyedi művészfilmek (Kafka), a populárisabb drámák (Erin Brockovich – Zűrös természet, Traffic), a vígjátékok (Mint a kámfor, Szemből telibe), a blockbusterek (Oceans-mozik) éppúgy megtalálhatók, mint a kísérletezgető vonal mentén mozgó filmek – legújabb munkái főleg az utóbbi stílus jegyében születtek. Az ezek körébe tartozó A jó német még pont a nézhetőség határán belül maradt, a Che Guevara életét feldolgozó duplafilmje, a Che viszont már nemcsak a nézők, hanem a kritikusok nemtetszését is kivívta – tehát a rendező alaposan átesett a ló túloldalára. A jó német Joseph Kanon 2001-ben megjelent azonos című regényéből adaptálódott. A második világháború végén, a rommá lőtt Berlinben játszódó mozi alapvetően elég jó elgondolás mentén született, ugyanis Soderbergh a negyvenes évek stílusában forgatta le. A képarány, a világítás, a fekete-fehér képek, a látványvilág, a beállítások mind-mind a kor nagy film noirjait idézi, ráadásul az utómunkák során karcossá, néhol szemcséssé tették a felvételeket, így olyan, mintha tényleg egy hatvanéves alkotást látnánk. Tehát az elgondolás jó volt, mivel igazán egyedi ötletet találtak ki a készítők. És hogy miért nem lett belőle siker? A válasz egyszerű: a történetet ugyanis sikerült úgy megbonyolítani, hogy gyakorlatilag a film negyedénél elveszti a fonalat a néző, sőt nekem az az érzésem, hogy nemcsak a néző, hanem a rendező is - a színészekről már nem is beszélve. Utóbbiakból pedig igen nagy neveket sikerült leszerződtetni: a főszerepben a film egyik ötletgazdája, a rendező szinte állandó alkotótársa, George Clooney teljesít igen gyatrán, a film noirokban kötelezően jelen lévő femme fatale szerepében pedig Cate Blanchett látható. Ő ugyan jól hozza a régi korok végzett asszonya figuráját, azonban karakterével valószínűleg ő sem volt tisztában, ezért céltalan, hiteltelen lett az egész alakítása. Kettejük között izzani kellene a levegőnek, de ennek az izzásnak a hőfokánál még Grönlandon is magasabb hőmérsékletet lehetne mérni. Az egyetlen értékelhető momentum – a látványvilágon és a koncepción túl – Tobey Maguire játéka, aki brillírozik a szerepében, rendkívül jól teljesít, de jelenléte csak a film első negyedére korlátozódik, így amikor eltűnik, vele együtt vész ki a hiteles színészi játék is a filmből.
A történetet nehéz összefoglalni, mivel többszöri átgondolás után se nagyon érteni, hogy mi is történt A jó németben. A háború lezárásán ügyködő nagyhatalmak vezetői Potsdamban üléseznek, miközben a romos Berlin utcáin újraindul az élet. A szovjetek és az amerikaiak is vadásznak a német atomtudósok után, hogy felhasználják őket saját céljaik elérésére, bár többségük háborús bűnökkel is vádolható lenne, azonban az atombomba mindennél fontosabb. Lena Brandt (Blanchett) férje egy titkos atombunker építésében segédkezett, ezért keresik őt égen-földön, bár úgy hírlik, már nem él. Jake Geismer (Clooney) százados az amerikai seregnél, korábban Lena szeretője volt, Geismer sofőrje, Tully (Maguire) pedig a nő jelenlegi partnere. Mindketten kimenekítenék Lenát Berlinből, aki viszont nem akar menni, bár nyomában vannak mindenféle sötét alakok. Nagyjából ennyi a sztori, színesítve különböző érthetetlen összeesküvésekkel, ködös célokkal és érdektelen mellékszereplőkkel. Mindent belep a titokzatosság, ami persze alapkövetelmény egy ilyen filmnél, azonban jelen esetben olyan szinten burjánzott el a homályos rejtélyesség, hogy értelmezhetetlen lett az egész film. Amikor pedig végre már megoldódni látszik az egész, kibogozódni véljük a szálakat, akkor jön egy olyan triviális végkifejlet, hogy tényleg sajnálni kezdtem azt a másfél órát, amit addig a film nézésével töltöttem. Ha rejtélyes, világháborús film noirra vágyunk, nézzünk inkább olyan klasszikusokat, mint A máltai sólyom vagy a Casablanca.
Soderbergh eddig általában Cliff Martinezt vagy David Holmest kérte fel, hogy filmjeihez zenét komponáljon, A jó némethez azonban arra a Thomas Newmanre esett a választása, akivel az Erin Brockovich – Zűrös természet esetében már dolgoztak együtt, és ráadásul akinek édesapja, Alfred Newman a Golden Age-korszak talán legmeghatározóbb filmzeneszerzője is volt. Ebből a szempontból érthető a szerző személye és nagyon ötletes választásnak is nevezhető, bár Thomas stílusa jócskán távol esik apjáétól. A rendező koncepciója, vagyis hogy egy olyan mozit forgasson, ami kísértetiesen hasonlít a negyvenes évek filmjeire, a zenére is kiterjedt, így a komponista feladata az volt, hogy a score-t ezen korszak filmzenéinek stílusában alkossa meg. A hallottak alapján elmondható, hogy ezt nem oldotta meg maradéktalanul, noha műve nagyrészt egyértelműen rokonítható a nagy elődök muzsikáival.
