Chuck Russell két horrorral (Rémálom az Elm utcában 3. – Álomharcosok, A massza) és egy vígjátékkal (A maszk) a háta mögött az akciófilmek irányába fordult. Ennek eredménye a Végképp eltörölni, amely alapvetően szerethető, de kevésbé állt volna helyt akkor, ha nem Arnold Schwarzenegger, James Caan, James Coburn, Robert Pastorelli vagy az énekes-modell Vanessa Williams áll kamera elé. Az Osztrák Tölgy a True Lies – Két tűz között után ismét az elesettek védelmére kel – ezzel párhuzamosan törekszik végképp eltörölni az e kettő közé beékelődött fiaskót, a Juniort –, ám célpontjai ezúttal nem a terroristák, hanem azon kollégái, akik a tanúvédelem alatt állók adataival visszaélve paktálnak le a feketepiacon is ügyködő érdekcsoporttal.


A történet egyszerű, az akciók is Schwarzeneggerre lettek szabva, általánosan tehát azt lehet mondani, hogy a Végképp eltörölni semmiféle meglepetéssel nem szolgál, ellenben tökéletesen hozza azt az akcióstílust, melyből ekkoriban már igyekezett kihátrálni Hollywood, holott csak nagyon nagy félrenyúlások mellett lehetett zátonyra futtatni ezt a zsánert. Ilyen esetekben az erős karakterábrázolás és történet szintúgy másodlagos, mint az, hogy, úgymond, okos legyen a film (bár itt némileg árnyalódik Schwarzenegger faltörő kos hősképe), mindössze arra van szükség, hogy a szereplők hozzájuk illő, jól bevált sztereotípiákkal vérteződjenek fel, záporozzanak az ütős egysorosok, a cselekmény pedig kellő mértékben gördüljön, s ha így nézzük, a Végképp eltörölni jól vizsgázott.

A ma már bűnös nosztalgiának számító projekt tető alá hozását számos probléma szegélyezte. Míg például Tony Puryear forgatókönyve megannyi kézen haladt át (Walton Green, Frank Darabont, John Milius, William Wishler Jr.), több olyan jelenetet előkészítettek, amelyet végül le sem forgattak, nem mellesleg Russell és a producer Arnold Kopelson között Schwarzenegger jelentette a villámhárítót. Ezek és a hasonló események nyomot hagytak a filmen, amely bár vegyes fogadtatásban részesült, bevétel szempontjából sikeresnek mondható. Az akciók hiába hihetetlenek és/vagy rosszul kivitelezettek, engem éppúgy levettek a lábamról, ahogyan Schwarzenegger, Williams, Caan és Pastorelli karaktere. Igen, ma már letűnt – divatosabb szóval élve retró – ez a típusú mozi, de akkoriban volt csábereje, bája, élvezeti értéke, ráadásul a hozzá fűződő emlékeim nyomán ma is szívesen ülök le elé.


A kíséretet Alan Silvestri szolgáltatta, akinek neve a kilencvenes évek derekára nagyszerűen csengett a kultstátuszba emelkedett Vissza a jövőbe-trilógia, a Több mint testőr és a Forrest Gump révén. Akár vígjátékról, akár akcióról volt szó, bízhattak benne, ám Hollywood részéről ez nem volt kölcsönös, a filmipar kiszámíthatatlanságától korábbi munkái, kapcsolatrendszere és friss Oscar-jelöltsége sem mentette meg. Ebben az időszakban meglehetősen sok fejtörést okoztak neki a stúdióknál presztizsprojektként kezelt vállalások: a Dredd bíró esetében a kedvezőbb korhatár-besorolás tükrében eszközölt módosítások miatt az első, Londonban rögzített anyag többségét át kellett írnia, és újravennie Los Angelesben. Ezt követte a Mission: Impossible-kálvária, aminek zárásaként Danny Elfmant ültették a helyére, s bár az ez utáni Végképp eltörölni esetében helyén maradhatott, itt sem elképzeléseinek megfelelően alakultak a dolgok.

Silvestri ekkorra már emlékezetes (Ragadozó-filmek) és rutinszerű (Visszakézből, Időzített bomba) akciózenéket egyaránt jegyzett, a Dredd bírónál azonban új szintre emelt mindent, így bármennyire rendelkezik hatásos aláfestéssel az ez után érkező Végképp eltörölni, az Utánunk a tűzözön és a Tűzhányó, a Sylvester Stallone főszereplésével készült produkció alatt hallottak árnyékaiként szokás emlegetni őket. Én azért látom ezt másképpen, mert ezek is közrejátszottak a filmzenék irányába történő elmozdulásomban, az említett „utódtrióra” tehát nem valaminek a vetületeként, hanem az e világba vezető utam köveként tekintek. Mind a négy esetben ugyanaz történt: amint kijöttem utánuk a moziból, igyekeztem beszerezni a hozzájuk kapcsolódó albumokat – kivétel ez alól az Utánunk a tűzözön, melynek score-ja A szomszéd nője mindig zöldebbével együtt a mai napig hőn áhított vágyam Silvestritől, hiszem, hogy egyszer megjelenik.


