Rengeteg film játszott már el azzal a témával, hogy a Gonosz, a Sátán, vagy az Ördög (vagy nevezzük bárhogyan is) az emberiség elpusztítását tűzi ki célul. Természetesen sohasem járt sikerrel, hiszen ha az ember nem is tudta legyőzni, de Isten vagy valamelyik angyala azért mindig visszaverték a támadásait. Igen ám, de mi van, ha nem a Sátán akarja kiirtani az emberiséget, hanem maga a Teremtő? Nos, ezt az alapjában véve érdekes felállást boncolgatja a Légió. Isten kiábrándult az emberekből, mert azok rosszak, gyarlóak, vétkesek, ezért pedig halniuk kell, de nem is akárhogy. A tíz csapás egyszer már bejött, ezért újfent ezen eszközökhöz nyúl a Mindenható, azonban az összes csapást mégsem tudja tesztelni a teremtményein, mivel Mihály arkangyal történetesen nem nézi jó szemmel ezt a pusztítást. Így hát lejön a Földre, hogy megvédje az emberiséget, vagy legalábbis néhányukat megóvja a biztos pusztulástól. Erre pedig esélye is van, hiszen a jövendölés szerint hamarosan megszületik a Gyermek, aki megváltja a világot addigi bűneitől. Mihálynak tehát az lesz a feladata, hogy megvédje az új Megváltót, akinek túlélési esélyei történetesen elég szerények, hiszen Isten mindenáron el akarja kerülni, hogy a kisded a világra jöjjön. Ennek érdekében pedig mindent bevet, az emberek zombivá formálásától a fél világ eltörlésén át Gábriel arkangyalig, de az állig felfegyverkezett Mihállyal egy sivatagi étteremben magukat elbarikádozó kis embercsoporttal még ő sem tudja felvenni a harcot.


Hát ez lenne a Légió történetének magva, ami lássuk be, néhány ponton megmosolyogtató. A film persze kihozza belőle a maximumot, a látványra nem is lehet panasz, a mélyebb mondanivalót meg ne az ilyen típusú mozikban keressük. A plafonon korzózó zombimami, vagy a hatalmas szájú fagyiárus azért emlékezetes momentum, de önmagukban kevesek ahhoz, hogy a filmet kiemeljék az átlagos horrordarabok köréből. És hiába a jó nevű színészek (Paul Bettany, Dennis Quaid), mivel képességeikre igazából szükség sincsen, maximum jól mutatott a nevük a filmplakáton. Bár láttunk már hasonlóan egysíkú szerepekből jó alakítást kihozni, például Tilda Swintont, aki a Constantine – A démonvadász hűvös, akarnok arkangyalát tökéletesen formálta meg, szóval akár a színészek is megróhatók, hogy miért az egyszerűbb utat választották.

John Frizzell szépreményű filmes komponistának indult bő másfél évtizeddel ezelőtt, azonban mára elmondható, hogy abból a skatulyából, amibe az évek alatt belelavírozta magát, nem tudott kitörni. Horror- és thrillerzenék fémjelzik munkásságát, ami még nem is lenne gond, csak ezekre sem a változatosság és a minőségi a leginkább illő jelzők. Viszont kétségkívül szerencsésebb helyzetben van, mint néhány kortársa, akik közül mára sokan teljesen eltűntek. Például Graeme Revell vagy Mark Mancina nevével már csak elvétve találkozunk filmes produkcióknál, pedig évekkel ezelőtt még a jövő komponistáiként voltak elkönyvelve.


