Ha meg kéne neveznünk olyan színészeket, akiknek játékából rég kiveszett a szenvedély, és úgy tűnik, mintha a színvonal helyett már csak a pénz motiválná őket, a legtöbb filmrajongónak valószínűleg az elsők közt jutna eszébe Bruce Willis és Nicolas Cage. Míg előbbi arcáról ma már szinte minden közreműködésében csak fásultság és közöny olvasható le, kollégája egyszerűen hiteltelenné vált. A 1981-ben, akkor még Nicolas Coppolaként feltűnő, majd rövidesen nevet váltó színész a Coen testvérekkel (Arizonai ördögfióka) éppúgy dolgozott, mint Martin Scorsese-vel (A holtak útja) vagy épp David Lynchcsel (Veszett a világ), 1995-ben pedig Oscar- és Golden Globe-díjat kapott a Las Vegas, végállomás főszerepéért. Ugyanakkor az akciófilmek kedvelői is szívükbe zárták az olyan daraboknak köszönhetően, mint A szikla, a Con Air – A fegyencjárat és az Ál/arc. Bár ezeket követően is akadt még több kisebb-nagyobb sikere, mint például az Angyalok városa vagy a Fegyvernepper, mégis lassan, de biztosan elkezdett lefelé csúszni, tartozásai miatt válogatás nélkül elvállalva szinte mindent, amivel csak megkeresték, a 2010-es években pedig filmjei egyre kevesebbszer jutottak el a mozikba. Hazánkban 2013 óta mindössze kétszer, ám a 2016-os Snowdenben csak mellékszerepet játszott, így a 2013-as Joe az egyetlen film, amelyet az elmúlt évekből meg szokás említeni Cage színészi feltámadásával kapcsolatban – a sok kínos próbálkozása ellenében. Egyfajta ideiglenes visszatérésének nevezhető a Mandy: A bosszú kultusza is, amelynek sikerét anyagi értelemben nem lehet mérni, hiszen a mozikig a legtöbb országban ez sem jutott el, ugyanakkor számos kritikus kedvelte, és filmfesztiválok népszerű darabjává is vált.


Az 1983-ban játszódó, Panos Cosmatos rendezte sztori főhőse a Cage által megformált Red, valamint a Tom Cruise Feledéséből, illetve a Birdman avagy (A mellőzés meglepő erejé)-ből ismert Andrea Riseborough által alakított Mandy, akik nagy szerelemben, kettesben éldegélnek egy sötét erdő mélyén álló házukban. Amikor a nőt meglátja egy arra tévedő szekta vezetője (Linus Roache), megbabonázza a látványa, és meg akarja szerezni magának. Mandy azonban kineveti, amiért életével fizet – a fanatikusok a szintén fogságba ejtett Red szeme láttára ölik meg. Miután a férfi kiszabadul, véres bosszúhadjáratba kezd, mely során nem kímél senkit és semmit.

Íme a lehető legtökéletesebb példa a "megosztó film" címkére: míg sokan éltetik, bőven akadnak olyanok is – sőt, ők vannak lényegesen többen –, akik nézhetetlennek tartják, ráadásul mindkét tábor vélekedését meg lehet érteni. A történet igen egyszerű, gyakorlatilag egy hosszabb mondatban elmesélhető, az elképesztően lassú tempó pedig még a horrorisztikus leszámolásnál is alig gyorsul fel. Azok a nézők viszont, akik végtelen türelemmel rendelkeznek, végeredményben egy lenyűgöző látványvilágú kísérleti film élményével gazdagodhatnak. Riseborough és Cage párosa működőképes, ráadásul utóbbinak jól áll a visszafogottság is, azonban a gyilkosság után játéka néhol akarva-akaratlanul is komikussá válik. A produkció ereje a több ponton David Lynchet idéző sílusában és elbeszélésmódjában, továbbá a nyolcvanas évekre tett popkulturális utalásaiban rejlik, valamint elképesztő látványvilágában, aminek köszönhetően az egész produkcó a legkeményebb metálzenekarok videoklipjeit idéző szürreális rémálomnak hat. Nekem igazán a meditatív első fele tetszett, mely hitelesen vázolja fel a két főszereplő szerelmét, míg a második a vizuális megoldások nélkül csak egy teljesen szokványos, nyolcvanas évekbeli leszámolásmozi lenne.


