A világ számos iparágához hasonlóan Hollywood is retrólázban ég, s futószalagszerűen ontja magából az egykori kasszasikerek folytatásait, remake-jeit. 2020-at ezen a téren Az átok háza, a Dolittle, valamint a Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk triója vezette fel, és olyanok várnak még ránk, mint a Mulan, a 007 – Nincs idő meghalni, a Halálos iramban 9., a Wonder Woman 1984, a Szellemirtók – Az örökség, sőt, szemtanúi lehetünk majd egy-egy új Jancsi és Juliska-, illetve minyonkalandnak is. A tengerentúlon annak ellenére bíznak ebben a vonalban, hogy kimenetele finoman szólva is kiszámíthatatlan, amit az elmúlt egy hónap is alátámaszt. Hiszen míg a negyedik The Grudge-mozi, Az átok háza a negatív visszhang ellenére is hozta anyagilag a horrorok iránt támasztott kötelező minimumot, Robert Downey Jr. Dolittle-je hatalmasat zakózott, a Mindörökké rosszfiúk viszont a vártnál jobban szerepelt. A harmadik Bad Boys a sarkalatosnak számító nyitó hétvégét követően meggyőzte a Sonyt Mike és Marcus duójának létjogosultságáról (a következő etap rögvest zöld utat kapott), a megvalósulásáig azonban hosszú út vezetett, a 2008 óta dédelgetett projekt előkészületei ugyanis hol az alacsony büdzsé, hol a rossz forgatókönyv, hol rendezőváltás miatt tolódtak közel egy évtizeden át. Az elodázások közepette azonban Jerry Bruckheimer producer belevágta fejszéjét a Los Angeles legjobbjaira keresztelt spin-off sorozatba, melynek középpontjában a Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúkból ismert Sydney Burnett (Gabrielle Union) áll.


Tinédzserként találkoztam az olyan buddie movie-kkal, mint a Tango és Cash, a Halálos fegyver-széria, a 48 óra, a Beverly Hills-i zsaru-trilógia, az Utánunk a tűzözön, a Die Hardok vagy a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?, melyeket a mai napig előszeretettel nézek meg. Ezek legfőbb varázsa a laza, a szabályokat tetszőlegesen értelmező, s az egysoros beszólások szórására bármilyen körülmények között hajlamos karakterek voltak, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek folyamán élték fénykorukat. Mindez a Bad Boys 2003-as folytatásában már az új trendekkel elegyedik, de kohéziójukat erőltetettnek, kényszeresnek éreztem. Éppen ezért a harmadik nekifutást már kétkedve vártam, amit első körben az előzetes, majd azon nézői visszajelzések kezdtek eloszlatni, miszerint remek nosztalgiát biztosít a film. Ennek ismeretében mentem el megnézni, és bár jobban szórakoztam rajta, mint a Már megint a rosszfiúkon, nem minden poén jött be, a lelkizést pedig éppúgy túltolták, mint a nyugdíjazási szálat, és az új generáció nagypapizós/öregezős kóstolgatásait.

A direktori széket nem Michael Bay, hanem a blockbusterek világában ezzel debütáló belga páros, Adil El Arbi és Bilall Fallah foglalták el, akikről itthon a Fekete című dráma, valamint a Fehér hó sorozat révén lehetett hallani – igaz, utóbbiból csupán két részt jegyeznek. Bay azonban nem hátrált ki teljes egészében a projektből, bevállalt ugyanis egy rövid ceremóniamesteri szerepet: "Több jelenet került szóba, de végül emellett döntött. Tiszteletünk jeléül egy vérbeli Michael Bay-féle snittet kapott: a kamera alsó állásból indulva tesz egy kört körülötte, miközben ő az ellenkező irányba forog. Ez egy tipikus Michael Bay-pillanat Michael Bayjel, amit ő maga rendezett" – mesélték Fallahék, akik egy röpke időre szintén felbukkannak. Bár az akciófilmek koronázatlan királya ezt leszámítva távol maradt, a helyébe lépő duó nem tágított elődjük jellegzetes képi világától, beállításaitól, így a Mindörökké rosszfiúk látvány szempontjából hasonló a korábbi kalandokhoz.


