Neill Blomkampnek valószínűleg nagy mázlija volt, hogy az ötödik Alien-mozihoz még a Chappie bemutatója előtt kérték fel, hiszen harmadik rendezése nézőkkel csak elvétve találkozott, a kritikusok élesre fent tollával, azaz inkább klaviatúrájával már annál inkább. A 49 millió dolláros gyártási költséggel világviszonylatban szembeállított 102 milliós bevételre minden illik, csak éppen a blockbusteri jelző nem, így a nyálkás szörny újabb támadását, egyúttal karrierjének vélhető megmentését már biztosan csak szőrszálhasogató kontroll alatt készítheti el. A direktor minden oldalról elismert, masszív nyereséget hozó debütálását (District 9) egy sokak számára csalódást keltő újabb dobás követte, ám ha nem keresünk az elődhöz mérhető mondanivalót, úgy az Elysium – Zárt világot egy teljesen korrekt akció-sci-finek tekinthetjük – ha más nem, hát csak én. Blomkampnek innen már nehéz volt nyernie, és 2015-ben semmilyen értelemben nem távozott győzelemmel: a Chappie egy olyan műfajkavalkád lett, mely sokak gyomrát megfeküdte.


A rendező honfitársai, a Chappie főszereplőivé megtett dél-afrikai őrültek csapata, a Die Antwoord formáció zenei pályán elért világsikere előtt valószínűleg nem kevesen állnak értetlenül. A fellépéseken torz maszk mögé rejtőző, a zenei alapokat kiötlő DJ Hi-Teken túli két tag, a szúnyogcsődör testalkattal röhejesen, ám magát komolyan egyáltalán nem véve keménykedő rapper, Ninja, valamint gyerekének anyja (igen, utóduk is van), a csipogós játékállatok hangját idézve visongó, a bilifrizurát új szintre emelő Yolandi meglehetősen bizarr páros. Azonban koncertvideóikba belepillantva el kell ismerni: élőben úgy teremtenek hangulatot, ahogy arra kevesen képesek. "Ugly Boy" című, kisebb-nagyobb sztárokkal telezsúfolt videoklipjű számuk már nálam is áttörte az ellenállás ingerküszöbét (noha ebben vélhetően nagy része van a felhasznált Aphex Twin-féle sample-nek, illetve a kivételesen nem visszataszító klipnek), valamint a Chappie utolsó jelenetét záró és a stáblistába futó "Enter the Ninja" is jól megtalálta a helyét.

A filmmel történő megismerkedésem előtt úgy véltem, ki kell majd elemeznem, hogy Antwoordék színésznek kifejezetten tragikusak, és teljesen nézhetetlenné tették, amiben szerepeltek, de közel sem lett katasztrofális a helyzet, bár azért a helyükben a színészi pályán tett további lépéseket még a zenei karrier totális bedöglése esetén sem erőltetném. Ennek pedig az az oka, hogy a megsemmisítés elől menekülő címszereplő robotot mintegy örökbe fogadó játszótéri gengszterpáros megformálásához nem volt szükség részükről semmilyen színészi tehetségre, ami azért jó, mert ilyenük eleve nincs is. A duó a moziban a saját gönceit hordja, saját számait hallgatja, és Blomkamp számára bizonyára kikacsintós humorként még elnevezésük is megegyezik a művésznevükkel. A Die Antwoordnek a jelenetekben sűrűn felcsendülő darabjaiból egyébként egy külön soundtracket is össze lehetne akár állítani – persze kérdés, hogy minek, mert csupán már korábban is létező számaik "best of"-jaként tekinthetünk az elhangzottakra, és persze kellene valaki, aki megtalálja ilyen számok között a "besteket". Az ily módon a realitással párhuzamba hozás azt jelzi, hogy a rendező nem gondolta komolyan ezt az egészet, csak ha már kapott pénzt, hát kényelmesen elköltötte, a komolytalanságban megnyilvánuló célcsoport-keresgélés viszont nem tett jót a produktumnak. A humora rendszerint bárgyú, sok a kizökkentő apróság is, a főgonoszt alakító Hugh Jackmanen pedig a lezárás közeledtével Blomkamp átállította a ripacskodás kapcsolóját ON állásra. Pozitívum persze akad, hiszen a film nem unalmas, sőt nem is érdektelen, a látványvilágot, valamint a Chappie mozgását és hangját adó Sharlto Copley munkáját is felsőfokon kell értékelni, csak hát azt azért látni, hogy az egyre gyorsabban fejlődő, naiv és jóindulatú, a kikapcsolása ellen küzdő android történetében mennyivel több lett volna, mint ami megvalósult.


Figyelembe véve, hány alkotás gördül le évről évre a filmkészítés futószalagjáról, meglehetősen alacsony az állandó rendező-zeneszerző párosok száma. A District 9-hoz az a Clinton Shorter komponált, aki az azon mozi alapjául szolgáló Alive in Joburghoz is, de a két alkotó pályája tovább nem keresztezte egymást. Kiváló munkája ellenére ugyanis nem ő, hanem a hozzá hasonlóan ismeretlen, ám egy még lenyűgözőbb muzsikával előálló Ryan Amon jegyezte az Elysium dallamait. Innentől adta magát az, hogy mivel Shorterrel valamiért megszakadt, Amonnal haladjon tovább az együttműködés, aminek már csak azért is örültem volna, mert az Elysium erős score-t kapott. A Blomkamp kedvenc játékának tekinthető újabb komponistadiszkosz viszont újra elszállt, aztán szépen megérkezett Hans Zimmer. Miközben a rendező biztosra ment, vele ellentétben Zimmer viszont nem folytatott biztonsági játékot, és A csodálatos Pókember 2. után még jobban elkanyarodott a szokásos akciózenei irányától.


