A David Fincher rendezte Holtodiglan sikerének köszönhetően a könyvbarátokon túli réteg is megismerhette Gillian Flynn nevét. Az amerikai írónő eddig három kötetet írt: a 2006-os, magyarul még nem olvasható Sharp Objects volt az első a sorban, a már említett film regényeredetije 2012-es, és a kettő között, 2009-ben jelent meg a Sötét helyek. Ugyan nyílt rá esély, hogy az utóbbiból forgatott mozgókép a neves előd farvizén evezve szolid sikert arat majd, ám a visszafogott költségvetésből eredeztethető elégtelen marketingmunka, a mozikba tömegeket nem vonzó főszereplő, az ugyan nem szokványos, mégis semmitmondó plakát, valamint a rendező, Gilles Paquet-Brenner ismeretlensége mind közrejátszott abban, hogy a Sötét helyek filmváltozata a lehető legkisebb bevétellel zárjon.


1985 egyik éjszakáján a hétéves Libby Day az egyetlen három lánytestvér közül, aki élve megússza azt a könyörtelen mészárlást, melynek anyja is áldozatul esik. Az elítélt tettes nem más, mint a bátyja, aki immár huszonöt éve a börtön foglya. A már felnőtt Libbyt (Charlize Theron) azzal keresi fel egy bűnesetekkel foglalkozó társaság egyik tagja (Nicholas Hoult), hogy akad néhány nem tisztázott pont, melyek miatt arra lehet következtetni: talán nem is a testvér volt az elkövető. Bár a tragédia keltette hullámoknak köszönhető bevételekből élő, depresszióval és anyagi gondokkal egyaránt küzdő nő eleinte csak a közreműködésért járó összeg okán áll szóba a csapattal, végül ő is kezd elbizonytalanodni...

Kétségtelen, hogy akadnak fordulatok a történetben, de ezek leginkább az utolsó harmadban bukkannak fel – mindazok örömére, akik még ébren vannak ekkor. Hiszen a produkció legfőbb hibája, hogy hihetetlenül unalmas, ráadásul mivel a főszereplőt eleinte egyáltalán nem érdekli, ki lehetett a tettes, sok nézőre ez a közöny bizonyára átragad, mint az esetemben is történt. Mindig nehéz ügy ellenszenves főhőssel megszerezni, pláne fent is tartani a figyelmet, Paquet-Brennernek (akinek egyetlen minimálisan ismert filmje az előző, öt évvel korábban, Kristin Scott Thomas főszereplésével bemutatott Sarah kulcsa) pedig egyik sem sikerült. Bár a mogorva, tőmondatokban kommunikáló Theron (aki a Mad Max: A harag útja után ismét Houlttal szerepel együtt) küzd, ebből a szerepből sokat nem lehetett kihozni. Hogy a nagy elismerésnek örvendő könyv miként működik, arról még nem győződtem meg, de az valószínű, hogy a feldolgozásnak egy markánsabb stílusjegyekkel rendelkező direktor jobbat tett volna. Jó példa erre a film megoldása, ahol egy nem kiszámítható fordulat várja az embert, csak hát itt a csavar egyben a megváltást is jelenti, hiszen arra utal: mindjárt vége az alkotásnak. Ha pedig ezt ennyire megkönnyebbülésnek veszi az ember, mint itt, akkor emlékezetes filmről bizonyára még kicsit sem beszélhetünk.


A produkció zenéje három összetevőből áll: a betétdalokból, illetve két külön dolgozó alkotó, Gregory Tripi és Brian "BT" Transeau munkájából. Előbbiek között az amerikai Belong duó négy felvétellel képviselteti magát. A "Come See" és a "Never Came Close" a nyolcvanas évekbeli, ma már idejétmúlt, dream rockos hangzással próbál hódítani, az "I Love the Land" egy szokványos, az "I Don't Want Her Here" pedig egy még kevésbé értékelhető atmoszférikus darab. A kanadai David Kristian két kompozícióval szerepel: nyöszörgő vonóshangzással fájdít fejet az "I Love You Ladybug"-ban, a "That Night" pedig egy jellegtelen dark ambient. A teljesen érdektelen betétdalos blokkban a fentieken kívül megtalálható még a The Georgia Satellites countryja, valamint egy tipikus hajmetál zene is (melyet a zenei szerkesztő a filmben felvázolt sátánizmussal kívánt összefüggésbe hozni), a már többször feloszlott Jag Panzertől.