Az album 29 trackre oszlik, a játékidő viszont csak negyvennégy perc, így két percnél hosszabb tételeket ne várjunk – ez alapján elmondható, hogy egy szokásos Newman-kiadvánnyal van dolgunk. A nyitány ("Unrecht oder Recht") teljes mértékben a Golden Age-stílust idézi, melyre jellemző volt, hogy a szerzők akkoriban egy markáns, erőteljes dallammal indították a score-okat. A jó német aláfestése is ily módon kezdődik, a nyitódallam egyfajta főtéma szerepét is betölti, bár sokszor nem kerül elő a filmben, lévén nagyon harsogó, ez pedig nem illik a képekhez. Hangszerelését tekintve az album nagyobb része hűen követi az adott kor aláfestéseivel szemben támasztott elvárásokat, így megfigyelhető a vonósok és a rézfúvósok dominanciája, vagy a hegedűsök által létrehozott feszültségfokozás; utóbbira hallhatunk példát a "River Havel" vagy a "The Brandenburg Gate" esetében. Természetesen ahol szerelem dúl, ott kell, hogy legyen romantikus hangvételű téma is, ezek hangzásuk alapján tipikus Thomas Newman-es trackek (például: "A Good Dose", "The Good German"), kiegészülve némi fájdalmas hegedűjátékkal. Tulajdonképpen az album legjobbjai azok, melyekben ez a téma felhangzik.
A sejtelmes hangulat megteremtését a score is segítette az olyan tételekkel, mint a "Such a Boy", a "The Russian Deals" vagy az "U-Bahn", ezek hallatán a film nélkül is felvillannak az ember előtt a ködös fekete-fehér képek. Markáns hangzású percek csak elvétve találhatók a lemezen, ilyen a fúvósokat kissé megdolgoztató "Safe House" vagy a titokzatos hangzással indító, majd erőteljesebbé váló "Dora". Az album vége kifejezetten jól sikerült, egyrészt a korábban bemutatott témák kiteljesednek, másrészt nagyon sötét drámai tónusukkal ezek a tételek adják át leginkább a film hangulatát, viszont sok közük már nincs a negyvenes évek zenihez.
Thomas Newman muzsikája jól megidézi ugyan a Golden Age komponistáinak munkáit, sőt bizonyos részek, mint például a nyitány akár a korszak egyik legjobbja is lehetne, de a mai fülnek ez kissé ódivatú, hiába dúsította fel a művet saját jellegzetességeivel a szerző. Ha pedig valaki ebből a remek, de sajnos manapság már nem túl ismert korszakból szeretne értékes zenét hallgatni, annak a film noir-stílus valódi klasszikusait ajánlom, mint például Adolph Deutsch-tól A máltai sólyom, Max Steinertől a Hosszú álom vagy a Casablanca, illetve Franz Waxmantól az Alkony sugárút zenéjét.
A történetet nehéz összefoglalni, mivel többszöri átgondolás után se nagyon érteni, hogy mi is történt A jó németben. A háború lezárásán ügyködő nagyhatalmak vezetői Potsdamban üléseznek, miközben a romos Berlin utcáin újraindul az élet. A szovjetek és az amerikaiak is vadásznak a német atomtudósok után, hogy felhasználják őket saját céljaik elérésére, bár többségük háborús bűnökkel is vádolható lenne, azonban az atombomba mindennél fontosabb. Lena Brandt (Blanchett) férje egy titkos atombunker építésében segédkezett, ezért keresik őt égen-földön, bár úgy hírlik, már nem él. Jake Geismer (Clooney) százados az amerikai seregnél, korábban Lena szeretője volt, Geismer sofőrje, Tully (Maguire) pedig a nő jelenlegi partnere. Mindketten kimenekítenék Lenát Berlinből, aki viszont nem akar menni, bár nyomában vannak mindenféle sötét alakok. Nagyjából ennyi a sztori, színesítve különböző érthetetlen összeesküvésekkel, ködös célokkal és érdektelen mellékszereplőkkel. Mindent belep a titokzatosság, ami persze alapkövetelmény egy ilyen filmnél, azonban jelen esetben olyan szinten burjánzott el a homályos rejtélyesség, hogy értelmezhetetlen lett az egész film. Amikor pedig végre már megoldódni látszik az egész, kibogozódni véljük a szálakat, akkor jön egy olyan triviális végkifejlet, hogy tényleg sajnálni kezdtem azt a másfél órát, amit addig a film nézésével töltöttem. Ha rejtélyes, világháborús film noirra vágyunk, nézzünk inkább olyan klasszikusokat, mint A máltai sólyom vagy a Casablanca.