A Légióhoz egy nagyszabásúnak is nevezhető szimfonikus zenét írt Frizzell, ami a film alatt többnyire igen hatásos és jó benyomást kelt. Gótikus, sötét és baljóslatú hangulata kétségkívül a mozi leghatásosabb összetevője, egyértelműen sokat segít rajta. Bizonyos részeinél Jerry Goldsmith Ómenjei juthatnak az ember eszébe, hiszen dübörgő dobok, vészes hangulatot árasztó vonósok és zengő, félelmetes kórus kavalkádja tör utat magának a filmben, óhatatlanul is magára irányítva az ember figyelmét. Azonban mindezen dicsérő szavak után joggal merül fel a kérdés az olvasóban, hogy akkor miért is a fenti alacsony pontszám. A válasz sajnos eléggé elkeserítő, hiszen a gond a CD-n keresendő. A kiadott zene ugyanis csak nyomokban hozza azt a hangulatot, ami a film alatt hallható. A kórus erőtlen, olykor észrevehetetlen, néha pedig valószínűleg el is lett hagyva az eredeti hanganyaghoz képest. A nagyzenekar lényegesen erőteljesebbre lett keverve, ráadásul még a vonósok hangorkánja is többször maga alá temeti a kevésbé hangos instrumentumokat. Én a film alatt figyeltem fel Frizzell zenéjére, így elég nagyot csalódtam, amikor már külön csak az album hanganyagával ismerkedtem meg.


Az egyes trackek között igazán nagy különbséget nem lehet tenni. Főtéma igazából nincs, bár többször ismétlődő dallam van, de ezeket valójában nem lehet sem karakterhez, sem máshoz kötni. A zeneszerző egy egészséges középutat képzett a gótikus nagyszabású filmzenék világa (például A hollóé) és a funkcionális horrorzenék világa között. Már az első trackben beköszön a férfi és a női kar, de igazából a második tétel végén lennének először igazán erőteljesek, már ha lehetne hallani a hangjukat, mert sajnos a borzalmas keverés miatt egyszerűen eltűnnek. De nemcsak ezen tételekben, mert szintén jól szólnának a "They're Here"-ben vagy a "Dark World"-ben is. Frizzell gyakran nyúl Bernard Herrmann jellegzetes vonósszólamaihoz hasonló megoldásokhoz, így ezen az albumon is gyakorta alkalmazta ezt, például az "It's Started"-ben, vagy az ügyes torzításokkal, és a CD-n leginkább ezen trackben jeleskedő kórussal fűszerezett "Open the Door"-ban.

A score egyik legbékésebb pontja az "Old and Pissed Off", melyhez több hasonló track is született, mint például a két variációban is elkészített "You Are the True Protector" vagy a "Percy's Story", illetve a lágyan szóló zongorás "I Didn't Even Want This Baby". Szintén békésen indul az "Are We Safe Now?" is, hogy aztán a terrornak adja át a helyét. A komponista egyik legnagyobb erényét, vagyis a nagyzenekar hangszereivel és egzotikus instrumentumokkal való félelmetes hangulatkeltést most is tökéletesen tudta alkalmazni, ezeket az olyan trackekben hallhatjuk, mint a "This is Not a Test", vagy a "The Ice Cream Man". Az album zárótételei különösen izgalmasak, mivel ha nem nézzük a bennük lévő kötelező horrorelemeket, akkor egy eléggé grandiózus muzsika tárul elénk. A "The Battle" epikus harci muzsika, amolyan ómenes kórussal, erőteljesen szóló nagyzenekarral. Az ezt követő "Die Like One of Them" már-már egy gyerekfantasy zenei világát idézi meg, hogy aztán a "That Is Why You Failed Him" eleinte az érzelmeket fokozva, majd ebből a horror tárgykörébe visszaváltva eszünkbe jutassa, hogy milyen műfajú filmzenét is hallgattunk. Egyébként ezek a részletek bizonyítják, hogy a szerző lényegesen többre is képes lenne annál a műfajnál, ahol megrekedt.


A sok kis tétel, a keverés borzalmas minősége, az olykor lehagyott, máskor rosszul szóló kórus sajnos nagyon rányomja bélyegét a lemezre. A fenti pontszámot tehát jelentősen befolyásolta, hogy a film alatt jól működő score az albumon már korántsem hangzik annyira erőteljesnek. Valahol fáj is a szívem az ilyen elrontott kiadványok miatt, hiszen ezzel nemcsak a hallgató vesztett, hanem a komponista megítélése se lett jobb.