Érdekes beszélgetések szoktak kikerekedni abból, hogy mi a filmzene szerepe, s hogy vajon mikor mondható el egy mozi kíséretéről, hogy jó. Elég, ha a film alatt betölti a funkcióját, vagy önállóan is helyt kell állnia? A score-nak természetesen alapvetően az a feladata, hogy segítse a nézőben kiváltani az adott jelenettel, cselekményszállal kapcsolatos érzéseket, a filmzenerajongóknak viszont az is számít, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét az adott muzsika. Ha példákat kellene felhozni, akkor olyan, egymástól több szempontból is merőben eltérő aláfestéseket lenne célszerű szembeállítani egymással, mint John Carpenter Halloween, Nino Rota A keresztapa, Hans Zimmer Dűne vagy John Williams Star Wars ihlette munkája, hogy hosszasan elemezhessük, melyik milyen szempontból tekinthető jónak, újítónak, örök érvényűnek stb. S hogy miért pont így vezetem fel a Törvénytisztelő polgár zenéjének ismertetőjét? Mert remek táptalajként szolgál ehhez a témához: a 2009-ben bemutatott produkció alatt működik a score, önállóan hallgatva azonban ujjgyakorlatról, könnyed rutinténykedésről árulkodik.


Az egyebek mellett A gömb, A Thomas Crown-ügy, a Salt ügynök és az Equilibrium – Gyilkos nyugalom forgatókönyvét is jegyző Kurt Wimmer tollából származó Törvénytisztelő polgár egy olyan bosszúfilm, melyben a családja elvesztését megtorolni kívánó apa és az egykori ügyész kerül szembe egymással, tíz évvel egy balul sikerült betörési kísérletet követően. A tragédia és a revanshadjárat között eltelt évtized során azonban egyik fél sem maradt tétlen: míg a Gerard Butler alakította családfő a bosszú megszervezésére összpontosított, addig a Jamie Foxx által megformált ügyész a szerencsétlen kimenetelű esetet egynek tekintette a sok közül, s karrierjét tudatosan építgetve lépdelt egyre feljebb a ranglétrán.

A dallamokat Brian Tyler szállította, aki művének előadásához a Hollywood Studio Symphonyt hívta segítségül, az ütőhangszerekre, zongorára, gitárra és elektromos csellóra írtakat, valamint az elektronikus elemeket pedig saját maga játszotta fel, illetve állította elő. Ezen szokásáról korábban így nyilatkozott: „Ennek két oka van. Néhány hangszer megszólalása igen személyes hangvételű bír lenni, és nagyon sokat számít nekem, hogy milyen legyen ez a megszólalás. Egy másik ok, amiért magam szoktam feljátszani a dobos részeket, az az, hogy egy zenei felvétel során nem könnyű dolog úgy kottából játszani, hogy közben a zenekarnak várnia kell.” A hangszerelésért Robert Elhai felelt, a keverőpult mögött pedig Joel Iwataki foglalt helyet, akiket azért érdemes megemlíteni, mert e két veterán jelenléte is szükségeltetett ahhoz, hogy a score megszólalása minőségi legyen.


A Törvénytisztelő polgár krimi/thrillerszerű aláfestése egyszerre szolgálja a filmet, s idézi meg Tyler pályafutásának első szakaszát. Érződik rajta a komponista profizmusa, tehetsége, ugyanakkor a mű egésze a kétezres években tőle megismert technikákból, dallamokból táplálkozik. Hallgatása során a Veszett vad zenei megoldásai éppúgy felsejlenek tőle, mint a Vágott verzió, a Paparazzi, A teremtés klinikája vagy a Pánik score-ja, és aki ismeri ezen muzsikáit, annak jelen megközelítése minden pillanatában kiszámítható, ismerős lesz. A kíséret tylerességét a szerző sajátos kézjegyei biztosítják, amelyek illeszkednek a látottakhoz, megfelelő mértékben erősítik a nézőben a szereplők iránti empátiát, a cselekmény mögött megbújó fájdalmat, az ítélkezési rendszer hiányosságait, problémáit. A visszafogott vonós- és zongoraszólamok keserédessége Butler karakterének lelkiállapotát, valamint felesége és gyermeke iránti szeretetét, az általuk hátrahagyott űrt hivatott szimbolizálni, a mélyebb szólamok, ütőhangszerek pedig az igazságszolgáltatás rendszerébe vetett hitének megrogyását, illetőleg bosszúvágyát érzékeltetik. Ezeket az albumzáró „Law Abiding Citizen” foglalja össze legtökéletesebben, de gyakorlatilag a kíséret egészét ezek a motívumok uralják.

A „Designs”, a „Predestined” és a „Mechanical Mind” jó lendületet adnak a kiadványnak, ám ezt követően megreked a dolog, álmosítóvá válnak a hallottak. A hangszerelés végig rendben van, a Butler alakította Shelton fájdalmát tükröző dallamsor pedig minden felcsendüléskor („Shadow of a Doubt”, „A Fresh Start”, „Unconfession”) magával ragad, legfőképpen azért, mert ennyi idő után is megunhatatlannak tartom a komponista itt és sok más esetben is bevetett, szeretetről, elvesztésről, fájdalomról szóló ábrázolásmódját. Ugyanakkor a mozgalmasabb részek már sablonosak: bár az eddig említetteken felül vannak még olyan tételek, melyek tetszenek („Rationalization”, „Ultimatum”, „Stalked”), a score-t a képsoroktól elszakítva átlagos zenei élménynek tartom. A projektet vizsgálva kijelenthető, hogy Tyler itt nem volt több egy jól képzett iparosnál (akikből nem mellesleg Dunát lehetne rekeszteni Hollywoodban), s ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy hol van az a művész, aki például a Frank Herbert: A Dűne gyermekei, a Halálos iramban: Ötödik sebesség, az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2., a Thor: Sötét világ vagy épp a The Expendables 2 – A feláldozhatók 2. kíséreteit szállította?


Brian Tyler évek óta olyan körhintán utazik, amely szempillantásnyi időre nem áll meg, és sem filmzeneszerzőként, sem elektronikus zenei előadóként nem tud leszállni róla. Ennek eredményeként egyre többször figyelhető meg nála az, hogy stílusa, amellyel bekerült a fősodorba, időről időre háttérbe kerül, helyét pedig a futószalagon gyártott konzervhez hasonló végeredmény veszi át. A Tini Nindzsa Teknőcök, a War, a Veszélyes Bangkok, A vihar magja és az xXx: Újra akcióban aláfestése éppúgy ebbe a kategóriába tartozik, mint az utóbbi Halálos irambanoké vagy a Törvénytisztelő polgáré, a szerző javíthatatlan (vagy inkább eltéríthetetlen?) rajongójaként azonban ezeknek is jólesik időnként néhány tételét újrahallgatni.