Az igaz történet alapján megszületett, alacsony költségvetésű A rém akkor kapott viszonylag nagy figyelmet, miután a Tom Hanks Nyomul a banda című rendezésében feltűnt, korábban olykor szinte csak dekorációként alkalmazott főszereplő, a szerep kedvéért meghízó és szinte felismerhetetlenre maszkírozott Charlize Theron 2004-ben elnyerte az Oscar-díjat a legjobb női főszereplő kategóriájában. A rendező az a Patty Jenkins, akinek ez volt az első egész estés alkotása, korábban csak két rövidfilmet készített. Olyan sorozatok egyes részeit, mint Az ítélet: család, a Törtetők, a Gyilkosság, továbbá egy tévéfilmet követően a direktor számára 2017-ben érkezett el a nagy kiugrás, amikor megrendezhette a Wonder Womant, melyet három évvel később követett a folytatás, a Wonder Woman 1984 is, és bár azóta felröppent a hír, hogy részese lehet egy Star Wars-mozi megvalósításának, a hivatalos bejelentés még várat magára. Theron A rémet megelőzően sem volt ismeretlen (olyan mozikban láthattuk, mint Az ördög ügyvédje, Az asztronauta, az Árvák hercege vagy Az olasz meló), az Oscar-díjat követően karrierje viszont újabb szárnyakat kapott, aminek eredménye többek közt a Kőkemény Minnesota, Az út, a Prometheus, az Atomszőke vagy éppen a Mad Max: A harag útja lett, de a Halálos iramban-széria családjának is tagjává vált.


Aileen Wuornosnak (Theron) nincs egyszerű élete. Munkáját nem éppen ideális körülmények közepette végzi, a műszakok főleg sötétedés után kezdődnek, és időnként a testi épsége is veszélybe kerül. Aileen ugyanis prostituált, aki sorsát a saját kezébe véve válik kliensei hóhérává. Egy kegyetlen világban járunk, ahol nem karolja fel őt senki sem, inkább kihasználják, megalázzák, viszonylagos megnyugvást csak barátnőjénél, a Christina Ricci alakította Selbynél talál. Amikor az egyik kuncsaftja erőszakoskodni kezd vele, Aileen a férfit annak pisztolyával lövi le, majd magával viszi a fegyvert. Már nincs jelentősége, hogy a nő az őt ért gyermekkori erőszak hatására vált-e a szexuális örömökre vágyó férfiak seregének kiszolgálójává, majd megtizedelőjévé, vagy csak a pénzszerzés vágya miatt uralkodott el rajta a gyilkolás ösztöne, de sorozatgyilkossá vált, és elfogása után nem kerülhette el a felelősségrevonást, végül a bűnhődést. A rémet rém kellemetlen nézni, címszereplőjével nehéz szimpatizálni, mert a hollywoodi cukormázzal leöntött Micsoda nővel ellentétben egy realista drámát láthatunk, melyben az éjszakai pillangónak esélye sincs, hogy életét a helyes mederbe terelje, inkább megállíthatatlanul süpped le a mocsárba.

Az aláfestést a Grammy-jelölt Brian Transeau, művésznevén BT komponálta, akinek Jenkinsszel ez maradt az egyetlen közös filmje. Az elektronikus zene világából érkezett előadó és DJ szerzeményei először egy független filmben, az 1999-es Nyomásban tűntek fel, de hallhattuk a Sylvester Stallone-féle Felpörgetvében is, az első nagy lehetőségét pedig a Halálos iramban-széria nyitányánál kapta, melynek score-ját sajnos nem adták ki. Ezután érkezett A rém, melyet olyanok követtek, mint például a Lopakodó című akciófilm Jamie Foxxszal és Jessica Biellel, vagy a szintén Theronnal leforgatott Sötét helyek című dráma.


Jenkins – akkori saját bevallása szerint – mindössze annyit értett a zenéhez, hogy tudta, milyen érzelmeket képes kiváltani belőle, de hogy ez a folyamat pontosan miként jön létre, azzal nem volt tisztában. Ezért teljes mértékben BT-re hagyatkozott, akinek elmesélt egy-egy jelenetet és azt, hogy milyen érzéseket szeretne közvetíteni, komponistája (aki a Halálos iramban után kifejezetten drámához szeretett volna muzsikát írni) pedig szabad kezet kapva lefordította ezt a zene nyelvére. Az alaphangszerek között olyanokat találunk, mint a zongora, a dob és az elektromos gitár, az egyik szembetűnő közreműködő pedig az album könnyedebb oldalát megjelenítő vibrafon. Utóbbi már a nyitó, nosztalgikus hangzású „Childhood Montage”-ban megjelenik, az álláskeresést kísérő, könnyed „Job Hunt”-ban pedig egyenesen főszereplővé válik – itt kell megemlíteni, hogy utóbbiról hamar beugorhat Hans Zimmer Tiszta románchoz írt főtémája a hangszer speciális tónusa miatt, de mivel azt meg Carl Orff „Gassenhauer”-je ihlette, haladhatunk is tovább.

