A huszonöt éve bemutatott, Lowell Cunningham hatrészes képregényén alapuló Men in Black – Sötét zsarukat az egykori operatőr, Barry Sonnenfeld rendezte, ahogy az ezt követő két folytatást is, azonban a 2019-es Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül című negyedik résznél már csupán executive producerként tűnt fel. Az 1997-es első epizód a Columbia Pictures és Steven Spielberg cége, az Amblin Entertainment együttműködéseként született meg, majd hódította meg a világot. Az eredeti történet, miszerint egy titkos szervezet figyeli a bolygónkon inkognitóban menedéket kapó, nagy többségében beilleszkedett idegen lényeket, illetve tartja kordában a renitenseket, éppúgy hozzájárult a hatalmas sikerhez, mint a két főszereplő, a higgadt ügynököt játszó Tommy Lee Jones, valamint a forrófejű társát alakító Will Smith tökéletesen összeillő duója – ma már fura belegondolni, hogy eleinte a stúdió még Clint Eastwoodban és Chris O’Donnellben gondolkozott. De nem lehet megfeledkezni Rick Baker maszkmesteri munkájáról sem, aki csapatával számos kreatúrát készített, ezzel téve Oscar-díjas alkotássá a Men in Blacket. Ami pedig a más planétákról hozzánk érkezetteket illeti: a film szerint olyan személyiségek tartoznak a sötét zsaruk által megfigyelt, magukat embernek álcázó űrlények közé, mint Sylvester Stallone, Danny DeVito, George Lucas és Steven Spielberg.


A produkció komponistája Danny Elfman lett, aki ekkoriban olyan meglehetősen eltérő zsánerű filmek aláfestését írta meg, mint az első Mission: Impossible-film; a Michael J. Fox főszereplésével készült Törjön ki a frász!; a Halálos terápia Hugh Granttel és Gene Hackmannel; két Robin Williams-mozi, a Good Will Hunting és a Flubber – A szórakozott professzor, illetve az állandó alkotótárssal, Tim Burtonnel készített Támad a Mars!. Hogy miként lett Elfman a fekete öltönyös ügynökök dallamfelelőse, arról kétféle verzió is ismert. Sonnenfeld így tudja: „Először Marc Shaimanhez fordultam, akivel az Addams Family – A galád családot és folytatását is készítettük, de elfoglalt volt. Utána Dannyt kerestem meg, akinek csodálom a munkásságát, ő pedig elvállalta. Már a legelején megkapott néhány jelenetet, hogy lássa el őket zenével: derüljön  ki, egyáltalán egy hullámhosszon vagyunk-e. Malibun, egy sötét és elég ijesztő helyen komponált. Bementem abba az épületbe a malibui birtokán, kint koromsötét, és mindenütt ott voltak a csontvázai meg a kitömött állatai. A frászt hozták rám! Az első anyag ráadásul, amelyet Danny lejátszott nekem, teljes tévút volt. Kivert a víz, hogy mégis miként közöljem Danny Elfmannel, akit annyira csodálok a Tim Burton filmjeihez írt score-jai miatt, hogy teljesen más irányba kellene elvinnie a hangzásvilágot. Nem tudtam, hogy fogadja majd. Tulajdonképpen azt mondtam neki, hogy ő humoros irányból közelítette meg a projektet, és kihangsúlyozza a komédia jelleget, de nekem nem erre van szükségem! Én azt akartam, hogy a közönség maga döntse el, mit talál viccesnek, és mit nem. Nem akartam, hogy egy színész belekacsintson a kamerába, és azt sem, hogy a zene tegyen így. Elmagyaráztam neki, hogy az aláfestésnek komolyságra és érzelemre van szüksége, s ő hibátlanul ráérzett. Úgy egy héttel később visszamentem arra a szörnyű helyre, és amit akkor játszott le nekem, az fantasztikus volt.”

Elfman azonban némileg másképp emlékszik a kezdetekre. Szerinte épp a Peter Jackson által rendezett Törjön ki a frász! forgatásán tartózkodott, amikor egyszer csak besétált „Edgar-öltönyében” a Men in Black főgonoszát alakító Vincent D’Onofrio, aki meghívta őket a közelben forgatott utolsó jelenetének felvételére, amikor is előbotorkál a lezuhant űrhajóból. Az ott látottak lenyűgözték Elfmant, akinek azok a sci-fik jutottak eszébe, amelyeken felnőtt – aznap este pedig már azzal kereste telefonon az ügynöke, hogy őt kérték fel a score elkészítésére.


