Bár manapság mindennaposak a képregényhősök a mozik, a tévécsatornák és a streamingszolgáltatók háza táján, nem mindig volt ez így. Az elmúlt két évtized folyamán nemegyszer lehettünk szemtanúi annak, hogy a téma egyik fő zászlóvivőjének számító Marvel évi két kasszasikert is elkönyvelhetett. A kilencvenes évek folyamán azonban teljesen más volt a helyzet: egy évtized alatt tudott ennyit felmutatni, a Men in Black – Sötét zsarukat (melynek jogai cégfelvásárlással kerültek a mamutvállalathoz, tehát nem eredeti univerzumtag), valamint a Pengét. Míg előbbiben az emberiséget és a nálunk békében élő idegeneket akarják a földönkívüliek leigázni, addig a Wesley Snipes címszereplésével készült akcióhorrorban a létünket fenyegető vámpírok ellen folytatott küzdelem tárul elénk.


A Penge anno nemcsak filmként, hanem zenéje révén is gyakorta szóba került, ami legfőképpen a „Confusion”-nek tudható be. A szó szoros értelmében vett vérbeli technoparti képi világa már önmagában is kiváló, ám az alkotók – a mások mellett a Mortal Kombatnél és a Boogie Nightsnál közreműködő Dana Sano zenei vezetővel karöltve – újabb szintre emelték a New Order 1983-as slágerének remixváltozatával. A Snipes alakította vámpírvadász színrelépésével azonban a buli más jelleget ölt, ami szintúgy a dallamoknak hála vált emlékezetessé: az addig felhőtlenül szórakozó vérszívók Junkie XL „Dealing with the Roster”-jére kezdenek hullani. A mozi a képi világ és a beválogatott számok kiváló összhatásának köszönhetően rögtön berúgta az ajtót és felfokozott hangulatba helyezte a nézőt, nem csoda hát, hogy ezen adaptáció – az egy évvel később bemutatott Mátrixszal egyetemben – akkoriban nagyban hozzájárult a közönség filmzenék iránt orientálódására... még ha ezt nem is hosszú távon, és kizárólag a betétdalos soundtrack vonalra szorítkozva tette.

A mozit számos ezekhez hasonló elektronikus, valamint hiphopszerzemény kíséri, melyek felváltva töltik be a hagyományos értelemben vett betétdal, illetve a nemcsak a nézők, hanem az adott jelenetben szereplők által egyaránt hallott, úgynevezett source music szerepét. Műfajilag egyedül a Creedence Clearwater Revival rockbanda „Bad Moon Rising”-ja tűnik ki a sorból, melyet Penge társa, a Kris Kristofferson alakította Whistler hallgat műhelyében, s amely remekül illik az idősödő, megtört, mégis céltudatos és rendíthetetlen karakterhez, aki hasonló oltalmazó/társ szerepet tölt be, mint Batmannél Alfred. Bár ez utóbbi dal nem, a legtöbb felcsendülő nóta helyet kapott a TVT Records albumán, mely viszonylag keresett volt akkoriban: csak az Egyesült Államokban félmillió példány talált belőle gazdára a premierévben.


A válogatásalbum a bemutatóval párhuzamosan vált elérhetővé, szemben a Mark Isham munkájából ízelítőt nyújtó Varése Sarabande-koronggal, amelyre további egy hónapot kellett várni. A komponista neve ekkorra már Az országút fantomja, a Holtpont, az Időzsaru, a Repülj velem!, A hálózat csapdájában és a Folyó szeli ketté révén ismerősen csengett számomra, s bár már ezen felsorolásban is van olyan muzsika, amely többet ér a Penge által ihletettnél (vagy hasonló szinten van), úgy alakult, hogy ez lett az első, amit megvásároltam tőle. A történet csavarja pedig, hogy amikor meghallgattam a CD-t, be kellett látnom, hogy rosszul mértem fel a helyzetet, tévesen emlékeztem a film alatt hallottakra. Idővel azonban elkezdett felértékelődni bennem az aláfestés, és bár különösebb magaslatokat nem ért el, mostanra erős közepes benyomását kelti.

Az elsősorban vizuáliseffekt-felelősként befutott Stephen Norrington (A szövetség) rendezte adaptáció aláfestésének elkészítésére eredetileg a The Prodigy tagjait kérték fel, s ha ezen kollaboráció megvalósult volna, akkor a Penge éppúgy a filmzenék világától távol álló zenészek, formációk ilyen irányú szerepkörpróbájára lenne ékes példa, mint a La Passione (Chris Rea) vagy a Tron: Örökség (Daft Punk). Az elektronikus zenei formáció számai a mai napig felbukkannak egy-egy projektben, s ha esetünkben egyéb elfoglaltságaikra hivatkozva nem mondtak volna nemet, akkor munkájuk minden bizonnyal tökéletesen idomult volna a dalokhoz. Ám mivel az alkotógárda nemleges választ kapott, kénytelenek voltak saját házuk táján körülnézni, s így esett választásuk Ishamre, aki ugyan nem fordított hátat az elektronikus elemeknek, ám hangvételének komorsága kontrasztban áll a betétdalos lemezzel. Munkája kettős érzést kelt bennem, s úgy tekintek rá, mint Mark Mancina Kiképzés inspirálta kíséretére: a feladatát betölti, idomul a látottakhoz, ugyanakkor nem érzem azt, hogy bármilyen szinten is szeretne kitűnni.