A stáblistával összefűzött nyitányban Kruger (Schwarzenegger) a Kommandó és a Rambo 2. hasonló jeleneteit idéző készülődését láthatjuk. Mindeközben a „Music composed and conducted by Alan Silvestri” felirat is megjelenik, holott épp Walter Werzowa (Mimic 2. – A második Júdás-faj) beugróját halljuk, mivel Silvestri ide szánt muzsikája („Eraser Original Main Title”) nem nyűgözte le az alkotókat. Az ilyen cseréknél időnként játszadozni szoktam: lenémítva, a kidobott zenét melléhallgatva nézem újra az adott részletet. Jelen esetben elmondható, hogy az eredeti nyitány valóban nem markáns (egyetlen előnye, hogy előrevetíti az egyik altémát), viszont a helyére kerülttel összevetve nincs különbség, mindkettő kommersz tapétazene. Éppen ezért nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a producerek és a rendező ezt hallván mennyire érezték minőségi váltásnak Werzowa darabját.

A nyitány mellett a záró zenével is variáltak, igaz, ott csupán kurtítottak: a „The Eraser” a filmben fél perc múltán Trevor Rabin (Armageddon) „Caught A Train” című dalába csap át, a kidobásra ítélt rész pedig egy évre rá a Csillagközi invázió előzetese alatt köszönt vissza. Az utómunkálatok közben elharapódzott fejetlenséget tükrözi, hogy a vágószobában számos egyéb variálást végeztek a Silvestri által késznek hitt anyagon. Az imént említett, részben, illetve teljes egészében történő elhagyások mellett bizonyos tételek szétszabdalásától, majd ezt követő átrendezésétől sem riadtak vissza, így a film alatt időnként másként halljuk az adott zenét, mint az Atlantic Records vagy a La-La Land Records korongjain. A szerző eredeti koncepciójáról a 2010-ben Expanded Archival Collection alcímmel megjelent kiadvány árulkodik, ám bármennyire volt ez szép gesztus a La-La Land munkatársaitól, számomra nem rendelkezik nagyobb élvezeti értékkel az Atlantic-féle albumnál, melynek tartalmát szintén a stúdiófelvételek adják, igaz, párat („Kruger Escapes”, „Cyrez Breaks In”, „Dock Fight”, „The Eraser”) a korong játékidejének betartása végett megrövidítettek.


Az „Eraser Original Main Title”-ben hallható tapogatódzást követően kezdetét veszi a Silvestri-féle akció, amely három fő elemet tartalmaz: a Williams által alakított Lee és az őt védelmező Kruger motívumait (melyek ebben a sorrendben követik egymást a „Kruger’s Story”-ban), valamint a „Cabin Raid”-et is indító, a dobok révén militarista vonásokkal felvértezett akciótémát. A legtöbbször ezeket variálja a szerző, ugyanakkor a nyitányban megfigyelt dallamsor is visszaköszön, s a mozi három emlékezetes mozzanatához, a repülőről meneküléshez, az állatkerti incidenshez, illetve a raktáraknál történtekhez kapcsolódó trackek is („Kruger Escapes”, „Your Luggage”, „Dock Fight”) tartogatnak csemegét. Mindeközben viszont elkerülhetetlen leszögezni, hogy a gitárral és a mások mellett Simon Franglen (Avatar: A víz útja) közreműködésével életre kelő elektronikus elemekkel színesített muzsika bizony sokszor nyúlik vissza a Ragadozó, a Vissza a jövőbe vagy épp a Dredd bíró kíséreteinek egyes mozzanataihoz.

A „She’s In”-ben lendül be először a zenekar, az igazi dinamikát, a szüntelen pörgést azonban a „Kruger Escape”, a „Your Luggage”, a „Cyrez Breaks In” és a „Dock Fight” rejtik. Ezek azok a tételek, melyekkel leginkább meggyőz Silvestri arról, hogy igenis jól áll neki ez a műfaj. A Végképp eltörölni score-ját egy ideje már nem hallottam, s mikor a közelmúltban újfent elővettem, pár napig szinte csak ezt favorizáltam. Közel harminc éve született, de annyi dinamika és élet van benne, hogy még most is remekül szórakoztat, megállja a helyét. Megunhatatlan Kruger motívuma, mely a „When I Have Proof”-ban megfontoltan, már-már bölcsességet sugallva van jelen, a „Kruger's Story”-val érzelmeket kölcsönöz a karakternek, a „The Eraser”-ben pedig egy rendíthetetlen sziklaként szimbolizálja őt a komponista.


A Dredd bíró aláfestése valóban zseniális, ám a Végképp eltörölnié is remek munka, függetlenül attól, hogy nem égbekiáltó. Vérbeli Alan Silvestri-zenével van dolgunk, amely legalább annyira meghatározó volt számomra ahhoz, hogy megkedveljem az akciófilmek aláfestéseit, mint Hans Zimmer vagy Jerry Goldsmith ekkoriban megszületett munkái. Chuck Russell alkotása a maga nemében kiállta az idő próbáját (nagyrészt az úgynevezett Arnold Schwarzenegger-jelenségnek köszönhetően), így nem csoda, hogy ezt is utolérte Hollywood nagy folytatás/remake-törekvése: 2022-re elkészült a Végképp eltörölni: Újjászületésre keresztelt reboot, melyhez Mark Kilian szállította a score-t.