A VHS-korszak egyik meghatározó darabja volt a hangalámondással terjedő, akkoriban A stopposként ismert thriller, ami azóta apránként (és teljes joggal) kategóriájának klasszikusává vált. A kritikus közönség eleinte természetesen fanyalgott a darab miatt annak túlzott erőszakosságára hivatkozva, valójában pedig szinte minden igazán véres és gyomorforgató jelenet csak sejtetve van, s az egy produkcióra jutó halálesetek tekintetében is bármely korabeli akciófilm lazán lekörözi a hivatalos forgalmazásban Az országút fantomjának keresztelt film eszement vérengzését. Az alaptörténet szerint egy fiatal srác (C. Thomas Howell) autózik át a kies Kalifornián, s unalmát elűzendő felvesz egy stoppost (Rutger Hauer), akiről csakhamar kiderül, hogy elmebeteg sorozatgyilkos. Egy ügyes manővert követően sikerül megszabadulni tőle, ám ezzel csak egy őrült macska-egér játékot indít el a pszichopatával a sivatag kellős közepén, és úgy kénytelen menekülni előle, hogy közben a gyilkos mindvégig egy lépéssel előtte jár.


Amitől igazán hatásossá vált Robert Harmon rendező modern világban játszódó, mégis a régi idők westernhangulatát idéző thrillerje, az egyrészről Hauer elképesztő játéka, amellyel minden idők egyik legfélelmetesebb karakterévé varázsolta John Rydert, másrészről az Oscar-díjas John Steale (Esőember, A cég, Az angol beteg, Harry Potter és a bölcsek köve) szemet gyönyörködtető operatőri munkája, ami a kopár, elhagyatott sivatagi tájakat is színpompás és varázslatos környezetnek tünteti fel. Ezenfelül pedig nem mellékes Mark Isham szintetizátorokon előadott zenéje sem, hiszen az elektronikus score-ok műfajában mérföldkőnek számító mű olyan plusz töltetet ad a filmnek, amely tökéletesen kiegészíti a látványt, és egyediségével feledhetetlenné teszi azt.

1986-ban, a film készítésekor Isham még nagyon kevés hollywoodi tapasztalattal rendelkezett, s a rutinosnak szintén alig nevezhető rendező egy két évvel korábbi film, a Mrs. Soffel zenéje kapcsán kereste meg a művészt. Hosszas beszélgetéseket követően a komponista végül vállalta a kihívást, és hála a kor technikai lehetőségeinek, hangszereivel és számítógépével együtt leült egy video elé, ahol úgy komponált az akkor még körülbelül háromórásra duzzadt felvételek egyes jelenetei alá zenét, hogy közben azonnal tudjon változtatni rajta, ha szükséges. Napi kapcsolatban volt Harmonnal, aki szinte teljes értékű alkotótársává vált a munka során, és végül, ide-oda tologatva az elkészült zenéket, felcserélgetve vagy kihagyva egyes hangszereket/hangeffekteket, elkészült a score. A teljes anyag a film bemutatását követően szerencsétlen módon elveszett, ám az 1992-es Silva Screen Records-os kiadáshoz a komponista saját master kazettái alapján újra elkészítette Az országút fantomját, ezzel pedig a new age-stílusú, elektronikus score-ok egyik legjelentősebb darabját.


Minthogy pályája kezdetén íródott ez a darab, nagyon nem róható fel számára a jazz (és alapvetően az igazi hangszerek) teljes mellőzése, ráadásul közismert szintetizátoros szólóalbumai alapján szintén nem érheti csalódás azokat, akik a film totális figyelmen kívül hagyásával jutnak ehhez az albumhoz. Mégis muszáj leszögezni, hogy Az országút fantomja különálló hallgatása egész biztosan nem adja meg azt a hangulatot, ami megmagyarázná a tökéletessé értékelését. Főleg az olyan pillanatok elbizonytalanítóak, ahol az elektronikus dobok káoszszerű csapongásai (Kurt Wortman és Bongo Bob Smith hatásos előadásában) úgy hatnak a kompozícióra, mintha szét akarnák rombolni azt (leginkább a "Cars and Helicopters"-ben és az "Endgame"-ben érezni ezt). Ez a fajta ellentét a film alatt több vonalat összehasonlítva is megvan, egyrészt a közhelyes "jó és rossz találkozása", másrészt az egyébként céltalanul létező főgonosz embertelen mészárlása és már-már természetfeletti cselekedetei (pisztollyal lelőni a helikoptert például), harmadrészt a csendes, végeláthatatlan tájakon hirtelen felbukkanó, nem mindennapi akciók.