Zenéjét – legutolsó munkájaként – a két éve, mindössze 48 évesen elhunyt Jóhann Jóhannsson komponálta. Az izlandi szerző már komor szépségű szólóalbumaival is nagy elismertséget szerzett, amikor belépett a filmzenei világba. Nem riadt vissza a nyomasztó dallamoktól és a kísérletezéstől sem, amire többek közt a Fogságban, a Sicario – A bérgyilkos és az Érkezés zenéje a példa, de ha érzelmesebb szerzeményekre volt szükség, az sem fogott ki rajta, amit jól mutatnak A mindenség elmélete ihlette kompozíciói. Éppen végzett az Érkezés zenéjével, amikor ügynöke értesítette a következő lehetőségről. A zeneszerző egészen fellelkesült, hiszen nagy rajongója volt Cosmatos első filmjének, a Beyond the Black Rainbow-nak, és azt is kedvelte, ahogyan a direktor a zenét használta benne. Jóhannsson aztán elkészítette Cosmatosnak filmzenei pályafutása talán legelvontabb, egyben legkülönlegesebb darabját. A művet feljátszó néhány zenész között megtaláljuk a Pearl Jam egykori dobosát, Matt Chamberlaint (aki számára ismerős a filmzenei terep, hiszen Danny Elfman, Marco Beltrami és Hans Zimmer mellett is feltűnt már), továbbá a Sunn O))) gitárosát, Stephen O'Malleyt is, aki az aláfestés doom metalos pillanataihoz valószínűleg sokat hozzátett.

Több helyen is azt olvastam, hogy Jóhannsson műve szintipop/synthwave stílusban íródott – ez azonban inkább a Beyond the Black Rainbow aláfestésére igaz. Amit ugyanis a Mandyben sokan szintetizátornak véltek, nem mindig az, sokszor inkább manipulált gitárhang, amit az is alátámaszt, hogy rengeteg különböző gitárt használtak fel a score előadásához. Bevetettek többek közt hat-, illetve tizenkét húros basszusgitárt, fretless (érintő nélküli) gitárt, továbbá számos akusztikus és elektromos gitárt. A leghagyományosabb gitárhangzás a melankolikus "Mandy Love Theme"-ben érhető tetten, mely egyik szerkesztőtársam szerint "olyan romantikus, mint egy emós csajjal az élet örömeiről beszélgetni". A motívumot viszonthalljuk a "Death and Ashes"-ben, de feltűnik a "Memories"-ban is, jól érzékeltetve a főszereplők szerelmét.


A score legnagyobb részében baljóslatú, dark ambientes hangulat dominál, mely nemegyszer horrorba csap át, az alkotó pedig az elektronikával és a hangdizájnszerű elemekkel sem spórolt. Az olyan szerzemények hallatán, mint a "Seeker of the Serpent's Eye", a "Starling" és a "Red", nem nehéz David Lynch valamelyik agymenését magunk elé képzelni, csak mintha Angelo Badalamenti a szintetizátorról húrós hangszerekre váltott volna. Posztrockos, visszhangzó elektromos gitár jellemzi a szektavezért ("Sand"), a "Forging the Beast" egy különleges elektro-rock, míg a "Dive-bomb Blues"-ban a bluest egy röfögő gitárhang szimbolizálja. A Hellraiser cenobitáit idéző titokzatos lények egy alpesi kürt torzított hangjára jönnek elő ("Horns of Abraxas"), hogy aztán Redék háza közelében a vérfagyasztó, egy fűrészgép dallamosságát idéző "Black Skulls"-ra bukkanjanak fel ismét - utóbbi, ez a cseppet sem hallgatóbarát track viszont az egyik leghatásosabb zenei (vagy inkább: "zenei") pillanat a filmben, egyenesen félelmetessé teszi a jelenetet.