Bár az első filmet nem tartom korszakalkotónak, de zseniálisan szórakoztat, Will Smith és Martin Lawrence párosa jól működik, Tchéky Karyo hiteles ellenfél, mindezeket pedig szépen koreografált akciójelenetek és hangulatos score fűszerezi. A képsorokkal harmonizáló, laza és pörgős dallamok Mark Mancinának köszönhetők, aki a folytatásból kreatív nézeteltérésekre hivatkozva kiszállt, a feladat így egy másik Remote Control Productions-tagnál, Trevor Rabinnél landolt, aki új alapokra helyezte a zenét, a végeredmény azonban nem vált maradandóvá. A Mindörökké rosszfiúk aláfestését szintúgy a Hans Zimmer által létrehozott társulat tagjainak egyikére bízták, ami borítékolható volt, hiszen Bruckheimer nehezen szavaz bizalmat nem oda tartozó művész számára. "Fiatalként elsősorban Jerry Bruckheimer filmjei kötöttek le, olyanok, mint a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? vagy A szikla. Néha jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy régen sok fekete-fehér és olasz mozit néztem, de ez nem így volt. A Con Air – A fegyencjáratot és társaikat kedveltem" – mesélte pár héttel a premier előtt Lorne Balfe. "A Bad Boys-témát a legjobb, legikonikusabb motívumok egyikének tartom. A második részben nem használták, ám ezúttal visszatér, hisz túl jó ahhoz, hogy elfelejtsük" – tette hozzá. A szerző (aki a szintén Smith főszereplésével forgatott Gemini Mannél vele dolgozó Steffen Thum és Max Aruj kiegészítő komponistákkal, illetőleg az idáig többnyire Trevor Morrisnak segédkező Steve Davisszel karöltve alkotott) ezt követően posztolt néhány rövid felvételt a scoring sessionről, amikkel sikerült felcsigáznia érdeklődésemet. Kíváncsiságom azonban csalódásba torkollott...

E score-t a közelmúlt termései közül leginkább Tom Holkenborg Terminátor: Sötét végzet ihlette muzsikájával tudnám párhuzamba állítani, az ügyesen alkalmazott témaátemeléseken felül ugyanis kevés említésre méltót fedeztem fel benne. Mivel az alkotók úgy döntöttek, hogy a lazább, vagányabb jeleneteket dalokkal dobják fel, az instrumentális kíséret vagy akciót, vagy a sötétebb tónusú, komor jeleneteket igyekezett nyomatékosítani, s ez utóbbiak közé sorolható a bosszúszomjas Isabel Aretas (Kate del Castillo), valamint fia, Armando (Jacob Scipio) ábrázolása, ami a "Take Back What's Ours"-ban érhető tetten először. A motívum a "Prayer"-ben, a "God's Gun"-ban és a "The Truth"-ban egyaránt felbukkan, ám ez a három hangjegyből álló, hullámzó vonós- és rezeshangokkal tűzdelt megoldás nem igazán növeli a karakterek súlyát, nem mélyíti évtizedek óta érlelődő bosszúvágyukat. Hozzáteszem, ezúttal igencsak igazságtalan vagyok Balfe-fal, hiszen a mexikói kartell megmaradt tagjait alakító színészek sem játszanak hitelesen, éppen ezért, ha az összképet nézzük, minden oldalról kiegyenlített ábrázolásmódról beszélhetünk. Ezzel szemben az olyan bensőségesebb, drámaibb pillanatok felerősítése jól el lett találva, amilyen például Marcus esetlenül induló imádkozása is. Bár ez a "Prayer", valamint a "We Ride Together, We Die Together" közepén megbújó, kórussal finoman átitatott dallamsor nem hat újdonságként, atmoszférájával az adott jelenetek ismerete nélkül is képes meghitt pillanatot teremteni.


Minthogy az ellenfelek zenei ábrázolása nem nyerte el tetszésemet, az akciórészek táptalajaként pedig az általam kevésbé preferált Call of Duty: Modern Warfare 2-, Mission: Impossible – Utóhatás- és Gemini Man-muzsikák számítanak a szerzőtől, a mű erősségét a régi motívumok visszahozásának mikéntjében találtam meg. A főtéma a "Bad Boys for Life"-ban, a "What Else You Got?"-ban, valamint a "We Ride Together, We Die Together"-ben részesült hangsúlyosabb szerepben, de az olyan dinamikusabb trackeknél is ügyesen alkalmazta, mint az "It's Good Shit Lieutenant", a "We're Dangerous People", a "God's Gun" és az "Ambulance Heist". Pozitívum, hogy Balfe nemcsak ezzel kívánt kapcsolódni az első kalandhoz, hanem az akciótéma (amely a "What Else You Got?" közepén és a "We Ride Together, We Die Together" végén csendül fel) megtartásával is, ráadásul az "Ambulance Heist"-ben felhasználta Mancina "Footchase"-ének lezárását, ami itt is akkor csendül fel, amikor az ellenséggel szemben alulmaradt hőseink feltápászkodása közben megpördül körülöttük a kamera. Akárhányszor hallgattam az albumot, a korábban említett kórusos részen túl csak az egykori fő- és mellékdallamok adaptációi ragadtak meg bennem, holott a művész egy új témával is megtámogatta a cselekményt. Mivel Marcus és Mike nem önállóan, hanem az AMMO-egység fiatal, techguru tagjaival kénytelenek összedolgozni, Balfe egy kibővített csapatmotívumot hozott létre. Ez a kórussal támogatott megoldás a "Bad Boys for Life"-ban, a "We Ride Together, We Die Together"-ben, illetőleg a "One Last Time"-ban figyelhető meg, stílusával pedig készítője inkább a formáció hősiességéhez, sebezhetőségéhez igyekezett idomulni, mintsem lazaságához.

A Bad Boys-mozik esetében megkerülhetetlen a betétdalok említése, melyeket számos alkalommal használtak az alkotók, csak épp Balfe kárára – ennek eredményeként viszont a Sony Classical jóvoltából megjelent score játékideje alig rövidebb a film alatt hallhatóakhoz képest. Természetesen az Inner Circle "Bad Boys"-a ezúttal sem maradt ki a szórásból, a hangsúly azonban nem erre, hanem a J Balvinnal kiegészült Black Eyed Peas "Ritmo (Bad Boys for Life)"-jára helyeződött, mely nemcsak az Epic Records soundtrackjén kapott helyet, hanem single lemezen is elérhetővé vált – míg ez az akciójelenetek egyikének felvezetéseként hallható, remixe a zárókép alatt csendül fel. A dal az egyslágeres Corona "The Rhythm of the Night"-ját, a kilencvenes évek egyik slágerét dolgozza fel, emellett olyanok kerültek még a filmbe, mint a reggae-énekes Buju Banton "Murda She Wrote"-ja, a City Girls rapduó "Money Fight"-ja, Meek Mill "Uptown II"-ja vagy Jaden Smith "The Hottest"-je. E dalok elsősorban Miami pezsgését, valamint Mike-ot hivatottak szimbolizálni, a korai nyugdíjazását előtérbe helyező Marcusszal kapcsolatos jeleneteket pedig inkább a lazább "Oh Happy Day"-jel, Carlos Santana "Oye Como Vá"-jával, valamint Nicky Jam és Daddy Yankee "Muévelo"-jával támogatták meg.


Lorne Balfe biztos kezű komponista, ami vitán felüli, hiszen könnyűszerrel hozza napjaink programzenéinek jellemzőit, de örülnék, ha időnként kilépne a Remote Control Productions árnyékából, fősodrából – bár minden bizonnyal tökéletesen érzi ott magát. Évek óta olyan nagy költségvetésű és/vagy rivaldafényben úszó akciómozik közelében tevékenykedik, mint ez, a Terminator: Genisys, az Űrvihar, a Mission: Impossible – Utóhatás, a Tűzgyűrű: Lázadás vagy a Gemini Man, melyek történetei lehetőséget biztosítanának ahhoz, hogy megvillantsa sokszínűségét, ám akárhány zenéjét is hallom, mindig azt érzem, hogy bizonyos kereteken túl nem mer kockáztatni. Ez produceri szempontból persze elképesztően jó dolog, hisz éppúgy érvényes rá a vélhetően kedvező honorárium mellé párosuló megbízhatóság, mint Steve Jablonskyra (Transformers-széria), Trevor Morrisra (Vikingek) vagy David Buckley-ra (Jason Bourne), ugyanakkor minden zenéjében van egy-két track, ami ennél többről árulkodik.