Van még pár, gyakorlatilag csak zörejekre és búgásokra építkező tétel, ahol a zeneiség helyett egyfajta sejtelmes atmoszférateremtés a cél, s vagy a szél által összeborzolt sivatag homokjának átláthatatlanságát hivatott érzékeltetni, vagy Ryder egészen közeli jelenlétét. Ilyen a "Keys" helyenként már-már fülsértő zúgása, vagy a "Dogs" feszült effekthalmaza (melynek végén azért felbukkan a zeneszerzőre jellemző kalimbás játékosság, mély hangú kísérettel). Két tételben John Carpenter pokolidéző hangulata sejlik fel, amint a folyamatos, óraütésszerű basszusalapon mindenféle hanghatások és rövid, disszonáns harmóniák jelennek meg, teljes összevisszaságban: a "Transfer" és "Guards and Cards" tételek a horrormágus A sötétség fejedelme és a Halloween zenéit idézik leginkább, leszámítva, hogy a zenei előképzettség okozta különbség igen jól érzékelhető.


Alapvetően azonban álomszerű, az elfojtott feszültséget finom szépséggel párosító tételek jellemzik Az országút fantomja score-ját. A "Headlights - Main Title" olyan fel-felmorajló harmóniával indít, hogy a film (és filmzene) szerelmeseinek gyomra garantáltan összeugrik rá. Ez az egyik olyan tétel, amiben szerepel valódi hangszer: Isham szárnykürtön adja elő a viszonylag egyszerű, de annál szebb és hatásosabb főcímzenét, később pedig a "Dream" varázslatos másfél percében játszik saját magával egy halk duettet. A "Suicide" reményvesztett hangulata a hosszan elnyújtott, visszhangszerű hangszíntől, és a háttérben olykor megszólaló, magas harmóniáktól válik abszolút hatásossá (némileg zenei pályatársának, Patrick O'Hearnnek munkáit idézve), míg a "Motel"-nél a pillanatnyi megnyugvás érződik a halk kalimbajátékkal kísért majdnem-szerelmi témában. Itt kellett volna hollywoodi klisé szerint a főhősnek és a vele együtt menekülő lányak (Jennifer Jason Leigh) pár érzéki percet eltöltenie egymással, de a kiváló rendezői fogásnak hála, ez is, éppúgy, ahogy a legerőszakosabb gyilkosságok, csak sejtetve maradt. Isham azonban nem hagyta ennyiben, és ehhez a jelenethez valóban szívbemarkoló, nem a klasszikus értelembe vett, ám annál gyönyörűbb szerelmi tételt komponált.


Az igazi főtémának, és egyben az album beszerzését jelentő legnagyobb érvnek a "Gun"-ban megjelenő, a "The Hitcher - End Credits"-ben pedig teljesen kibontott halk témát tekintem. A jellegzetes szintis hang mellé egy elektronikus furulyának tetsző hang párosul, s kettejük duettje hosszan tartott, mélyen búgó alapra helyezve minden idők legcsodálatosabb fináléja. A négyakkordos váltás, mely főleg az ismétlésben válik igazán gyönyörűvé, olyan különleges hangulatot ad az egész lezárásnak, amitől a narancssárgás naplementében csak fekete árnyként kirajzolódó terepjáró és a rátámaszkodó főhős látványa örökre emlékezetessé válhat. A legdrámaibb, egyszersmind talán legromantikusabb muzsikát sikerült Ishamnek megkomponálnia, ami nem csupán az elektronikus score-ok sorában párját ritkító, de megkockáztatom, hogy valódi hangszereken előadva csupán feleekkora hatást váltana ki. Az egész albumra jellemző a tragikus kalandból fakadó csoda, mint a filmben az egyszerű ember végsőkig kitartó küzdelme (Howell karrierjének talán egyetlen valóban értékelhető alakításában). Egyszerre van jelen közeli és távoli, káosz és béke, fény és sötétség – zene és kép. Mély és tompa alapok keverednek éles és magas hangokkal, s ezek kivételes egysége teszi a Az országút fantomját Mark Isham egyik legjobb filmzenéjévé.