Koromnál fogva még érintettje voltam a VHS-korszaknak, s én is számos kazettát játszottam rongyossá függetlenül attól, hogy kedvenceim szinkronnal vagy hangalámondással voltak rajta. Míg vígjáték vonalon a Csendőr-szériát és a Bud Spencer–Terence Hill duó filmjeit favorizáltam, az akcióhősök terén Arnold Schwarzenegger, Sylvester Sallone, Chuck Norris, Bruce Lee, Steven Seagal és Bruce Willis számítottak befutónak, így A feláldozhatók számomra olyan csapatélmény, mint a Marvel- és DC-rajongóknak a Bosszúállók-felvonások és Az Igazság Ligája-kaland. A 2010-ben bemutatott alkotás az azt megelőző három évtized fősodrának és másodvonalbeli produkcióinak szereplőgárdájából merített, a végeredmény pedig pontosan olyan lett, amilyet egy ilyen jellegű vállalkozástól várhatunk: szögegyszerű történet, eget verdeső tesztoszteronszint, eltúlzott robbanások, valamint akciójelenetek vicces egysorosokkal ötvözve. Persze mindezeken túl számos hibával is rendelkezik, de az elsődleges célja a retróhullám meglovaglása volt, amivel engem egészen addig vettek meg kilóra, amíg meg nem érkezett a folytatás, melynél azt éreztem, hogy jobban működik, sok szempontból kiforrottabb, kidolgozottabb lett – a teljesen szükségtelen harmadikkal pedig gyakorlatilag mindent agyoncsaptak.


Az első rész sikerén felbuzdulva az alkotógárda rögtön nekiveselkedett A feláldozhatók 2-nek, ahol a projekt fölött atyáskodó Stallone Willis, Schwarzenegger, Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Randy Couture és Terry Crews mellett olyanokkal növelte a tétet, mint Jean-Claude Van Damme, Chuck Norris, Liam Hemsworth, valamint Scott Adkins. Van Damme ezúttal nem a megmentő szerepében tündököl, hanem egy kegyetlen zsoldoscsapat vezérét alakítja, s bár ebből kifolyólag sejteni lehetett, hogy nem éli túl az eseményeket, rajongói a premiert követően is visszatérésében reménykedtek. „Nagyszerű volt együtt dolgozni Stallonéval és más nagy akciósztárokkal. Stallone egy kreatív ember. Simán ki tudna találni egy erősebb karaktert is Jean Vilainnél, például az ő ikertestvérét. A rajongók azt kérdezték tőlem, hogy ha lesz egyáltalán másik Vilain, akkor az jó vagy rossz karakter lenne? Én ezt ráhagynám Stallonéra, megbízom a képzelőerejében” – nyilatkozta az anno még sikerfilmekben, napjainkban viszont erősen B-kategóriás alkotásokban felbukkanó sztár. A kezdeti tervek szerint Seagal szintén csatlakozott volna a stábhoz (ezúttal több konkrétum került napvilágra erről, mint az első rész esetében), ám végül ebből és a trilógia zárófejezetéből egyaránt kimaradt a producerek egyikével, Avi Lernerrel fennálló konfliktusa miatt – a színész elmondása szerint volt rá példa, hogy becsapta a járandóságával, és nem kívánt még egyszer ugyanezen hibába esni.

„A feláldozhatók 2. remek lehetőséget biztosított ahhoz, hogy tovább tudjam fejleszteni az első rész témáit, de persze újakat is írtam. Ezúttal a hősök heroikusabbak, a rosszfiúk pedig gonoszabbak” – nyilatkozta Brian Tyler, aki immáron harmadjára működhetett együtt Stallonéval. A Halálos iramban-franchise-hoz és a Rambo-mozikhoz hasonlóan itt is elmondható, hogy bár a belépő sem sikerült rosszul rőle, az inkább rutinmunka volt, szemben a folytatással, amely markánsabb, erőteljesebb kíséretre inspirálta őt (mintha jobban ráérzett volna a karakterekre és a mozi hangulatára). Bár A feláldozhatók filmzenealbumáról a „Ravens and Skulls”, a „Warriors”, a „Losing His Mind” és a „Take Your Money” trackeket a mai napig hallgatom, összességében sosem zártam szívembe, mert hiába voltak Tylernek jó elképzelései, a megvalósítás olyan sablonosra, műanyag szagúra sikerült, mintha egy Remote Control Production-ös Hans Zimmer-tanítvány keze lenne a dologban. Ezzel szemben a visszatérésnél masszív zenekari jelenlétre hagyatkozott, és néhány olyan tétel is kikerült a kezei közül, melyek koncertdarabként is könnyedén helytállnának.


