Eric Knight legismertebb regényhőse kétségtelenül Lassie. A hűséges skót juhászkutya története, a Lassie hazatér 1940-ben jelent meg, Hollywood pedig nem hagyta ebek harmincadjára jutni: 1943-ban már be is mutatták első megfilmesítését, melyet két évvel később a Lassie fia követett. Hogy micsoda potenciál rejlik a kutyás filmekben, arra viszont a filmesek már évekkel korábban, Jack London A vadon szava című kalandregényének 1935-ös, Clark Gable főszereplésével készített változatának bemutatójakor rájöhettek. A folyamat azóta sem állt meg, mára bőven több mint száz az ebeket főszerepbe állító filmek száma, olyan címekkel, mint például a japán Hacsikó, az ugyanezen a valós történeten alapuló, Amerikában forgatott Hacsi – A leghűségesebb barát, az Úton hazafelé – Egy hihetetlen utazás vagy az Egy kutya négy élete. Ezek között Lassie pont egy tucatszor képviseltette eddig magát.


Az eddigi utolsó filmlehetőségre a németek csaptak le: a hazánkban ismeretlen színészekkel megvalósított Lassie hazatért Hanno Olderdissen rendezte. A cím ugyan az alapműre céloz, ám az alkotók a sztorit napjaink Németországába helyezték, aminek persze sok jelentősége nincs, hiszen Lassie kalandjának mondanivalója kortól és helyszíntől függetlenül örök érvényű. A nézői visszajelzések ugyanakkor arra utalnak, hogy a 2020-as verzió nem csupán azért nem könyvelhető el sikernek, mert premierjét épp a koronavírus-járvány felfutási időszakára időzítették. Azonban egy score színvonala nem feltétlenül egyenesen arányos az adott film minőségével, azaz gyengébb mozi is rendelkezhet kiváló aláfestéssel, erre pedig a Lassie hazatér tökéletes példa.

Kíváncsi voltam, a Talpig fegyverben nem éppen szokványos muzsikájának zeneszerzője, a nagy áttörésre váró, hazájában rendkívül foglalkoztatott német Enis Rotthoff miket komponált még, és ez volt az első szembejövő abuma. Alaposan meglepődtem, ugyanis a Daniel Radcliffe-féle akciómozi zenei agymenése után váratlanul ért tőle egy teljes egészében nagyzenekari mű – még ha persze nem is hittem azt, hogy Radcliffe-hez hasonlóan Lassie is dübörgő technóra rohangál. A két produkció ráadásul közvetlenül egymást követte Rotthoff pályáján, aki mindkét esetben jól oldotta meg feladatát, az aláfestések stílusa közti komoly különbség pedig tökéletes bizonyíték arra, hogy egy tehetséges zeneszerző könnyen képes akár éles váltásra is, amennyiben ezt igénylő filmekkel keresik meg. A művésznek volt kitől tanulnia a szimfonikus filmzenék világában, hiszen az Én, Pán Péter Oscar-díjas komponistájának, a lengyel Jan A.P. Kaczmareknek az egykori tanítványa, akinek olyan filmeknél és sorozatoknál segédkezett zenei asszisztensként, mint a Háború és béke, A hűtlen és a Quo Vadis.  


A Lassie hazatérhez Rotthoff a szó nemes értelmében vett régimódi aláfestést írt. Műve elektronikus megoldásokat egyáltalán nem tartalmaz, teljes egészében szimfonikus hangszerekre épül, a végeredmény pedig kifejezetten szép és harmonikus lett. Egy olyan muzsikáról van szó, amely nemcsak a jelenetek alatt képes az érzelmekre hatni, hanem önmagában hallgatva is tökéletesen megállja a helyét, mert mentes a komolyabb hangulati törésektől vagy zavaró váltásoktól. Már a főtéma is könnyen megszerethető, ráadásul a filmhez írt, összesen egyórányi zene több hosszabb-rövidebb, egytől egyig kellemesre sikerült, legfőképp melankolikus, hol szomorkás, hol örömmel teli témát tartalmaz. Vonós hangszerek, elsősorban hegedűk fordítják le a szerző mondanivalóját a zene nyelvére, de ezekkel egyenértékűen számos egyéb hangszer, köztük zongora, akusztikus gitár és fuvola is megkapja a maga nagy pillanatát. Noha az album második felében megszaporodnak az egy-két perces trackek, az egységes összképnek köszönhetően ez egyáltalán nem zavaró. Ha valakit bevezetnénk a filmzenék világába, ez a lemez tökéletesen alkalmas rá.


Kiemelkedő tételek: This is Lassie, An Adventurous Journey, Bye Bye Lassie, I Will Never Give Up, The Stowaway, Friendship is a Bond, Dreaming of Lassie