Soderbergh eddig általában Cliff Martinezt vagy David Holmest kérte fel, hogy filmjeihez zenét komponáljon, A jó némethez azonban arra a Thomas Newmanre esett a választása, akivel az Erin Brockovich – Zűrös természet esetében már dolgoztak együtt, és ráadásul akinek édesapja, Alfred Newman a Golden Age-korszak talán legmeghatározóbb filmzeneszerzője is volt. Ebből a szempontból érthető a szerző személye és nagyon ötletes választásnak is nevezhető, bár Thomas stílusa jócskán távol esik apjáétól. A rendező koncepciója, vagyis hogy egy olyan mozit forgasson, ami kísértetiesen hasonlít a negyvenes évek filmjeire, a zenére is kiterjedt, így a komponista feladata az volt, hogy a score-t ezen korszak filmzenéinek stílusában alkossa meg. A hallottak alapján elmondható, hogy ezt nem oldotta meg maradéktalanul, noha műve nagyrészt egyértelműen rokonítható a nagy elődök muzsikáival.
Az album 29 trackre oszlik, a játékidő viszont csak negyvennégy perc, így két percnél hosszabb tételeket ne várjunk – ez alapján elmondható, hogy egy szokásos Newman-kiadvánnyal van dolgunk. A nyitány ("Unrecht oder Recht") teljes mértékben a Golden Age-stílust idézi, melyre jellemző volt, hogy a szerzők akkoriban egy markáns, erőteljes dallammal indították a score-okat. A jó német aláfestése is ily módon kezdődik, a nyitódallam egyfajta főtéma szerepét is betölti, bár sokszor nem kerül elő a filmben, lévén nagyon harsogó, ez pedig nem illik a képekhez. Hangszerelését tekintve az album nagyobb része hűen követi az adott kor aláfestéseivel szemben támasztott elvárásokat, így megfigyelhető a vonósok és a rézfúvósok dominanciája, vagy a hegedűsök által létrehozott feszültségfokozás; utóbbira hallhatunk példát a "River Havel" vagy a "The Brandenburg Gate" esetében. Természetesen ahol szerelem dúl, ott kell, hogy legyen romantikus hangvételű téma is, ezek hangzásuk alapján tipikus Thomas Newman-es trackek (például: "A Good Dose", "The Good German"), kiegészülve némi fájdalmas hegedűjátékkal. Tulajdonképpen az album legjobbjai azok, melyekben ez a téma felhangzik.
A sejtelmes hangulat megteremtését a score is segítette az olyan tételekkel, mint a "Such a Boy", a "The Russian Deals" vagy az "U-Bahn", ezek hallatán a film nélkül is felvillannak az ember előtt a ködös fekete-fehér képek. Markáns hangzású percek csak elvétve találhatók a lemezen, ilyen a fúvósokat kissé megdolgoztató "Safe House" vagy a titokzatos hangzással indító, majd erőteljesebbé váló "Dora". Az album vége kifejezetten jól sikerült, egyrészt a korábban bemutatott témák kiteljesednek, másrészt nagyon sötét drámai tónusukkal ezek a tételek adják át leginkább a film hangulatát, viszont sok közük már nincs a negyvenes évek zenihez.
Thomas Newman muzsikája jól megidézi ugyan a Golden Age komponistáinak munkáit, sőt bizonyos részek, mint például a nyitány akár a korszak egyik legjobbja is lehetne, de a mai fülnek ez kissé ódivatú, hiába dúsította fel a művet saját jellegzetességeivel a szerző. Ha pedig valaki ebből a remek, de sajnos manapság már nem túl ismert korszakból szeretne értékes zenét hallgatni, annak a film noir-stílus valódi klasszikusait ajánlom, mint például Adolph Deutsch-tól A máltai sólyom, Max Steinertől a Hosszú álom vagy a Casablanca, illetve Franz Waxmantól az Alkony sugárút zenéjét.
Gregus Péter
2009. 02. 19.
2009. 02. 19.
Tracklista:
- Unrecht oder Recht (Main Title) (2:25)
- River Havel (1:06)
- Countess Roundheels (1:21)
- Such a Boy (1:34)
- Kraut Brain Trust (1:04)
- The Russian Deals (1:11)
- A Good Dose (1:11)
- Muller's Billet (0:48)
- Wittenbergplatz (0:45)
- Trip Ticket (1:41)
- Safe House (0:57)
- A Nazi and a Jew (1:50)
- Dora (2:49)
- Kurfürstendamm (0:43)
- The Big Three (1:24)
- A Persilschein (1:35)
- Stickball (0:27)
- Golem (1:09)
- Atom Bomb (1:30)
- The Good German (2:09)
- Hannelore (1:00)
- Occupation Marks (1:19)
- U-Bahn (1:35)
- The Brandenburg Gate (1:25)
- Skinny Lena (1:44)
- Rockets for our Side (1:49)
- Always Something Worse (2:05)
- Godless People (End Title) (2:44)
- Jedem das Seine (2:49)
Az album a Spotify-on:
