A Biblia és a hit hatalmas témakörök, nem mellesleg kimeríthetetlen ihletforrásai a forgatókönyvíróknak, akik ezekből kiindulván olyan alkotásokban gondolkodhattak, mint A passió, a Krisztus utolsó megkísértése, a Barabás vagy A születés, ugyanakkor horrorokhoz, thrillerekhez is felhasználják őket a gonosz előtérbe helyezésével. Ilyen egyebek mellett a klasszikus Ómen-trilógia, A rítus, Az ördögűző, valamint a Stephen Hopkins rendezte A tíz csapás. Utóbbi vállalkozás nem sikerült maradandóra, amit az alkotók előre érezhettek, lévén közel egy évig pepecseltek pótforgatásokkal és más utómunkálatokkal, aminek következtében a premier 2006 augusztusa helyett a következő év áprilisára tolódott. Emlékeim szerint anno nem volt különösebb bajom vele, szórakoztatónak ítéltem, ám most, hogy ismertetőm elkészítése által inspirálva újra nekiveselkedtem, a felénél beletört a bicskám: ahogy haladt a játékidő, úgy váltam immunissá az Oscar-díjas Hilary Swank kálváriájára. A történet szerint egy louisianai városkában különös és megmagyarázhatatlan dolgok sorozata veszi kezdetét, ami arra enged következtetni, hogy lakóira a Bibliában olvasható tíz csapás vár. Ide érkezik az egy családi tragédia után hitét vesztett Katherine Winter (Swank), aki tudományos alapokra támaszkodva szeretné cáfolni ezt a teóriát.


A Swank mellett Idris Elba, David Morrissey (The Walking Dead, Elemi ösztön 2.), AnnaSophia Robb (Hipervándor, Híd Terabithia földjére) és William Ragsdale (Frászkarika) főszereplésével forgatott thriller először Philip Glass asztalán landolt, ami merész ötletnek bizonyult, mert bár az egyedi stílust képviselő művész jártas a mozgóképek világában, ehhez hasonló műfajú moziból mindössze kettőt találni filmográfiájában, a Kampókézt és az Életeken átot. Pár héttel később a stúdió szerződést bontott vele, majd hivatalos közleményt adott ki arról, hogy helyét John Frizzell veszi át, döntésüket pedig azzal indokolták, hogy az ezen irányzaton belül otthonosabban mozgó komponistára van szüksége a stábnak. „Az ilyen filmek inkább az akcióról szólnak, semmint a karakterekről – ha szabad így fogalmaznom. A tíz csapás és a Kampókéz esetében nem lehet történetet mesélni, nem lehet a szereplőket zenével megjeleníteni. Ilyenkor a cselekményre kell összpontosítani, nem a szereplőkre, ráadásul absztrakt ötletekkel szükséges előállni. Azt vettem észre, hogy nekem még tanulnom kell az ilyen jellegű munkát, horrorfilmeken nehezebb dolgozni, nagy kihívást jelentenek, de pont emiatt találom érdekesnek őket. Jó volt A tíz csapásban részt venni, de a folyamat elhúzódott, és a forgatás azon esetek közé tartozott, amikor a direktor menet közben kezd ráérezni a filmre. Teljes jeleneteket forgattak újra, néhány karaktert pedig átcastingoltak. Felfedezésekkel teli utazás volt, ez nem kérdés” – nyilatkozta később Glass, aki egyes információk szerint a 2007-es Appomattox című operájába csempészte bele ide vonatkozó ötleteit.

Hopkins rendezéseihez Alan Silvestri (Ragadozó 2., Az ítélet éjszakája, Időzített bomba) éppúgy szállított már kíséretet, mint Jerry Goldsmith (Ragadozók), Bruce Broughton (Lost in Space – Elveszve az űrben), Rachel Portman (Race – A legendák ideje) vagy BT (Meggyanúsítva), elmondható tehát, hogy függetlenül vállalkozásainak méretétől, műfajától, senki mellett sem tart ki igazán. Jelen esetben sem az ő kezdeményezésére, hanem a producerek egyike, Joel Silver hatására került Frizzell a zeneszerzői posztra, a bizalmat pedig olyan korábbi együttműködések táplálták, mint a Szellemhajó és a 13 kísértet. A szerzőnek szűk másfél hónap állt rendelkezésére, és bár Silveréktől (akik Glass munkáját nem mutatták meg neki) szabad kezet kapott, minden ötletet megvitatott velük, ha pedig valami nem nyerte el a megbízói tetszését, ahelyett, hogy elkezdte volna győzködni őket ötlete létjogosultságáról, gyorsan előállt egy alternatívával – időhiány miatt ezt látta a legjárhatóbb útnak. A több mint nyolcvanpercnyi score felvételére 2007 februárjának elején került sor az Eastwood Scoring Stage falai között, ahol a nyolcvanfős Hollywood Studio Symphony előadása a Page LA Studio Chorusszal és ambient elemekkel egészült ki – utóbbi a ma már önállóan tevékenykedő, ám akkoriban még a szerző segítőjeként ismert Frederik Wiedmannek (Star Trek: Picard) köszönhető.


Frizzellre az Alien 4.: Feltámad a Halál révén figyeltem fel, és azóta is az ehhez kapcsolódó score-ját hallgatom legtöbbször. A munkatempóból manapság visszavevő művész a kilencvenes évek vége és 2010 közötti időszakban nagyon sok produkcióból vette ki a részét, ám ezek zöme zenei szempontból sajnos éppoly átlagos, ahogyan a mozik, melyek inspirálták. A Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron és Az ördögűző – A kezdet éppúgy ide sorolandó, mint A szellemhajó, a 13 kísértet, a Bölcsőd lesz a koporsód, Az erdő, a Húsevő, a Vakító fehérség, A titokzatos lakó vagy a Stay Alive – Ezt éld túl!. Mindezek mellett természetesen akadnak olyanok is, amelyeknél a komponista jól ráérzett a témára, s ahhoz hasonló, figyelemre érdemes muzsikát alkotott, mint A tíz csapás esetében.

Tudom, nem elegáns egy ismertetőt azzal kezdeni, hogy rögtön lelőjük a lényeget, ám jelen aláfestésnél ezt az utat tartom helyesnek. Hopkins bibliai csapásokat thrillerbe oltó alkotásának score-jával kapcsolatban leszögezhető, hogy a jól ismert panelekre, a téma klasszikusainak tükrözéseire támaszkodik, ebből a szempontból tehát nem szolgál újdonsággal, ám ezzel párhuzamosan a gonosz-téma meglepően erősre sikerült, jelentősen növeli a score értékét. A „The Call from Costigan”-ben még visszafogott sejtelmességet sugalló motívum a játékidő előrehaladtával egyre markánsabbá válik, eluralja az albumot. A „Trip to Haven”-ben és a „Plague of Flies”-ban elsősorban a bőgőszólamoknak köszönhetően kezd mélyülni, a „Katherine Reaches for Lauren” esetében pedig már a kórus is bekapcsolódik, hogy a „God Intervenes” – „The Boy” kettőssel teljes mértékben ránk szabadítsák a poklot. A felvételek során a Page LA Studio Chorus tagjait Frizzell találóan a végzet szerzeteseinek nevezte, s kezdeti koncepciója az volt, hogy a vegyeskórus latinul énekli majd a forgatókönyv szövegéből összeállítottakat, ám a próbák során ezt nem találták kellően hatásosnak, így keltára fordították a szavakat, hogy még fenyegetőbbé, sötétebbé váljanak. Céljukat maximálisan elérték, s a „The Boy”-jal az e téma nagy klasszikusához, Jerry Goldsmith Ómen-muzsikájához felérő tétel látott napvilágot. A közel ötperces darab tökéletesen visszaadja a zene lényegét, ráadásul önállóan is képes helytállni, bemutatni a jó és a rossz időtlen harcát úgy, hogy a végén egyértelműen jelzi: az itt aratott győzelem ideiglenes.


Ez az elborulás áll szemben a főszereplő bensőséges témájával, a „Katherine's Story”-val, mely szintén kellemes meglepetés a szerzőtől. Bár a filmben Katherine múltbéli drámájával csak érintőlegesen foglalkoznak, a történetben fontos szerepe van annak, hogy az egykori misszionárius milyen esemény hatására fordított hátat a hitnek, mi sarkallta őt arra, hogy Ben (Elba) segítségével az isteni csodának vagy épp átoknak tulajdonított jelenségekről lerántsa a leplet, megmutassa, milyen racionális tények hatására jött létre egy-egy esemény. Swank karakterének motívuma a „Katherine's Faith”-ben is felbukkan, majd érkezik a „Katherine Believes / Costigan Burns”, ahol nagyon ötletes módon kerül szembe a gonoszt ábrázoló megközelítéssel.

S ha az iménti két bekezdésben kiemelt trackeket leszámítva vizsgáljuk a score-t, akkor rutinos horror/thriller aláfestésről beszélhetünk, ehhez hasonlókkal szolgáltatott alátámasztást Frizzell A szellemhajóhoz, a Légióhoz, a 13 kísértethez és a Vakító fehérséghez is. Ugyan a „The Incident in Chile”-nek a gitárszóló kölcsönöz egyediséget, a „River of Blood” – „Ben is Dead / The Confrontation” duó szintúgy érdekes, illetőleg a csapások közé tartozó sáskajárást aláhúzó „Locusts” kórusrészletei izgalmasak, a trackek többsége nem feltétlenül kiemelkedő. A hallottakat ráadásul a stáblistánál alkalmazott remix, a „The Reaping Title Sequence” koronázza meg, amit ezúttal pejoratívan kell érteni, az elektronikus elemekkel tarkított tétel ugyanis az egész addigi élménynek ad egy kisebb pofont.


A mozi cselekményének mozgatórugója a vallás elfogadása, illetve tagadása, mely témában bizonyára mindenkinek megvan a maga etalonja, azonban nem hiszem, hogy A tíz csapás köztük lenne. Átlagossága kíséretére is igaz lenne, ha Frizzell nem készített volna néhány igazán karakteres tételt, s ne kapcsolt volna szép témát Katherine-hez. Akik kedvelik az Ómen-trilógia, a Hellraiser és az Ítéletnap score-jait, vagy más, ezekhez hasonló muzsikákat, azok ebben sem fognak csalódni.