Simon West (Con Air – A fegyencjárat) mozija egy túszszabadító akciójelenettel indít, ahol hőseink számolatlanul irtják az ellenséget, Tyler pedig a „The Expendables Return”-nel diktálja a ritmust. Természetesen a már ismert főtéma rögtön visszaköszön, és már itt (s később a „Party Crashers”-ben, a „Rescure”-ban, illetve az „Escape”-ben is) feltűnik az, amire az iménti bekezdésben már érintőlegesen kitértem, vagyis hogy kevésbé érezni „műanyagnak” az előadást, minden energikusabb, gördülékenyebb. A feljátszásért a The Slovak Symphony Orchestra muzsikusai felelnek, akik számos alkalommal keltették már életre a komponista műveit, ugyanakkor a prágai felvételek mellett Tyler stúdiójában is rögzítettek szólókat és a keverést is Los Angelesben végezték.

„Igyekeztem, hogy amikor kell, akkor fenyegető legyen a zene, de ha úgy hozza a jelenet, akkor azt a bensőségességet is tükröztem, ami mondjuk egy társ elvesztésével jár. Ez a projekt tökéletesen megengedi azt, hogy ilyen skálán mozogjak, ami egyfajta dinamikát is biztosít a zene számára” – mesélte a szerző, aki nemcsak markánsabbá alakította a visszatérő motívumokat, hanem újdonságokkal is előrukkolt, elsősorban Van Damme karaktere és csapata számára: „Ezúttal lehetőséget kaptam arra, amit az előző esetben nem tudtam megtenni: önálló karaktertémát rendelhettem az ellenség vezéréhez, Vilainhez”. Mivel az albumon lévő trackek nem tartanak lépést a film kronológiájával, a szerző ezen megközelítése itt a film végén elhangzó „Fists, Knives and Chains”-ben bukkan fel először, majd olyanokban köszön vissza, mint a „Respect”, az előző rész gonosz-témájával elegyített „Bad Way to Live”, a „Vilain” vagy a „Duelling Blades”. A csellóra, valamint a mély, elnyújtott rezesekre épülő megoldás kellő mértékben járul hozzá Van Damme karakterének ridegségéhez, csúcspontját pedig a két főszereplő összecsapásakor éri el („Fists, Knives and Chains”).


A korongon található, alig hatvanpercnyi muzsika sallangmentes, ami annak tudható be, hogy a trackek többsége vagy meg lett vágva, vagy két, esetleg három tételből lett összeolvasztva. Ezáltal nemcsak a játékidő tagoltsága javult, hanem olyan kompozíciók is születtek (a „Track 'Em, Find 'Em, Kill 'Em” éppúgy ide sorolható, mint a „Respect”, a „Preparations”, és az „Escape”), melyek a képsoroktól függetlenül, egyesével kiragadva is képesek remek zenei élményt nyújtani – mintha egyfajta ízelítőt kapnánk Tyler akciózenei stílusából. Míg az érzelmesebb, visszafogottabb vonalat a szerzőtől az Annapolis – Ahol a hősök születnek témájának felépítését öröklő „Preparations”, a „Countdown”, a „Bad Way to Leave” zárása, illetve a „Duelling Blades” felvezetése képviselik, addig a folyamatos pörgésről a „The Expendables Return”, a „Track 'Em, Find 'Em, Kill 'Em”, a „Making an Entrance”, a „Party Crashers”, a „Rescue” és az „Escape” gondoskodnak.

A score mellett számos előadó felvételeit figyelhetjük meg, ám a legtöbb dal (mint például a „Rip it Up” Little Richardtól, a „Mustang Sally” Mack Rice-től, a Felix Cavaliere előadásában hallható „Groovin” és „Beautiful Morning”, továbbá a „Lip Smackin'” a Harmonica Blues Bandtől) vagy rádióból szól, vagy bárzeneként szolgál. Ezen felhasználási mód alól a Norris felbukkanását kísérő A Jó, a Rossz és a Csúf-főtéma, valamint a stáblistához választott Rare Earth-féle „I Just Want to Celebrate” számítanak kivételnek, s emiatt jobban ki is tűnnek társaik közül. A Túl a csúcsonhoz, a Rocky-szériához és a Rambo 2-höz hasonlóan újfent csatlakozott a munkálatokhoz Stallone testvére, Frank, aki a „Don't Want to Fight with Me”-val járult hozzá bátyja produkciójához.


Ahogyan a Halálos iramban-szériánál az Ötödik sebesség, a Rambo-filmeknél pedig a Rambo V. – Utolsó vér, úgy A feláldozhatók-trilógia esetében a második felvonás dallamai váltak nagy kedvencemmé – és ez így is marad, a negyedik etaphoz ugyanis már Guillaume Roussel készítette a talpalávalót. Brian Tyler sokoldalú szerző, ám az akciózenék annyira meghatározták az elmúlt másfél évtizedét, hogy gyakran rutinból dolgozik, így külön öröm, ha előrukkol egy-egy ehhez hasonló muzsikával. Ez a fajta zenekari használat, hangszerelés és megközelítés az, amivel éppúgy kitűnik kortársai közül, mint Michael Giacchino, Bear McCreary, Daniel Pemberton vagy John Powell. Korunk trendje mellett nagy szüksége van Hollywoodnak a hozzájuk hasonló komponistákra.