Egy olyan lemezről esik most szó, amely cseppet sem nevezhető slágernek, hiszen gyakorlatilag minden késett, ami a Holtpont című filmhez kapcsolható: a film hazai DVD-megjelenése az ezredfordulóra tehető, Mark Isham zenéje a La-La-Land Records gondozásában pedig először 2008-ban látta meg a napvilágot. Azért is furcsa ez, mert Isham viszonylag aktív B-listás komponistának számít, akinek igen ritkán jelenik meg ilyen régen szerzett műve. A másodvonalbeli produkciók közt minden szempontból hiánypótló e két kiadvány, hiszen míg a Keanu Reeves és Patrick Swayze főszereplésével készült szörfös-bankrablós krimi egyike a kilencvenes évek elején forgatott könnyedebb, de mégis tartalmas moziknak, addig a zeneszerző első olyan zenéje ez, ahol lehetősége nyílt nagyzenekari kompozíció létrehozására. Igaz, amikor a munkát elvállalta, még ő sem tudta, hogy ilyen jellegű kihívásokkal kell majd szembenéznie.


Nem Kathryn Bigelow volt egyébként az első, aki felmerült a projektben, mint rendező. A forgatókönyv már a nyolcvanas évek elején kész volt, és a legközelebb Ridley Scott állt ahhoz, hogy vászonra vigye, a dologból mégsem lett semmi egészen a következő évtized elejéig. Akkor egy frissen alakult filmes cég, a Largo Entertainment gondolta azt, hogy ennél jobb debütálás nem is kell, a rendezőnőt pedig a Kék acél című akció-krimi alapján választották a projekthez. Semmiképp sem volt rossz választás, tekintve, hogy Bigelow akkoriban házasságban élt James Cameronnal, aki persze nem bírta ki, hogy legalább az újraírt forgatókönyvbe be ne segítsen. A felvételek végén került először szóba a zenei aláfestés, amely kapcsán Bigelow-nak egészen konkrét elképzelései voltak: mivel a Háborús fenevad című filmhez írt Isham-zenét hallgatta végig a forgatás alatt, így nem volt kérdés, hogy őt kéri fel komponistának. A jazztrombitás azonnal hozzá is látott a zeneszerzéshez: kortárs jellegű elektronikus szerzeményeket gondolt ki a jelenetekhez, amiket egy rockbanda, valamint egy rézfúvós együttes közreműködésével egészített ki. A rendezőnő el volt ragadtatva Isham munkájától, minden a legnagyobb rendben haladt.

Ahogy azonban a vágási feladatokkal apránként végeztek, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a produkció elbírna nagyobb hatású aláfestést is. A zeneszerzőnek ezt megelőzően nem voltak nagyzenekari tapasztalatai, ám tekintettel kivételes munkamoráljára, senkinek eszébe sem jutott, hogy Isham mellé keressenek valaki mást. Az is igaz persze, hogy noha mindenki elfogadta az epikus jellegű zenei világ felé fordulást, a büdzséból addigra rég kilógtak, így tulajdonképpen esélyük sem lett volna új embert szerződtetni. Sőt, az is okozott némi fejtörést számukra, hogy miként állhat majd rendelkezésükre szimfonikus zenekar, gyakorlatilag centekért. Isham úgy döntött, hogy a már meglévő zenészek maradnak, a nagyzenekari hatáshoz vonósokat alkalmaz, a rézfúvós együttes pedig lényegesen nagyobb szerepet kap. Minden egyéb szólamot (fafúvósok, ütőhangszerek) a rendelkezésre álló szintetizátorok segítségével egészített ki, így lett a végeredmény egy egészen különleges egyvelege a rockzenének, az elektronikus zenéknek és a majdnem-szimfonikus műveknek.


