A 2100-as évek társadalma végleg kettészakadt. Míg a szegény réteg égbe törő felhőkarcolók romjaiban és egyéb lepusztult épületekben nyomorog, a gazdagok számára az Elysium nevű, az űrben lebegő és bolygónkról szabad szemmel is jól látható mesterséges építmény nyújt biztonságot, afféle Földtől távoli paradicsomot. Hogy a fentiek gondtalan életét ne árnyékolják be a lepusztult űrhajókon, a jobb élet reményében feljutni igyekvő lentiek, arról az űrállomás Jodie Foster által alakított keménykezű biztonsági főnöke gondoskodik. Eközben a Földön Max (Matt Damon) egyszerű gyári munkásként tengeti életét, azonban munkahelyi baleset éri, ennek következtében pedig mindössze néhány napja marad hátra. Csak úgy menekülhet meg, ha feljut az Elysiumra, ahol az ottani technológiával megmentheti az életét, ám az illegálisan embereket szállító űrkompokra feljutáshoz a hálás köszönetnél jóval nagyobb áldozatra van szükség...


A kritikai és anyagi szempontból is sikert aratott, 2009-es District 9-t követően mindenki felfigyelt Neill Blomkamp rendezőre, így nem volt meglepetés, hogy következő alkalommal már jóval komolyabb összeget költhetett el. A 2154-ben játszódó mozi látványvilágán ez pedig még úgy is meglátszik, hogy egy része a posztapokaliptikus látványt nyújtó Los Angelesben (a valóságban Mexikó leglehangolóbb környékein és szeméttelepein) játszódik. Ezúttal jutott pénz neves színészekre: Matt Damonról már Jason Bourne karaktere óta tudjuk, hogy nyugodtan rá lehet osztani keményebb fickók szerepét is, míg Jodie Foster sem először itt találkozott az érzelmek nélküli nő figurájával, e téren tehát biztosra ment a direktor. Története titkos ásza pedig a District 9 ügyefogyott hivatalnoka, Sharlto Copley lett, aki láthatóan nagy élvezettel alakítja a főhős kegyetlen ellenfelét, Krugert, a Földön ragadt ügynököt. Érdekesség, hogy Max szerepére elsőként Ninja, a Die Antwoord rappere lett felkérve, aki éppúgy visszautasította a felkérést, mint Eminem. Így lett Damon a befutó, Ninja viszont később már igent mondott a rendezőnek a Chappie egyik fontosabb szerepére.

Bár a második Blomkamp-moziban a közeg látszólag megváltozott, hiszen közel 150 évet ugrunk előre az időben, ez csak a látszat. Ahogy a District 9 idegenjei egy táborba voltak zárva, úgy esett most egy teljes bolygó fogságába az emberiség, legalábbis a szegényebbik része. Míg ott a földönkívülieket kerítés korlátozta, itt a jövő Földjének nélkülözésben ragadt lakói a reménytelenség és a kilátástalanság foglyai, hiszen vagyonos társaikkal ellentétben nekik esélyük sincs a boldog életre. A szerencsés kiválasztottak lakhelyének ugyanis már a neve is sokatmondó: az Elízium (vagy más néven Élüszion) az a görög mitológiából ismert túlvilági hely, ahol azok kapnak helyet, akiket életükben kedveltek az istenek.


A dél-afrikai direktor ezúttal sem fukarkodik a mondanivalóval: míg 2009-es munkáját a legtöbben amolyan apartheidellenes kiáltványként értelmezték, a 2013-asban a társadalmi rétegek szembenállását akár a mexikói illegális határátlépők és az USA speciális viszonyára is rá lehetett ültetni. Sokan tekintenek visszalépésként a rendező pályáján az Elysiumra, én azonban azt mondom, hogy talán nem is akart többet egy szórakoztató akció-sci-fi létrehozásánál, annak pedig tökéletesen megfelel. Blomkamp viszont harmadik filmje, a Chappie óta keresgéli helyét: felmerült a neve egy sokáig pletykált, végül lefújt Alien-mozinál; elkészített csaliként, Oats Studios néven több rövidfilmet is (melyek egész estésre kibővítésére végül senki nem harapott rá), majd 2021-ben aprópénzből leforgatott egy igencsak félresikerült horrort, a Démonit.