A rém aláfestésének műfaji meghatározása talán az elektrocountry lehetne, hiszen elektronikus megoldásokkal kísért akusztikus hangszeres dallamok hoznak létre egy olyan érdekes hangulatot, ami az amerikai vidéki kisvárosokat idézi meg. A lüktető „Girls Kiss”; a bluesos-countrys és az alkotói folyamatot a legjobban összefoglaló, közel tízperces „The Bus Stop”, a játékos zongoraszót és wah pedált is bevető „Turning Tricks”, az óraketyegést imitálva, lassan, komoran induló, majd ütemessé váló „Bad Cop”, de főleg a fülbemászó, szépséges szerelmi téma, a „Ferris Wheel” és az ítélethozatalt kísérő „Courtroom” a score legkiemelkedőbb pontjai. A nyomasztóbb szerzemények fő hatáskeltője a tekerőlant lett: az angolul a dallamos hurdy-gurdy névre hallgató, filmzenében viszonylag ritkán alkalmazott instrumentum több tételben is megszólal (például „First Kill”, „Ditch the Car), nemegyszer egy gyilkosság alatt, a feszültséget fokozva, és az amerikai jellegbe egzotikumot hozva. A tekerőlantos részeket Ben Grossman játszotta fel BT stúdiójában: közösen megalkottak egy harmóniaalapot, és Grossman arra improvizált szinte mindent. BT ezeket tovább variálta, vágta és csavarta különféle módon, majd az így keletkezett motívumokat használta fel mintaként további tételekhez.


A kiadvány tartalmaz egy DVD-t is, ezen minden zene megtalálható, ami a CD-n is rajta van, kibővítve és exkluzívabb körítéssel tálalva. A CD tracksorrendjét megtartó, közéjük ide-oda beszúrt további kilenc darab negyvenöt perccel növeli meg az időtartamot. Ezek hangulatilag a score nyomasztóbb pillanatai közé illenek, több tételben a tekerőlanttal a főszerepben, de hallhatunk meditatív jellegű, ambient hatású és zongorás darabot is. Ezek a szerzemények zömében hangulatképek, nem kihagyhatatlanok, mert a 75 perces CD lefed minden fontos pontot, ennek ellenére hangulatos továbbgondolások. A DVD egyebek mellett tartalmaz egy interjút Jenkinsszel és BT-vel, de lehetőség van még remixelni, és egy zeneszerkesztő program demóját is kipróbálhatjuk.

Egyik lemezre sem került fel viszont a rockklasszikus „Don’t Stop Believin’” a Journey-től, mely a görkorcsolyapályán, a két nő közti első csók elcsattanásakor hangzik el. A költségvetés nem bírta volna el a jogdíj kifizetését, így Theron írt Steve Perry énekesnek egy szívhez szóló levelet azzal, hogy mennyire szeretnék felhasználni a dalt, ráadásul a csapat minden tagjának elküldték a filmet. Perry végül felhívta az alkotókat azzal, hogy tetszett neki az alkotás, és mivel látta, mit szerettek volna kifejezni a dallal, engedélyezte a felhasználását.


Bár BT olykor-olykor felbukkan filmzenék komponistájaként is, alapvetően megmaradt saját területén, ahol számos dance-slágerekkel teli lemezt jelentetett meg. A Lopakodó még ma is ütős akciózenéje mellett a legnagyobb kedvencem tőle az instrumentális darabokat tartalmazó This Binary Universe, melyen több szerzeménynél is találunk zenei kapcsolatot A rémhez, a korábbi számait vonósokkal átértelmező Electronic Opuson pedig szerepel is a film egyik témája. Ami viszont A rém zenéjét illeti, ezúttal az a nem túl szerencsés helyzet állt elő, hogy a kritika alatt nem hallgatható meg az album, online formában ugyanis elérhetetlen. Kiadója, az albumok mellett zenei DVD-kre is szakosodott DTS Entertainment rég megszűnt, így vélhetően jogi nehézségek miatt nem található meg a Spotify-on a kiadvány, és még a Youtube-on is csak néhány, összesen alig félórányi tracket találni, jobb híján ezek meghallgatását javaslom.


Az albumot tehát gyakorlatilag eltűntnek kell nyilvánítanunk, ami nagy kár, mert azon kivételes alkalmak egyikének lenyomata, amikor az alkotót nem akadályozták terjedelmi korlátok, és az összes elképzelését megvalósíthatta. A soundtracken látványosan érezni a törődést: nemcsak a tényleges filmzenét tartalmazza, hiszen BT a tételeket kiegészítette, továbbgondolta, nem elégedett meg azzal, hogy csak a jelenetekben elhangzó ötletei kerüljenek kiadásra. A megkötésektől mentességnek köszönhetően ideális hosszúságú szerzemények amiatt is csemegék, mert a komoly téma és az olykor sötétebb irányba kanyarodó megközelítés ellenére azok számára is élményt nyújthatnak, akik nem látták a filmet. Nem tipikus hollywoodi aláfestésről van szó, inkább egy szerzői albumról, melynek különlegessége, hogy bár a film meglehetősen lehangoló, s alapvetően a zene sem nevezhető vidámnak, BT legalább a zene segítségével megcsillantja egy pillanatra a reményt a főszereplő számára.