A bő egyórányi játékidő sok izgalmas pillanatot hoz, de vitathatatlanul a film szörfös jelenetei alatt hallható monumentális zenei aláfestések számítanak csúcspontnak. Az "Opening" rövid szintetizátoros atmoszférával vezeti be a rézfúvós fanfárt, és a pergődobok, illetve a Vangelis munkásságát idéző erős háttérakkordok szokatlanul ünnepélyes alaphangot adnak egy hagyományos bankrablós akciófilmnek. A hetes "Night Surfing"-ig csendes és feszült morajlások tömkelegén kell áthaladnunk, amit kibogozhatatlan elektronikus dobzörej és egy-két rövid zenei sor erejéig feltűnő rockbanda tesz változatosabbá (jobbá semmiképp). Az éjszakai szörfözés aláfestése (hetes tétel) viszont egyértelműen a szerző egyik legjobb tétele (a teljes filmográfiáját figyelembe véve is). A new wave stílusból átvett dobkíséret, mély zongorahangok, valamint kifogástalan szintetikus köntös egyszerre átvált az izgalmas fanfárszerű főtémába, és az embernek olyan érzése van, mintha valami egészen páratlan és addig ismeretlen nagyság kerekedne a szeme elé. Bár az üstdobok egyértelmű erőfölényt és félelmetességet próbálnak kifejezni, maga az egész kompozíció annyira felemelő, hogy tényleg átérezzük: ezért az élményért kockára tudjuk tenni az életünket. Ez a feltüzelt állapot a "Skydive" során megismétlődik, de mivel addigra a főhősök közti kapcsolat jelentősen romlik (vagy legalábbis árnyalódik), rengeteg disszonáns harmóniával találkozhatunk, és ha a két tételt egymás után hallgatjuk meg, egyértelműen érezni, hogy itt azért sokkal inkább a feszültség és a félelemérzet dominál, mint a mágnesként vonzó ismeretlen. Kedvenc főtémánk még az album zárásánál tér vissza, a nyolc és fél perces "Freedom" során, lényegesen bővebben kifejtve az ismert témát, és kiegészítve olyan harmóniákkal, amelyek a nem kifejezetten boldog, de felhőtlen befejezést érzékeltetik.

Kiemelhető még a huszonkét tételből a szerelmi szál témája: a "Love on the Beach" által megismert egyszerű, de szép motívum számomra a "német szakaszt" jelenti, de pusztán csak azért, mert a szerző ismerete nélkül hallgatva egyszerre jutna eszembe Harold Faltermeyer (a Top Gunos basszushangért) és a korai Hans Zimmer által alkotott romantikus muzsikák. Ide tartozik a jóval drámaibb megszólalású "Tyler Misunderstands" és a nyugvóponthoz közeli, hosszabban kifejtett "Love in the Desert" is. Emellett igen nagy terjedelemben találunk akciócsörtéket, azok minden kényelmes és kényelmetlen velejárójával együtt. Előbbi halmazba tartoznak az olyan tételek, mint a gyors dobalapra épített "Car / Foot Chase", ahol felismerhetőek a Synclavier-hangminták (és vele önkéntelenül is érkeznek Alan Silvestri vagy Trevor Jones nyolcvanas évekből származó akciózenéi), a kongákkal tarkított "Campfire", vagy amikor John Carpenter basszusa találkozik Lalo Schifrin csellóival ("No Parachute" mint a tempóját és feszült játékát tekintve legizgalmasabb akciótétel). Utóbbi, kevésbé élvezetes halmazt a leginkább rossz ütemben leütött elektronikus dobhangok alkotta káosz, illetve a katonai pergőre és nagyzenekari tusokra alapozott, ám zeneiséget vagy valami egyedi lüktetést nélkülöző kompozíciók alkotják ("Fight with Razorheads", "Shootout at Airport", vagy a kritikusok által kedvelt, szerintem kicsit fárasztó "Bank Robbery").


Összességében azonban azt gondolom, a kiemelkedő tételek, valamint a hangulatos kiegészítők olyan arányban vannak jelen az albumon, amelyek bőven feledtetik a gyengébben muzsikáló momentumokat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Isham nagyon hamar rájött a zenekari komponálás ízére, mint a következő évi Oscar-jelölése a Folyó szeli ketté aláfestéséért, mely mű esetében félretett minden elektronikát. Különös akciózene a Holtponté, mert a főtéma annyira bivalyerős hangulati bomba, amely egyáltalán nem jellemző a kortársaira, és talán pont ez az a tény, ami miatt mindenképpen érdemes volt egy normális kiadás keretén belül a közönség elé tárni. Rossz hír viszont, hogy jelen pillanatban kifogyott a La-La Land készlete, de felbukkanását, illetve az eredetihez közeli árait tekintve úgy vélem, nem mind a kétezer darab került ez idő alatt a megfelelő helyére, tehát a komolyabb érdeklődőknek feltétlenül érdemes utánajárni, remek hallgatnivalóról beszélhetünk.