Blomkamp már a District 9-nál sem volt szívbajos, hiszen egy addig nem különösebben ismert nevet, Clinton Shortert (2 kaliber, Csempészek, Pompeji) kért fel dallamfelelősnek, aki nagyszerűen helyt is állt. Az Elysiumnál viszont már nem dolgoztak együtt, hiszen Ryan Amon kapott lehetőséget a bizonyításra. Ezúttal még nehezebb lehetett Blomkamp dolga a tekintetben, hogy átverje a döntéshozókon választását, hiszen sokkal nagyobb költségvetéssel dolgozott, ő a hatalmasabb tét ellenére mégis egy filmek terén abszolút múlt nélküli zenész mellett tette le voksát. Amon ugyanis korábban mindössze egy feledésbe merült vígjátéknál dolgozott kiegészítő zeneszerzőként, azt is még 2007-ben tette. Ám a rendező természetesen nem az első arra járó emberre mutatott rá, hiszen a komponista aktív szereplője volt a külön iparággá nőtt trailerzenei világnak. Általánosságban e fogalom nemcsak a kifejezetten előzetesek alá születő, hanem az ilyen stílusú, de önálló szerzeményeket is takarja – melyeket később esetleg valóban az ízelítők alatt hallhatunk viszont. Az egykor egy jazz-zenekarban zongorán és szaxofonon játszó, bolíviai születésű Amon 2009-ben indította útjára City of the Fallen névre hallgató projektjét, és e név alatt számos előzeteshez komponált muzsikát, sőt hat albumot is kiadott.


A szerző egy nap kapott egy érdeklődő e-mailt Blomkamptól, aki egy Youtube-videó alá kevert zene alapján úgy gondolta, megtalálta az emberét annak komponistájában. A kapcsolatfelvételt követően mesélt kiszemeltjének a történetről, emellett eljuttatott hozzá különféle rajzokat is, hogy minél korábban elkezdhessen ötletelni. Először különféle zenei vázlatok születtek, hogy azzal teszteljék, miként működnek az elképzelések, de fokozatosan előrehaladva rájöttek, hogy az eredetileg még tradicionálisabbként induló szimfonikus megközelítéstől szükséges lesz sokkal jobban eltávolodni, mert az a vonal nem működött volna megfelelően a jelenetek alatt. A folyamat végén mintegy kétszáz, különböző hosszúságú track született, melyeknek persze csak egy része lett felhasználva az alkotáshoz. Bár a komponálás Washingtonban zajlott, a zenei felvételek már a kultikus londoni Abbey Road Studiosban, ahová belépve az elsőfilmes zeneszerző arra gondolt elmondása szerint: „Mit keresek én itt? Miért engedtek be egyáltalán az ajtón?”

Filmzenerajongóként alapvetően nem igazán szeretem, ha a zeneszerzők a jelenetek ismerete nélkül, a feléjük csepegtetett információmorzsák alapján komponálgatnak, és az elkészült daraboknak utólag keresi meg a helyét a rendező, variálgatva rajtuk (e módszerrel a legtöbbször Trent Reznor és Atticus Ross él). Hiszen ez nem tekinthető szó szerinti filmzeneszerzésnek, elvégre nem a látottak inspirálják a szerzőt, hanem csak egy vázlat vagy koncepció, ám azt elismerem, ha a végeredmény ennek ellenére jól sikerül. Ahogy Reznor és Ross duója is egyre több pozitív példával (Lelki ismeretek, Mank) szolgál erre, úgy érzett rá a helyes útra – rögtön elsőre – Amon is az Elysiumnál, e tény felett pedig nem lehet átsiklani.


Egy új világhoz egy új hangra volt szükség, ezt pedig maradéktalanul megkapjuk. Amon kompozícióiban kifogástalanul illik össze a szimfonikus zenekar hangzása az elektronikus elemekkel, és szerencsére utóbbiak nem uralkodnak el a London Philharmonia vonósain és rézfúvósain. A score sajátossága a kavargó, sűrű, lehangoló atmoszféra, amely a gazdagok által sorsára hagyott Föld jellemzése lett. A hátrahagyottak reménytelenségét jól sugallja a nyitó szerzemény, a két világot zeneileg is összevető „Heaven and Earth” elektromos csellós, szomorú motívuma, a „Things to Come” lágysága, s az érzelmes vonalat erősíti a Francesca Genco panaszos vokáljával felvértezett „I Don't Want to Die” és a „Breaking a Promise” is. A visszafogottabb trackek közül pedig meg kell említeni a két legszebbet, a melankolikus „Matildá”-t, valamint a lassú zongorával felvezetett, méltóságteljes „Elysium”-ot.