A CD-n, bakeliten, sőt magnókazettán (ötven példányban, retrós stílusú, illusztrált borítóval) is kihozott soundtrack megjelenését a "Children of the New Dawn" című záró track vezette fel maxiként, mely hallatán egyszerűen leesett az állam. Már akkor is rengetegszer meghallgattam, de nem bírtam betelni vele azóta sem, ehhez foghatót ugyanis még sosem hallottam filmzenealbumon. Jóhannsson egy olyan balladát írt elektromos gitárokra, amely mintha csak egyfajta "nyolcvanas évek tribute" lenne. Van benne egy kis new wave, egy kis The Cure, egy kis Cocteau Twins, plusz végigvonul benne egy zakatoló riff, mely a Survivor "Eye of the Tiger"-jét idézi a Rocky III-ból, míg fülbemászó minimalizmusa John Carpentert juttathatja eszünkbe.


Amikor a Klasszik Rádió Cinemusic című műsorához elkezdtem összeállítani az ezúttal a Mandyhez kapcsolódó félórás blokkunkat, azzal szembesültem, hogy meglehetősen nehéz feladatra vállalkoztam, ugyanis a score nagyobb része nem éppen hallgatóbarát. Végül bő húszpercnyit találtam annak – történetesen pont annyit, amennyire szükség volt. A szerelmi téma mellett ugyanis csak a "Children of the New Dawn"-t merném bárkinek is ajánlani, utóbbit viszont mindenféleképp, én egyenesen minden idők legjobb filmzenei trackjei közé sorolom. Ezúttal egy olyan soundtrackről van szó, melynek nagyobb része önmagában nem állja meg a helyét, amennyiben nem láttuk azt, amihez készült. Hogy ott viszont mennyire hatásos, arra az is utal, hogy szinte nem találni sem magyar, sem angol nyelvű kritikát az alkotásról, amely ne emelné ki Jóhannsson munkáját. A fenti nyolc ponthoz nekem is szükségem volt a képek ismeretéhez, hogy lássam: a muzsika milyen egyedi atmoszférát tesz a mozgóképhez. Ahogy hozzátesz a kiadványról lemaradó "Starless" is, mely a főcím alatt csendül fel, tökéletesen egymásra találva a képekkel. A King Crimson remek dalát korábban csak egyetlen film használta, pedig igen erős darabról van szó, mely megihlette Craig Armstrongot (Moulin Rogue, Igazából szerelem) is, és elkészítette a saját verzióját As If to Nothing című szólóalbumára.


Jóhann Jóhannsson tragédiája azért is szomorú, mert elképesztően kreatív volt, és ha valakit, akkor őt kétségtelenül lehetett a filmzenei kifejezésmód nagy kísérletezőjének, sőt megújítójának tekinteni, akinek még elképesztő szerzemények kerülhettek volna ki a kezei közül. Felkérésével Cosmatos is rendkívül sokat nyert, aki így emlékezett meg barátjáról a lemez borítóján: "Hiányzik Jóhann. Bizonyos értelemben apámra emlékeztetett: a felszínen mogorva, de a szíve mélyén érzékeny és kedves volt. A filmzeneszerzők többsége kizárólag a cselekmény és az érzelmek kihangsúlyozására helyezi a hangsúlyt a mozivásznon. Akad, amelyikük viszont felülemelkedik ezen, és egy tapintható, emlékezetes atmoszférát teremt. A legértékesebb fajta az a zeneszerző, akinek alkotása metafizikai szempontból úgy tűnik, mintha a képekből és azokon belül is áramlana. Értékes, mert alkímia lapul a munkájukban. Értékes, mert megkövetel egy szinte természetfeletti érzékenységet és nyitottságot a képekhez, amelyekkel dolgoznak, és értékes, mert képesek azt közérthetővé tenni. Jóhann ilyen zeneszerző volt. A munkálatok vége felé elárulta, hogy a Mandy nagyon fontos számára, aminek megvolt az oka. Művei finom szépsége ellenére Jóhann szerette a heavy metalt és a spirituális filmeket. Lázadó volt a szívében. Rendületlenül haladt előre, és gyanítom, hogy józan esze határának közelébe ért ahhoz, hogy elkészítse filmem aláfestését. Szavai és cselekedetei egy remek alkotótársnál is többé tették őt, olyanná vált számomra, akár egy testvér. Elszomorít, hogy az együtt eltöltött időnk oly rövid volt, ugyanakkor mérhetetlenül büszke vagyok arra, amit a Mandyhez létrehozott, és azt hiszem, ő is az volt. Szeretnék hinni abban, hogy miközben hallgatod a filmzenealbumot, Jóhann odakint van valahol – valamiképp ott van veled."