A kilencvenes évek közepétől gombamód szaporodó katasztrófafilmek a lehető legképtelenebb ötleteket jelenítették meg a mozivásznon. Hol az idegenek pusztítottak, hol hatalmas tornádó, hol pedig özönvíz tarolta le az emberiség egy bizonyos részét, ami általában mindig az Egyesült Államok valamely városának lakosságát jelentette – persze nem is lehet felróni azt a filmeseknek, hogy vízióikban a Fehér Házat pusztítják el az idegenek, és nem mondjuk a Kremlt. Azonban volt két olyan természeti csapás, melyet szinte azonos időben próbáltak meg kiaknázni a producerek. A meteorral, pontosabban üstökössel való fenyegetést az Armageddon és a Deep Impact dolgozta fel azonos időben, míg a vulkánkitörést a Dante pokla és a Tűzhányó készítői álmodták vászonra pár hónapos eltéréssel. Utóbbi két film közül a természetes folyamatokhoz sokkal inkább közelebb álló Dante pokla aratta a nagyobb anyagi sikert, bár hazájában mindkét film megbukott a mozik pénztáránál. A Tűzhányó könyvelhette el a nagyobb fiaskót, ugyanis a látványra éhes moziközönség sem fogadta el olyan könnyen azt a tényt, hogy Los Angeles közepén csak úgy, egyik napról a másikra egy szép nagy vulkán alakuljon ki. A film a korához képest ugyan megfelelő látványvilággal rendelkezik és izgalmasnak is mondható, ráadásul az akkoriban elég komoly húzónévnek számító Tommy Lee Jones játszotta benne a hős városmegmentő szerepét, a sikerhez azonban ez is kevés volt. Az okok között pedig valószínűleg az a legkomolyabb, hogy az izgalmasnak szánt mozzanatok annyira messze járnak a valóságtól, hogy az amúgy is hiteltelen alapsztorit még inkább irreálissá tették. Így a láva folyásának buszokkal történő meggátolása, vagy egy hatalmas csatorna percek alatt történő kirobbantása még a túlzásokat kedvelő hollywoodi szemmel nézve is olyan képtelenség, amit joggal utasított el a mozik közönsége, pláne a kritikusok. Jellemző, hogy Mick Jackson rendező karrierjének alakulása azóta kizárólag a tévé képernyőjére korlátozódott. Alan Silvestri a direktorral először a Több mint testőrben dolgozott együtt, amit a Tiszta őrület követett, hogy aztán harmadik közös munkájukkal, a Tűzhányóval véget is érjen kollaborációjuk.


Bevallom, ezen írás elkészültét eredetileg az motiválta, hogy a film alatt nagyon gyengén teljesítő zenére ráhúzzam a vizes lepedőt. Azonban rendkívül igazságtalan lenne, ha ezt az alkotást csak a film alatti teljesítménye alapján ítélnénk meg, mivel önmagában hallgatva ha nem is egy kiemelkedő munka, de olyan rossznak sem lehet nevezni, sőt. Az, hogy a kiadott változatot és a film alatt hallható score-t gyakorlatilag nem lehet összevetni, annak az oka, hogy a Varése Sarabande kiadó a kilencvenes években tőle megszokott minimális időtartamúra lőtte be a kiadványt. Ugyanakkor a CD legnagyobb erénye is az, hogy pont a filmben hallható zene legrosszabb elemei maradtak le róla. Meg kell említeni, hogy Silvestri három igen kiváló, önálló zeneszerzői pályát is befutó hangszerelővel dolgozott együtt a Tűzhányón, név szerint William Ross-szal, Mark McKenzie-vel és Conrad Pope-val, bár ezen komponisták hatása a score-on igazából nem érezhető.

Az album nyitánya, a "Main Title" alapjában véve nagyon egyszerű elemekből épül fel, azonban a benne rejlő bizonytalanság érzése és a dobszekció különleges hangzása, mely talán a Föld mélyének morajlását hivatott bemutatni, igazán különlegessé teszik a tételt, ami egyszerre szelíd és erőteljes. A "Miracle Mile" címet viselő darab az első perceiben még komolyabb viszolygást válthat ki abból a hallgatóból, aki nem szereti a minimál hangszerelésű, enyhén zavaros hangzású zenéket, de a tétel közepétől megváltozik a stílus. Megjelennek ugyanis a vonósok, és már tipikusan a szerzőre jellemző dallamokat hallhatunk, a szintetizátor szolgáltatta kórushanggal kiegészülő kürtös fellángolások és a belőlük kialakuló dinamikus menetelős percektől pedig már igazán kiemelkedő muzsikává válik a kiadvány eme részlete. A "Team Work" esetében, ha a korábbi részeknél eddig nem jutott volna eszünkbe, akkor itt már egyből be fognak ugrani azok a nagyon ismerős motívumok, melyekkel a Van Helsing zenéjében találkozhatunk sokkal kiforrottabb, erőteljesebb formában. Pontosabban fogalmazva, ha a Van Helsinget hallgatnánk, akkor kellene beugrania a Tűzhányónak, lévén régebben íródott műről van szó, de természetesen Alan Silvestrit illeti a dicséret, hogy továbbgondolta korábbi művének elemeit, és lényegesen nagyszabásúbb formában újra alkalmazta azokat.


Az album még egy igen dinamikus tételt tartalmaz, talán ez a legkiemelkedőbb részlete is egyben az egész műnek. Ez pedig nem más, mint a film leglátványosabb képsorai alatt, a lávaártól való meneküléskor felhangzó "March of the Lava", mely dinamizmusával igazából csúcspontja ennek a rövidke albumnak. A Tűzhányó zenéjét két csendes, tipikusan kilencvenes évekbeli hősies, megnyugvást keltő tétel zárja, melyek kicsit emlékeztetnek Jerry Goldsmith stílusára. A "Roark's Missing"-ben érdekesen játszik a szerző a korábbi témákkal, ugyanazok a dallamok és szinte ugyanaz a hangszerelés is, mint a veszélyt aláfestő tételek esetében, mégis inkább békesség és nyugodtság érzést vált ki a zene. A "Cleansing Rain"-ben pedig már a drámaibb oldalát mutatja meg Silvestri, s talán hatásvadász jelzővel is lehetne illetni ezt a tételt, de a teljes score-t figyelembe véve, a film képsorait ez a track festi alá a legjobban.


Elég vegyes képet mutat a Tűzhányó aláfestésének megítélése a filmzenekedvelők körében, mivel nehezen befogadható műről van szó, de ha az ember ráérez a benne rejlő koncepcióra, akkor egész kellemes hallgatnivalóvá válik a kompozíció. Alan Silvestri fő művei közé semmiképpen sem sorolható, de érdemes megismerkedni vele kicsit mélyrehatóbban is, mert ha nem felületesen hallgatjuk – miként azt eleinte jelen vélemény írója is tette –, akkor remek kis zenével ismerkedhetünk meg.