Mivel a csak digitális formában megjelent kiadványon a betétdalok szét lettek szórva, érdemes szerkesztett tracklistával hallgatni, hiszen ezek a felvételek a legminimálisabb mértékben sem illeszkednek a csendesebb score-hoz. Bár már a soundtrack címlapja is azt sugallja, hogy ez valamiféle kooperáció lehetett az eddig főleg kiegészítő zeneszerzőként dolgozó Tripi és az ismert elektronikus zenei előadó és producer BT között, valójában egymástól teljesen függetlenül dolgoztak. Ennek okáról, vagy hogy miért volt szükség egyáltalán két, önállóan is alkotni képes komponistára, nem találni semmilyen hivatalos információt, de érdekesség, hogy nagy eséllyel egyáltalán nem létezik olyan BT-interjú a sok között, ahol beszélne e munkájáról. Egy interjúból úgy tűnik, hogy Tripi, aki udvariasan BT rajongójának vallja magát, a saját munkáját tekinti a score-nak, kollégáját pedig "a film zenéjéért" és a dalokért felelős személyként írta le – ami nem egészen értelmezhető megfogalmazás. Megemlítendő még, hogy a lemezen a Tripi által másodhegedűsnek beállított BT-nek huszonöt, miközben előbbinek mindössze tizenöt perc jut. Az biztos, hogy az USA-ban forgó, de francia-amerikai-angol koprodukcióhoz elsőként Tripi lett bejelentve komponistaként, aki 2014 decemberében még arról nyilatkozott, hogy egy különleges hangzásvilágot igyekszik teremteni különféle, fémes hangzásvilágú instrumentumok bevonásával. A kép homályos, de a készítők állítólag egy ideig titkolták előle azt, hogy zenéjét részben le fogják cserélni, ám miután sikerült amerikai forgalmazót találniuk, valószínűleg utóbbiak igényének megfelelően némi átalakítást eszközöltek a filmen, ami az aláfestésre is rányomta bélyegét. Így kerülhetett a képbe BT (aki 2015 januárjában adott hírt arról, hogy végzett a munkával), ám mivel nem a teljes score-t kellett újraírnia, a filmben hagyott korábbi muzsikák miatt végül mindkét szerző neve felkerült a plakátokra, valamint a stáblistára, és az album játékidején is osztoztak.


A Sötét helyek zenéje a Holtodiglanéhoz képest kevésbé elektronikus alapokon nyugszik, több élő hangszer színesíti, s némely ponton még a Macedonian Radio Symphonic Orchestra is felbukkan, noha igencsak a háttérben, hiszen alig érzékelhetőek. A számítógépből érkező hangok mellé Tripi a legszebb hangú hangszercsoportból is válogatott, a különféle fémütősök bevetése pedig nem is meglepő, ha tudjuk, hogy a szerző rendszeresen dolgozik együtt ezek egyik legaktívabb használójával, Cliff Martinezzel (Drive – Gázt!). Az úgynevezett steel drumok közül megtalálható itt a legtöbb ember számára egyaránt ismeretlenül csengő vadjraghanta, a manastone vagy a terra pan, azonban nem feltűnően vannak jelen. A legszembetűnőbben a "Polly Palm"-ban bújnak meg, illetve a "Forgive Me Libby"-ben, mely a soundtrack legszebb tétele. Tripi tizenöt percében az utóbb említetthez hasonló jellegű, tehát jobbára csendes, meditatív muzsikát hallhatunk: az "It All Ends with Him" kezdetén akár egy tibeti templom is megjelenhet lelki szemeink előtt, az "A Dark Place" lassú, tompa szintidallamával hódít, míg a "Your Brother Needs You"-ban a Millennium-széria Mark Snow jegyezte zenéjének fájdalmas szépsége köszön vissza. A címbeli sötét helyek is megidéződnek: ilyen a fortyogó effekttel és kopácsolással színesített "Devil's Rush" és a szintén a Millenniumba illő "I'm Sad for You, Little Girl" első fele.

Az átdolgozott mozihoz bevetett BT valószínűleg Theronnak (aki az egyik producer is) juthatott eszébe, akivel A rém című, a színésznő számára Oscar-szobrot hozó drámán dolgoztak együtt annak idején. Az említett produkcióhoz igen emlékezetes szerzeményekkel hozzájáruló zenészre nagy reménységként tekintettem annak idején, hiszen nemcsak A rém, hanem az utána érkező Lopakodó is remek aláfestést kapott tőle – utóbbi esetben a film meg sem érdemelte volna azt a kiváló akciómuzsikát. De aztán valami félresiklott, mert a szerző nem lett számításba vehető tényező a filmvilágban. A Sötét helyekhez született művei nem jobbak, nem rosszabbak Tripiéinél (de ha mégis dönteni kéne, akkor a Tripi-félék mellé tenném a voksomat), a stílusuk sem különül el markánsan, így az sem zavaró, hogy kettejük kreációi összevissza kerültek a soundtrackre. BT mintegy fél órát kitevő kompozíciói közül az "A Meanness Inside Me" lett talán a leghangulatosabb, a "The Days" a legszebb, a "Flashed of Ben" a legatmoszférikusabb, és az egész eredeti, markáns ütemekkel kísért "The Angel of Debt" a legkomorabb.


Fent hat pont látható, amire magyarázat lehetne a gyenge dalválogatás, mely rontja az összképet, de az igazság az, hogy egy-két kellemes tétel ellenére a score, akárcsak maga a film, nem lett hivatkozási alap. Az eddig önállóan szinte csak rövidfilmeket zenével ellátó, régebben Christopher Young mellett is dolgozó Tripi bizonyára rossz szájízzel gondolhat vissza e mozira (bár darabjait komoly kifogás nem érheti), és gyorsan visszament Cliff Martinezhez, akivel napjainkban közösen írják A sebész című sorozat zenéjét. BT esetében abban bízom, hogy egyszer talán kap még olyan lehetőséget, amivel több döntéshozó figyelhet fel rá, mert feltehetően még sok rejlik benne, de 2016-ra egyelőre nincs filmes munkája, s 2015-ös másik alkotása, az Anthony Hopkins és Colin Farrell fémjelezte Gyilkos ösztön szintén nem büszkélkedhet komoly nézőszámmal, ami esetleg újra ráirányíthatta volna a komponistára a figyelmet.