Ki emlékszik az ötödik Sikoly-film zenéjére? Amennyiben e kérdést kisebb csoportban tennék fel, feltételezhetően hasonló tanácstalanság ütné fel a fejét, éppúgy kérdően néznének egymásra a résztvevők, mint amikor Shrek érdeklődött Farquaad nagyúr hollétéről a mocsarába száműzött mesefiguráktól. És hogy miért pont ezt a filmes mozzanatot hoztam fel párhuzamként? Mert Szamárral azonos módon, túlvezérelten igyekeznék magamra vonni a figyelmet, hogy „Én emlékszem, én emlékszem!” A 2022-es mozi aláfestése nem karakteres, mégis megfogott, a lassú víz partot mos elven alapulva az adott esztendő gyakran hallgatott albumainak egyikévé emelkedett nálam, s ugyanez ismétlődött meg a Sikoly VI. esetében is.


Ki van a maszk mögött? Ez a Sikoly-felvonások legfontosabb kérdése, s amikor már úgy érezzük, rutinos nézőként nem lephetnek meg minket az alkotók, mindig csempésződik a forgatókönyvbe valamilyen kisebb-nagyobb csavar. Az ötödik rész megtekintését sokáig halogattam, és bár nem volt rossz, jobbára a franchise elengedhetetlen tartozékát jelentő filmes utalásokra, valamint a régi karakterek felbukkanására tekintettem pozitívumként, az új főszereplőkkel (Jenna Ortega, Melissa Barrera, Jasmin Savoy Brown, Mason Gooding) viszont csak a Sikoly VI–ot követően egyeztem ki. Az alapnégyes (ahogyan az Ortegáék által alakított fiatalok nevezik magukat) története New Yorkban folytatódik, az előzőt is jegyző Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezőpáros, illetőleg a sztorifelelős James Vanderbilt–Guy Busick duó pedig nemcsak a cselekmény helyszínének megváltoztatásával tettek jót a folyammal, hanem eddig megkerülhetetlennek hitt szabályok átírásával is. Utóbbiak közül a Szellempofa kilétére vonatkozó csavarral történő indítás lett az egyik nagy kedvencem, illetve hogy a gyilkos immáron a lőfegyver használatától sem riad vissza (ez teszi vagánnyá a vegyesbolti incidenst).

Az előzetesen felül az alkotásnak Demi Lovato ide készült számával, a „Still Alive”-val (e stáblistazeneként alkalmazott dalhoz a film jeleneteivel tarkított videóklip is kapcsolódik) és az alkotókkal, színészekkel készített interjúkkal törekedtek hírverést csapni a tengerentúlon, Magyarországon azonban egészen más aspektusból került reflektorfénybe, cikkeztek róla rengeteget a sajtóban. Itthon X besorolást kapott, azaz az ítészek meglátása szerint olyan, szélsőségesen erőszakos jeleneteket mutat, ami miatt csak este tíz után vetíthették a mozik – ehhez hasonlóan járt a Bőrpofa, a Boncasztal és néhány Fűrész-etap is. Az ebből generálódott hírverés remek reklám volt a forgalmazónak, és nagyjából ennyi értelmét is láttam a dolognak, mert a film nézésekor semmilyen radikális kilengést nem éreztem, a Sikoly VI. nem nyújt többet, nem borzongat jobban elődeinél vagy hasonló jellegű kaszabolós társainál.


A régi szereplők közül egyedül Gale Weathers tért vissza (mintha Courtney Cox már csak ezt vállalva tudna fennmaradni), ugyanakkor néhány ötletesen kivitelezett másodperc erejéig Billy (Skeet Ulrich) is felbukkan, Sidney pedig egy beszélgetés közben, érintőlegesen kerül említésre. A gyökerekkel történő szakítás tehát egyre erőteljesebb (mindazonáltal az alkotók belecsempésztek történetükbe egy, a korábbi kellékekből összeállított múzeumszerűséget, amely menő helyszín lett), s erre a Brian Tyler és Sven Faulconer jegyezte muzsika is ráerősít. Míg előzőleg Tyler érintette Gale és Sidney motívumait, utóbbi már fel sem bukkan, és a rámenős riporternő zenei ábrázolása is mindössze néhány másodpercet tesz ki a lehető legegyszerűbb módon kivitelezve, egy korábbi Marco Beltrami-tétel beemelésével. A dalok esetében is ez az irány vált meghatározóvá, hisz a Nick Cave and the Bad Seeds-féle „Red Right Hand”-en (amely először a score „It’s A Franchise” című tételével összeolvadva, majd a „Revenge” és a „Together” közé ékelődve szól) túliak újnak tekinthetők. Ilyen – a már említett Lovato-szám mellett – a főcímet kísérő „In My Head” (Mike Shinoda, Kailee Morgue), a házibuliban hallható „Blow the Whistle” (Too Short), Brian Fallon „You Have Stolen My Heart”-ja vagy Billie Eilish „When the Party’s Over”-je. A stáblista szerint Hans Zimmer „Brothers”-e (a Rés a pajzsonból), valamint Fred Mollin Péntek 13. – VIII. rész: Borzalom New Yorkban ihlette munkájának részlete is felcsendül, ám őszintén megvallva, ezek elkerülték a figyelmemet.