Az említetteken kívül szinte minden más akciózene, de olyanok, amelyekhez foghatóan hatásosakat ritkán hallunk. Egyszerűen elképesztő a menetelős, kórushangmintával támogatott „You Have No Idea” (ez mutatja meg a legjobban, mire képes Amon az akciózenék terén), ütős az érzelmes vonóspillanatokkal megszakított „Deportation”, és egyaránt leszakítja a fejet a „Fire Up the Shuttle”, a „Zero Injuries Sustained”, az „I'd Like Them Dead”, a „Kruger Suits Up”, a „Fire and Water” vagy a „The Armory”. Akadnak még a lemezen jéghideg és monoton digitális dobokra épülő, pontosabban szinte csak ilyenek hangjából összeálló, mégis kifejezetten hatásos munkák, mint az „Unauthorized Entry”, a „Darkness”, a „The Raven” és a „Let the Girls Out”. Igazán egyedülálló lett a „You Said You’d Do”, ahol tuvai torokének ad sátáni töltetet a zenének, s teszi rendkívül súlyossá. Ahogy súlyos lett az „A Political Sickness" című őrült hangulatú szerzemény is, amelyben felcsendül egy hörgő elektronikus zajforrás is, amelyről bajosan lehetne eldönteni, hogy vajon ebben is torokének lett-e a felismerhetetlenségig szétszedve vagy épp majmok rikácsolása, netán szúnyogzümmögés – merthogy ezeket mind felhasználta a kísérletező kedvű Amon annak érdekében, hogy minél szokatlanabb végeredmény születhessen. A stáblista alatt hallható záró track az egyik nagy kedvencem a kiadványról: a melankolikus csellódallamot ismétlődő, felcsattanó hanggal elnyomó „New Heaven, New Earth” viszont sajnos éppúgy csak kétperces, mint a fent említett „You Have No Idea”.


Azt hihetnénk, hogy egy ilyen kreatív megoldásokkal teli debütálás után nem lesz felkérésekből hiánya egy komponistának, azonban másképp történt. Bár Blomkamp az Elysium után a 2015-ben érkező Chappie-hez is felkérte Amont, aki neki is látott a munkának, végül mégsem ő, hanem Hans Zimmer, valamint a vele érkező Steve Mazzaro és Andrew Kawczynski triója szolgáltatta a végleges muzsikát, ennek okáról pedig nincs semmilyen publikus információ. Úgy tűnik, mintha Amon – illúzióit vesztve – inkább fokozatosan a háttérbe vonult volna: a Chappie-fiaskót követően rövidfilmeknél, számítógépes játékoknál (Bloodborne, Assassin’s Creed: Unity) láthattuk a nevét, és egyelőre a filmes megbízásai közt sem találunk semmi ígéreteset.


Az biztos, hogy Ryan Amon a mozivásznas debütálásához beleadott apait-anyait. Ahogy a City of the Fallen néven elkövetett darabjai, úgy az Elysium score-jának többféle stílusa is szépen utal arra, hogy a dobhártyaszaggató dinamizmus mellett az érzelmesebb, illetve a meditatívabb dallamok terén sincs elveszett szerzővel dolgunk. Megosztó művet írt (erre szerkesztőtársaim lent látható pontszámai is utalnak), hiszen hiába lenyűgözőek az akciódarabok, ha a jelenetek ismerete nélkül nehéz a néha monoton ütemekre vagy indusztriális berregésre épülő trackekkel mit kezdeni. A score erősségére utaló komoly pozitívumnak tartom, hogy a film megtekintése után albumként hallgatva is könnyen megjelenik a hallgató lelki szemei előtt a sivár földi életkép és az űrbéli új otthon vakító monumentalitása. Remélem, a művész egyszer még feltűnik A-kategóriás produkciónál is, de egyelőre inkább szólópályájára koncentrál. Saját nevén futó albumai közül a 2018-as Edenre hívnám fel a figyelmet, melyet az Afrikához kötődő filmzenék rajongói bizonyára kedvelni fognak, míg az Immortality vagy a City of the Fallenként kiadott Creation a trailerzenéket szeretők figyelmére tarthat igényt.