Ezúttal két kevéssé ismert zenészét/tanítványát emelte maga mellé alkotótársnak. Mivel a soundtrack címlapján a kiegészítő zenéért felelős Steve Mazzaro (Fejlövés) és a segédzeneszerzősködésen túl mást eddig még fel nem mutató Andrew Kawczynski hangsúlyos megemlítést kapott, vélhetően ők most a Zimmernél megszokottnál is jobban folytak bele a munkálatokba. Bizonyára ez az oka annak, hogy művükben gyakorlatilag semmit nem találunk, amire a "zimmeri" jelzőt rá lehetne sütni. Kuriózum még, hogy egyáltalán nem tartalmaz semmilyen élő hangszert a score (Junkie XL hangdizájni tevékenységét annál inkább), így pedig nagy eséllyel ez lett az első Zimmer-darab, mely ezt elmondhatja magáról. Mivel a cselekmény a közeli jövőben játszódik, e megközelítés nem az ördögtől való, de talán ennek tudható be felemás hatása is.

A retrós, ugyanakkor modern score meglehetősen minimalista lett, többnyire mogorva hangulattal, amelyet jéghideg digitális kopácsolás vagy mély lüktetés jellemez az olyan kompozíciókban, mint az "It's a Dangerous City" vagy a "Welcome to the Real World", időnként pedig (mint a "Breaking the Code"-ban) egy férfikórus-imitáció is feltűnik. Olykor azt éreztem a jelenetek alatt, hogy a zene némileg lelóg a képről, de sokszor egyazon tételen belül is váltakozik az eltalált és a nem tökéletesen illeszkedő megközelítés. Ilyen például a "The Only Way Out of This", ahol a monoton ütemek ugyan nem tökéletesen passzolnak a bandák közti fenyegetőző szópárbajhoz, de amint megérkezik elfogásukra a robotkülönítmény, szinte Jean Michel Jarre-i űrzenébe vált egy rövid időre a stílus (ilyenre hallunk példát a "Use Your Mind"-ban is), és ekkor minden a helyére kerül. Magyarán: mintha csak a megközelítés az emberek világára húzva kissé döcögne, de a Chappie vagy a többi mechanikus kreáció uralta szcénákban viszont jóval ideálisabb volna, mint például az effektcentrikus "Indestructible Robot Gangster #1" ehangzásakor. A címszereplőt érző lényként olyan szerzemények ábrázolják (sokszor egy csilingelő dallammal), mint az "A Machine That Thinks and Feels", a "Firmware Update", vagy a "The Black Sheep", mely egy szép kis ambient, míg a "Rudest Bad Boy in Joburg" és a "Never Break a Promise" egyaránt középtájt kap egy érzelmes, fájdalmat sugalló részt. Két track tér el nagy mértékben a többitől: az "Illest Gangsta on the Block" egy chiptune-os, brutális basszussal megtámogatott vicc, a 2015 egyik legkiválóbb szerzeményének tekinthető, füttydallammal megspékelt "We Own This Sky"-ról pedig kicsit az M83 ugrott be (talán annak is köszönhetően, hogy Anthony Gonzalez egyszemélyes csapatának van egy majdnem azonos című száma). E track az egyetlen a soundtracken, amely kifejezetten klasszikus felépítéssel rendelkezik, hangulati váltásokat mellőzve, így ez a legkönnyebben befogadható is.


Hans Zimmer rajongói és a fajsúlyos szimfonikus akciózenében bízók egyaránt meglehetősen csalódottan somfordálhattak el a mű meghallgatását követően. Különös, hogy Blomkamp filmjei zeneszerzőinek során végigtekintve pont a legnagyobb név állt elő a "leggyengébb" score-ral, mindazonáltal az előbbi idézőjel nem véletlen, mert gyenge műnek egyáltalán nem tekinthető. Csak éppen más, mint amit megszoktunk a komponistától: nagyrészt érzelemmentes, eredeti és haladó, ám mégsem stílusformáló szellemiségű. Valahol azért tiszteletreméltó, hogy Zimmer be mert vállalni egy ennyire megosztó score-t. Egyértelműen egy olyan szituációnak vagyunk fültanúi, amikor az adott zeneszerző cseppet sem a rajongói kegyeit keresve, pláne nem a soundtrack számára komponál, díjesőt sem szeretne elérni, egyszerűen csakis azon intuícióit követi, melyek meghatározzák, mi illik a legjobban a jelenetek alá. És azért lássuk be, ebben a filmben nem volt több annál, mint amit a zenei oldalról kapott. Mindkettőre igaz az, hogy aki megismerkedik vele, meg nem szereti, és valószínűleg (a "We Own This Sky"-t leszámítva) többet nem is találkoznak.