Az előző felvonás score-jával kapcsolatos változások szerencsére nem merülnek ki a régi motívumok elhagyásával, mivel a korábbinál gazdagabb hangzással találjuk szemben magunkat. A 2022-es mozi kíséretének rögzítésekor a járvány miatt bevezetett stúdiószabályzatnak kellett megfelelni, s ez kicsit rányomta bélyegét a tételek megszólalásaira, ám ezeknek mára nyoma sincs, így újfent egy teljes zenekarral dolgozhattak a szerzők. Eltérés még, hogy a felvételek helyszínéül ezúttal nem Los Angeles, hanem a bécsi Synchron Stage szolgált, ahol olyan alkotások kíséretei keltek életre, mint a Dűne, A galaxis őrzői: 3. rész, az Ad Astra – Út a csillagokba, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia vagy a Loki című tévésorozat.


Tyler anno a „New Horizons”-szal alapozta meg a Carpenter testvérek (Barrera és Ortega) közötti kötelék zenei leképezését, melyre ezúttal is fontos szerep hárul. Beszélgetéseiket mindig e dallamsor kíséri („Walk It Off”, „The Core Four”, „Together”), s remekül elmélyíti a kettejük között lévő rokoni, illetve áldozati kapcsolatot. A másik visszatérő dallamsor a gyilkost szimbolizáló megoldás, amely a „Prelude”-től kezdve a legtöbb tételt átlengi – „Something Red”, „Not Overreacting”, „Bodega Terror”, „Stuck in Town” és még sorolhatnánk. Ennek leginkább fülbemászó verziója a „Ghostface History”-ban hallható, mely alapvetően az előző kíséret „Suspects, Rules, and Requels” trackjének átdolgozása, mégis – a „New Horizons” mellett – ezt tartom az új score-irány egyik legjobban sikerült tételének.

De még mielőtt folytatnám az aláfestés ismertetését, néhány gondolat erejéig szeretnék kitérni a szerzőkre. Bár az elhangzottak két komponistától származnak, igazából nem tudom meghatározni, ki mikor érvényesült, miként osztották fel egymás között a munkát. Faulconer lassan tizenöt éve van jelen a szakmában, s ez idő alatt döntően olyan komponisták segítőjeként tűnt fel, mint James Newton Howard, Lorne Balfe, Steve Jablonsky, Max Richer vagy Rupert Gregson-Williams. Az önállóan főként dokumentum-, illetve rövidfilmeket jegyző művész eddig a Hasonulás és a Mel Gibson főszereplésével forgatott Az utolsó emberig révén kóstolhatott bele abba, milyen nagyjátékfilmen ténykedni, a Sikoly VI. pedig – költségvetési szempontból – karrierje első nagyobb dobása lett. E zene hallgatásakor azonban szüntelenül olyan érzésem van, mintha árnyékzeneszerzőként ténykedett volna (akikből egyébiránt három volt: Peter Bateman, Matthew Thomas és Chris Ryan), a score ugyanis lépten-nyomon Tyler koncepcióival, kézjegyeivel van tele, az egészet az ő szellemisége lengi át.