Az „Intruder” (mely a Varése Sarabande – A 25th Anniversary Celebration albumon is felbukkan) első fele a vérzuhanyba torkolló buli (bizony, ekkor még nem voltak kényesek a stúdiók a képregényfilmek korhatár-besorolására) előtti részeket kíséri, mely során röpke betekintést kapunk Penge születésének körülményeibe. De gyakorlatilag a tétel egésze a félig ember, félig vámpírról szól: elsőként a hős drámáját fordította  le Isham a zene nyelvére, majd a tettrekészsége, harcias oldala mutatkozik meg, s a soron következő „Daywalker”-nek is ő áll a középpontjában – utóbbiba beleszövődött David Hayes „Rainbow Voice”-a, s ettől az egész tracknek lett egyfajta túlvilági színezete Penge mivoltának nyomatékosítása érdekében. A kiadvány legtöbb tétele ezekhez hasonló egyvelegekből született, a komponista munkájának ugyanis a dalokkal ellentétben többnyire alárendelt szerepe van, s hogy a CD élvezhető legyen, a Varésénél jobbnak látták egybefűzni a kiválasztott darabokat. Isham hetvennégy percnyi zenét szállított le, melynek közel fele került fel a score-korongra, és bár nem állítom, hogy a teljes anyag megjelentetése hatalmas piaci rést töltene be, a jelenlegi terjedelmet nagyjából tizenöt perccel szívesen megtoldanám, amitől az album összképe nem változna, a mű lassan fojtogató, sötét tónusa viszont jobban érvényesülne.

Bár a Penge aláfestése komor, nem ragad magával a mélybe, hanem ügyesen kiszolgálja azon beállításokat, képsorokat, melyeken nappal vagy épp éjszaka mutatják a címszereplő búvóhelyéül szolgáló elhagyatott gyárat, a földfelszín alatti helyeken rejtőzködő vámpírokat, a sikátorokat, szegénynegyedeket vagy épp a húsüzemeket. Önállóan hallgatva cseppet sem fülbemászó Isham hajlított szintetizátorhangokkal, elektromos effektekkel, ütőmegoldásokkal, elnyújtott vonós-, illetve fúvósszólamokkal operáló műve, ám játszi könnyedséggel simulnak a jelenetekhez és kölcsönöznek egyfajta gondterheltséget, komolyságot a témának – a harci momentumoknál pedig jó szolgálatot tesznek a techno és egyéb számok. Mondhatnám, hogy hasonlóan szerény eszköztárat vonultat fel a muzsika, mint Snipes, ám utóbbival szemben igazságtalan lennék, mert az általa megszemélyesített hőshöz pont ő kellett, tökéletesen döntöttek az alkotók akkor, amikor mellette, nem pedig a rajta kívül szóba került Denzel Washington vagy Laurence Fishburne mellett tették le voksukat.


A Newman Scoring Stage falai között életre kelt aláfestésből a „Daywalker”, a „Somebody's Gonna Take You Out”, a „Top of the Food Chain” és a „Temple of Light” hangulata fogott meg igazán. Ezen lassú folyású, elektronikus és élő zenei megoldások hosszúra nyúló összefonódásai szépen érzékeltetik Penge szélmalomharcát, mely során olyan hataloméhes vámpírokkal is szembetalálja magát, mint Deacon Frost (Stephen Dorff). Szívem szerint az imént felsorolt négyeshez hasonló tételekkel toldanám még meg a hallottakat (a score-ból létezik egy nem hivatalos, bővített verzió is, amelyről lehetne szemezgetni), mert annak ellenére, hogy én sem feltétlenül az ilyen típusú művekhez nyúlok elsőként, időnként ki tud kapcsolni, nem mellesleg atmoszférája mélyíti a színészek alakítását, a szürkés jeleneteket. Az orgona bevonásával ráadásul egyfajta Gotham City-s színezete lett az egésznek (ahogyan Penge öltözéke is rokonítható Batmanével).

Isham a „The Bleeding Stone”-nal és a „The Blood God”-dal zárja Penge kalandjait, igaz, ezek közé beékelődött az Expansion Union „Playing with Lightning”-ja is a végső összecsapás fokozása érdekében. Míg a „The Bleeding Stone”-nal úgy vitt színt a komponista az eddig megismertekbe, hogy beteges rituális légkört teremtett (ami jól illeszkedik Frost véristen-feltámasztó szertartásához, de ha túl hangosan és sokszor hallgatjuk, akkor szomszédaink furcsán kezdenek majd ránk nézni), addig az albumzáró szerepet betöltő trackben a fontosabb mozzanatokat kórus bevonásával igyekszik csúcsra járatni.


Penge mozis színrelépése előtt is népszerűségnek örvendett, Wesley Snipes viszont olyan plusz töltetet biztosított a karakternek, hogy az rögvest a popkultúra részévé vált. A színész még kétszer tért vissza Pengeként, Mark Isham azonban már kimaradt ezekből a kalandokból (először Marco Beltrami, majd Ramin Djawadi követte). Az ilyen halk, könnyedén megfogható dallamoknak híján lévő zenére többnyire akkor tudok ráhangolódni, ha a filmet is szeretem, ám ahogy korábban írtam, ezúttal hiába volt meg az alkotáshoz való ragaszkodás, időbe telt, míg megbékéltem vele – mindezek tetejében a többi felvonás aláfestéseinél sem érzek semmi kiemelkedőt.