Zeneileg és a történet alapján is a már említett Támad a Mars! hozható a legszorosabb kapcsolatba a Men in Blackkel Elfman kilencvenes évekbeli munkái közül. Nem véletlenül, hiszen mindkettőben idegen lények veszélyeztetik a Föld lakosait, azonban míg a Men in Black előtt fél évvel bemutatott Támad a Mars! aláfestése a fekete-fehér, inváziós sci-fik muzsikáit idézi meg, addig Sonnenfeld produkciója egy nem tipikusan sci-fis szimfonikus aláfestést kapott, előtérbe helyezett rézfúvósokkal és vonósokkal, basszusgitárral, de szerephez jutnak a szerző által előállított effektek, továbbá különféle ütőhangszerek, köztük a bongó. A főtémát két formában hallhatjuk teljes egészében: egyfelől a nyitójelenet alatt zakatoló, sikító hegedűket, fém ütőhangszereket és harsány kürtöket felvonultató trackben („M.I.B. Main Theme”), amikor is egy jó reflexű, de egy autó szélvédőjére végül mégis felkenődő szitakötőt követ a kamera, másfelől a záróképben szintén felcsendül („M.I.B. Closing Theme”), amikor is kiderül, hogy bolygónk nem több az univerzum egyik teljesen jelentéktelen golyóbisánál. A jellegzetes, Grammy-díjra is jelölt motívumnak komoly szerepe lehetett abban, hogy Elfman Oscar-jelölést kapott művéért „a legjobb musical/vígjáték” kategóriában, sőt egyúttal a Good Will Huntingért is nominálták a drámák közt, azonban szoborral nem távozhatott. A művészt, elmondása szerint, a dupla jelölés nemcsak meglepte, de meglehetősen zavarba is ejtette, hiszen addig egy olyan kívülállónak tartotta magát, akire nem irányul a Filmakadémia reflektorfénye. Ha egyedül a Men in Blackért kap jelölést, azzal még úgy lett volna, hogy biztos javarészt a film népszerűségének köszönhető, a lényegesen bensőségesebb Good Will Hunting esetében viszont ilyenről már nem lehetett szó, így Elfman belenyugodott, hogy a jelölések tényleg a teljesítményének szólnak.

Ami a főtémán túli szerzeményeket illeti, a jeleneteket kellőképpen kiszolgálják, azonban mivel rendkívül szorosan követik a látottakat, külön hallgatva nem adnak maradandó élményt. Értéktelen vagy hatástalan  darabokról természetesen nincs szó, de akár például a „D’s Memories – Chase” második feléről, akár az „Edgar’s Truck – A New Man”-ről, a „Noisy Cricket – Impending Trou”-ról vagy a Take Off – Crash”-ről van szó, feltűnő, hogy mennyire kaotikus megoldásokkal találkozhatunk bennük. Ellensúlyozásként kellemesen érzelmes a „D’s Memories – Chase” első fele, a „J Contemplates”, a „K Reminisces”, a „Sexy Morgue Babe” és a hangulatos elektromosgitár-játékot is bevető, a zárótémát felvezető „Finale”, míg a „Headquarters” és a „The Suit” lelkesítőként szolgál Smith karakterének munkába állásakor.


Bármennyire is jellegzetes a Men in Black főtémája, ikonikussá nem ez, hanem Will Smith azonos című dala vált, mely egy a rádiókban mindmáig felbukkanó világsiker lett, részben az egyik emlékezetesebb jelenetből idetáncikáló szörnyet is bevető videóklipnek köszönhetően. Kevesen tudják, hogy valójában egy feldolgozásról van szó: az alapja és a refrénje is Patrice Rushen remek „Forget Me Nots”-án alapul. Mint ismert, Smith az 1984–1994 között ügyködő DJ Jazzy Jeff & The Fresh Prince hip-hop duóból volt az utóbbi, az azonban a sötét zsaruk bemutatkozása előtti két hatalmas sikerénél (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?, A függetlenség napja) még senkinek sem jutott eszébe, hogy rapperként akár lendíthetne is egy dallal mozijai promotálása során. A következő Smith–Sonnenfeld kooperációnál, a két évvel későbbi Vadiúj vadnyugatnál már nem hagyták ki a ziccert, akkor azonban egyedül Smith „Wild Wild West”-jéből lett siker, a steampunkos köntösbe bújtatott westernvígjáték megbukott. A „Men in Black” Smith első albumára éppúgy felkerült, mint a Men in Black – The Album című „inspirációs” válogatáslemezre, melyen a CD-korszak gyakori pénzlehúzós szokásaként olyan zenekarok és előadók hemzsegnek, akiket valamilyen erőltetett módon kapcsolatba tudtak hozni a filmmel, így gondolva a kiadók bevételére is.

A több mint hárommillió példányban eladott válogatásalbumon megtalálható Elfman nyitó- és zárótémája, továbbá egy másik Smith-nóta, a „Just Cruisin’” is, mellettük pedig többek közt Snoop Dogg, Alicia Keys vagy épp a Destiny's Child egy-egy dala. Összességében egy legyintést érdemlő kiadványról beszélünk, amelyről a címadó, továbbá a két instrumentális szerzeményen kívül csak a Buckshot LeFonque száma, a „Some Cow Fonque (More Tea, Vicar?)” emelhető ki. Ez fel is keltette a figyelmemet a filmzeneszerzőként is dolgozó szaxofonos, Branford Marsalis (Ma Rainey: A blues nagyasszonya) egykori formációja iránt, mely mindössze két CD-t jelentetett meg a kilencvenes évek közepén, ezek azonban igazi csemegék, annyira érdekesen vegyítik a jazzt, a rapet, a hip-hopot, a rockot és a reggae-t.


Nem vélem kihagyhatatlannak a betétdalos összállítást,  és pontosan ez a helyzet Danny Elfman score-jával is. A főtéma kimondottan szenzációs, de a teljes anyag csakis a művész rajongóinak ajánlott, nekik is csupán a teljesség igénye miatt, ugyanis nem hinném, hogy sokuk tenné Elfman tíz legjobbja közé. Kezdő filmzenerajongóként, bő két évtizeddel ezelőtt egyenesen hallgathatatlannak ítéltem volna sok-sok percét, de azóta persze már átértékeltem ezt a fogalmat. Ennek ellenére lemezként kifejezetten filmfüggőnek és önmagában nem túl hallgatóbarátnak tartom. Mivel ennek ellenkezőjére a komponista rengetegszer hozott már példát (hogy ne menjünk tovább más képregényfilmes zenéinél), én inkább azoknál maradok, és a Men in Black kíséretét soha többet nem fogom elindítani.