A Sikolyok atmoszférájának főbb meghatározói a folyamatos feszültségkeltés és az erőszakos gyilkosságok, melyekkel a muzsika is törekszik lépést tartani. Esetünkben az első csoportba tartozó, visszafogottabb, sejtelmesebb darabok olyanokban érhetőek tetten, mint például a „Warmer Colder”, a „Sam at the Shrink”, a „Not Overreacting”, az „It’s a Franchise”, a „Sam is Suspect”, a „The Shrine”, a „Tara’s Plan”, a „Two Subways” vagy a „Revenge”. Az elsősorban vonósokra és rezesekre támaszkodó tételek jól idomulnak a hozzájuk tartozó cselekményhez, igaz, olyan szinten nem fokozzák a látottak hatását, mint az ezen a téren Tylertől számomra mai napig etalonnak tekintett Isten haragja-score. A szerzőpáros ezekben a Szellempofa-téma részben vagy egészben történő felhozásával, valamint a helyenként bevetett, rideg női vokállal utal a szereplőket körülvevő fenyegetettségre.

A gyilkosságokhoz kapcsolódó elképzelések az iméntiekkel szemben jóval erőszakosabbak, nyersebbek és kuszábbak, vagyis hasonlóak a jelenetekhez, mert bár vannak ötletesen kivitelezett kaszabolások, némely menekülésnél szembetűnőek a logikai bakik. Az első ilyen track a már említett vegyesbolti affért kísérő „Bodega Terror”, majd ezt követi az „Apartment Mayhem”, a Gale maszkos alakkal folytatott kergetőzését aláhúzó „Gale’s Apartment” – „Gale vs Ghostface” kettős, valamint a végső összecsapás inspirálta „Theater Ambush”, „Revelations” és „The Grand Finale”.


Mindez első körben digitálisan vált elérhetővé a Paramount Music jóvoltából, s mivel e formátum nem rendelkezik olyan fizikai korlátokkal, mint a lemez, a teljes zenei anyag kiadásra került. Nekem az összes Sikoly-zene megvan, így reméltem, hogy ezzel kapcsolatosan is megjelenik majd egy fizikális verzió, melynek bejelentésére nem kellett sokáig várnom: a Varése Sarabande a Paramount-összeállítás felbukkanása után pár nappal utalást tett arra, hogy dolgoznak az ügyön. Ám míg ezzel nálam örömöt, másoknál haragot generáltak, a kommentelők ugyanis ekkor még mindig az előző etaphoz kapcsolódó, előrendelés alatt álló bakelitjeikre vártak. A Sikoly VI-tal kapcsolatos, részletesebb bejelentésre 2023 júniusában került sor, s ezzel párhuzamosan az eredetileg 2022-re beharangozott Sikoly-bakelittel kapcsolatban is közleményt adtak ki: „Ezen kiadványunk többször is megbukott a minőségellenőrzésen, és ahelyett, hogy belenyugodtunk volna egy rosszabb színvonalú termék kibocsátásába, minden esetben újrakezdtük a folyamatot”.

Jelen írásom megszületésekor már elérhető ez a bakelit, ugyanakkor mintha a kiadónak (amelyet alapvetően kedvelek, de mostanában nekem is olyan érzésem van, mintha kizárólag a múltjából tudna táplálkozni) nem sikerült volna a helyrerázódás: a hatodik rész kiadása sem ment könnyedén. Először szeptemberre ígérték a CD-t és decemberre a bakelitet, majd előbbi decemberre tolódott, utóbbi pedig 2024 februárjára. A csúszások mellett (mert ehhez hasonlóra egyéb példa is akad) egyre több panasz érkezik a sérülten kézbesített kiadványokra is, melyben jómagam is érintett vagyok, hiszen amíg a Scream: Original Motion Picture Soundtracks (6-CD Box Set) díszdoboza gyűrötten, addig a Scream VI.-album törött tokkal érkezett.


Brian Tyler és Sven Faulconer első alkalommal dolgoztak együtt, s bár munkájuk nem feltétlenül kiemelkedő, számos ponton erősíti a látottakat. A hozzá kapcsolódó albumnak viszont problémája a hosszúság: a másfél órás időtartam némiképp gátat szab a Sikoly VI.-muzsika élvezhetőségének, így akik nem hozzám hasonlóan elvakultak, azoknak fele ekkora hosszal tálalva szórakoztatóbb lenne – már amennyire egy ilyen stílusú kompozíció az tud lenni. S hogy lesz-e folytatás, még kérdőjeles, lévén a bástyának tekintett szereplőgárda különféle okok miatt szétesett, de én ezt egyfajta intő jelnek tekinteném a stúdió helyében. Ha itt megállnának, akkor a Sikoly-franchise korrektül lezárva vonulhatna be a klasszikus horrorok panoptikumába.