A 2010-es The Expendables – A feláldozhatókkal Sylvester Stallone nemcsak saját magát, de barátját és egykori vetélytársát, Arnold Schwarzeneggert is újra felhelyezte a térképre. Akkor még, valamint a második rész esetében úgy-ahogy működött a nosztalgia faktor, hiszen az egykori akcióikonok rajongói egy mozijegy áráért megkapták a duót együtt (nem is beszélve a további csatlakozókról). Ám ezt követően egyikük soron következő filmje sem teljesített kiemelkedően a kasszáknál, sőt nyugodtan nevezhetők szégyenteli bukásnak is, ezért lesz hát sorsdöntő a 2013 októberében bemutatásra kerülő újabb közös produkció, a Szupercella. Ebből túl jól viszont már nem jöhetnek ki: ha legalább mérsékelt sikert aratnak, akkor is el kell gondolkozniuk azon, hogy ezután ők lesznek-e az akciófilmek Stan és Pan párosa (csak épp egyenrangú felekkel), hiszen a jelek alapján "szétszakítva" napjainkban már messze nem kíváncsiak annyian rájuk, mint fénykorukban. Bukás esetén még egyszerűbb a képlet, azaz jöhet a választás a mozikig el sem jutó munkákra történő átállás (amennyiben a címben a Terminátor vagy a Rambo nevek nem szerepelnek), netán a méltóságteljes visszavonulás között, a megfontolt döntésben pedig talán segíthet Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme feneketlen mocsárba került karrierjének rémképe.


Felemás megítélésű politikusi pályájának lezárultát követően Schwarzenegger az Erőnek erejével című produkcióval jelentkezett. Arnoldunk ebben egy, a mexikói határ közeli kis amerikai település seriffjét alakítja, aki egy szökevény bűnözővel kerül szembe. Kiderül, hogy kizárólag ő és emberei lesznek a szóba jöhető jelöltek a veszélyes Cortez és túlerőben lévő emberei megállítására, mielőtt a bandafőnök elhagyná az országot villámgyors sportkocsijával. E soványka, ámde egy tisztességes akciófilmhez ígéretes lehetőséget biztosító sztoriból Kim Jee-Woon rendező egy modern westernfilmet dobott össze. Bár ennyi elvileg ma már kevés lenne, a mára némileg megfakult fényű akciócsillag láthatóan élvezettel bújik a karakter bőrébe, ami a vékony történetet ellensúlyozza. A legnagyobb gond ott keresendő, hogy a komolytalanság igen eltúlzott mértékben van jelen, leginkább a felbukkanó ripacsoknak köszönhetően.

Itt van mindjárt a Jackass-arc Johnny Knoxville, aki ugyan hiába abszolút mellékszereplő, a fiatalabb korosztály moziba vonzásának érdekében még a filmplakátra is rákerült. Hasonlóan viccesnek szánt, de valójában inkább kínos karikatúra a hiperaktív Luis Guzmán, aki talán egész pályája során sem játszott mást a korlátozott tehetségének épp megfelelő szánalmas idiótánál, s végül ne hagyjuk ki Peter Stormare-t, aki már rég kiírta magát a komolyan vehető színészek közül. Egy ilyen bandával akkor is nehéz épkézláb filmet létrehozni, ha akad valódi színészünk is a sírósra görbült szájjal rohangáló Forest Whitaker képében. A főgonoszunk sem túl emlékezetes, ráadásul Eduardo Noriega szinte végig a száguldó autójában ücsörög. A legfőbb problémát azonban a mindent tét nélkülivé tévő vígjátéki jelleg okozza, mely ugyan tudatos döntés, és könnyen dekódolható, illetve értékelhető az önirónia is, de a humor rendszerint inkább feszengést okoz, mintsem őszinte vigyort, így hiába volt meg filmünkben a lehetőség, a sikerhez vezető út felénél lefékezett.


Mivel a mozi tulajdonképpen egy mai western, mely olyan filmeket idéz meg akarva-akaratlanul, mint például Franco Nero Djangoja, egy nem szokványos stílus szükségeltetett hozzá. E szempontból rendben lévő választás lett a rendező I Saw the Deviljéhez is komponáló Mowg. A dél-koreai gitáros, legalábbis az imént említett film zenéje alapján, inkább a nem feltétlenül pejoratív értelemben vett egyszerűbb felépítésű szerzemények hívének tűnik, ami az Erőnek erejével score-jára is igaz.

A "Cortez Extraction"-nel indul a lemez, és ezzel rögtön be is leszünk vezetve ebbe a sajátos akciózenei stílusba, mely olyan szerzeményeket jellemez még a későbbiekben, mint a "Canyon Shootout" vagy a "Burrell Is the Right Hand of Cortez". Ezekben a rendkívül izgága, zaklatott módon játszó vonósokat és rézfúvósokat elektronikus megoldások, valamint elektromos gitár lüktető dörmögése egészíti ki, ami többé-kevésbé érdekes. Ám sajnos több alkalommal is, például a "Weapon of Choice"-ban, egyenesen elviselhetetlenné válik a hegedűk fűrészelő játéka, idővel pedig azzal szembesülünk, hogy azért hosszabb távon nem tűnnek túl érdekfeszítőnek a kompozíciók. Ez igaz például a feszültnek szánt "Riding Monster"-re, a meglehetősen szimpla akciódallamú "High Noon on the Bridge"-re, illetve a "The Combat"-ra is. Mowg a "The Last Stand"-ben és a legjellegzetesebb pillanatokat összesítő "Mowg's Symphony"-ban lépteti leginkább előtérbe hangszerét, az elektromos gitárt, és az elsőként az előbbiben felbukkanó és az utóbbiban is megcsillanó, vonósjátékkal kísért gitártéma tényleg eltalált, emlékezetesebb motívum lett.


A score csak tizenegy részre bontva került a CD-re, ami ritkán alkalmazott, de hallgatóbarát elgondolás, mert így nem egy sokfelé tört zenei élményt kapunk. Az viszont kevésbé jó, hogy néha olyan darabokat hallunk, melyek mintha a Cowboyok és űrlényekhez írt aláfestés kihagyott részei lennének. Ám az igazat megvallva, mindez azért nem túl zavaró, mert már Harry Gregson-Williams említett műve sem egy túl ismert zene – mégpedig okkal, ahogy Mowg score-ja is megragad a könnyen feledhetőség szintjén. Akadnak ugyan érdekes, néhol még emlékezetes pontjai is, de ez nem olyan mű, amely az év végi összesítések legjobbjai között fog landolni. De persze a legrosszabbak között sem, hiszen abszolút középre, megérdemelt helyére kerül.