Steven Spielberg és John Williams közel fél évszázada, az 1974-es Sugarlandi hajtóvadászat óta írnak vállvetve történelmet Hollywoodban. Bizonyára minden olvasónknak megvan tőlük a saját favoritja, s hosszasan lehetne elmélkedni arról, vajon miben rejlik elképesztő, kétségkívül rendíthetetlen varázsuk. Esetemben A cápa, valamint a Jurassic Park számítanak etalonnak, ezeket tartom gazdag pályafutásuk minden felett álló etapjainak, s mint ilyenek, bármikor képes vagyok megnézni őket, vagy meghallgatni kíséreteiket – szívem szerint ide sorolnám a Schindler listáját is, mert erősen megérdemli, ám a produkció fajsúlyossága okán kell hozzá egyfajta alaphangulat, nem szokott csak úgy kedvem szottyanni rá.


A dinoszauruszok 65 millió éve kihaltak, Spielberg azonban harminc évvel ezelőtt feltámasztotta őket, vállalkozása pedig olyannyira lenyűgöző lett, hogy bár számos folytatása készült, s az őslények megelevenítéséhez alkalmazott technika is rengeteget fejlődött, a Jurassic Park tekintendő a dínós filmek alfájának és omegájának. Olyan ez, mint a Star Wars esete: hiába bővítik szakadatlanul az univerzumot, a klasszikus trilógia marad a hivatkozási alap. 1993-ban tizenkét éves voltam, és ma is jól emlékszem, hogy végig tátott szájjal ültünk testvéremmel a Bartók moziban, s bár megszámolni sem tudom, hány alkalommal néztük már újra, a premier kerek évfordulója alkalmából hazánkban is műsorra tűzött Jurassic Park In Concerten ugyanúgy hatása alá kerültünk. Igen, vannak olyan jelenetek, melyeken meglátszik az eltelt idő, de ezzel együtt is vitathatatlan a varázsa – hovatovább a Jurassic World hasonló távlatból nézve nem lesz ilyen, csak hogy a franchise-on belülről példálózzak. Azt, hogy a mozi mennyire vált hazánkban is popkulturális értékké, mi sem mutatja jobban, mint hogy a margitszigeti, élő zenei kísérettel egybekötött vetítésen csak úgy hömpölygött a Jurassic Park-os felsőben érkező tömeg, ráadásul megannyi korombéli hozta magával a gyerekét, hogy megmutassa, mi nyűgözte le anno édesapját és édesanyját.

A sikerhez – és Michael Crichton alapötletének moziszériává történő terebélyesedéséhez – Spielberg látásmódjára éppoly szükség volt, mint Crichton és a forgatókönyvíró David Koepp (Pánikszoba) együttműködésére, a Laura Dern, Sam Neill, Jeff Goldblum és Richard Attenborough közötti kémiára, az őslényeket életre keltő Stan Winstonra és Phil Tippettre, valamint a számítógépes trükkökért felelős Industrial Light & Magicre. Az ő munkájukat koronázta meg Williams, aki hol ámulatba ejtő, hol vészjósló muzsikával vértezte fel a képsorokat, mesterien fokozva velük az elénk táruló látványt. „John Williams nélkül a biciklik éppúgy nem repülnének, mint a seprűk a kviddicsmérkőzéseken vagy a piros köpenyes férfi. Nem lenne erő, a dinoszauruszok nem sétálnának a Földön, nem csodálkoznánk, nem sírnánk, és nem hinnénk” – nyilatkozta Spielberg, akivel maximálisan egyetértek. A komponista ide vonatkozó munkáját mindig is tökéletesnek tartottam, a Jurassic Park In Concert pedig ezt tovább erősítette bennem, még amellett is, hogy vannak benne áthallások, megoldások korábbi műveiből. E mozi renoméja Williams nélkül hasonlóan kisebb lenne, mint A cápa esetében, vagy Bernard Herrmann nélkül a Psychóé, James Horner híján a Titanicé és Basil Poledouris hiányában a Conan, a barbáré. S ezt nem a gyakorta emlegetett, a koncertek repertoárjában is számtalanszor visszaköszönő tételekre alapozva vallom, hanem a Grammy-jelöléssel és BMI-szoborral elismert score egésze miatt.


„Nem spóroltam semmin!” – hangoztatta előszeretettel a park megálmodója, az Attenborough alakította John Hammond, de ezt Williams is mondhatta volna. Amellett, hogy számos fő- és altémát készített, a hagyományos zenekari hangszerkiosztást olyan instrumentumokkal bővítette ki, mint a szintetizátor, a cseleszta, a sakuhacsira keresztelt bambuszfuvola, a piccolo oboa, a marimba vagy a taiko dob, s egyes helyeken kórussal is operált. „Olyan zenét kellett írni, amely ámulatot és lenyűgözést közvetít, tekintve, hogy a film az élő dinoszauruszok látványa által keltett örömről és izgalomról szól” – nyilatkozta a szerző, aki 1993 februárjában fejezte be a komponálást, mely során a Skywalker Ranch falai között, az őslények hangjain dolgozó Gary Rydstrommal is egyeztetett annak érdekében, hogy muzsikája ne túlszárnyalja azokat, hanem lehetőség szerint velük együtt éljen.

„Hatalmas erőfeszítéseket igényel az olyan jellegű, meseszerű alkotások aláfestésének megkomponálása, mint ez. Művem tempóját ezúttal nemcsak az eseményekkel, hanem a dinoszauruszok mozgásának ritmusával is össze kellett hangolnom, amely törekvésem helyenként vicces, balettszerű összhatást eredményezett” – mesélte a komponista, akinek egyedül a source musicként bevetett The Madacy Mariachi Band-számmal, a „Las Gaviotas”-szal kellett osztoznia a zenei sávon. Williams összesen kilencvenöt percnyi muzsikát készített, ám végül nem mindet használták fel: számos kulcsfontosságú jelenet maradt dallamok híján, ám e pontokon nem támad bennünk hiányérzet, a párbeszédek és a különféle effektek, hangok elegye ugyanis tökéletesen képes fokozni a feszültséget. Ide sorolható a Velociraptorok etetése, a T-rex színrelépése (ahol a Joseph Mazzello és Ariana Richards alakította Tim és Lex sikítása, a különféle effektek, valamint a ragadozó és a szakadó eső hangja maximálisan elegendő a feszültség fokozásához), a Wayne Knight által játszott Dennis balszerencsés találkozása a Dilophoszaurusszal, illetve a Gallimimusok vonulása, amit aztán a fák közül előbukkanó T-rex zavar meg. Williams és Spielberg profizmusát ezen döntések is remekül illusztrálják, azt pedig, hogy a zenén felüli hangok, illetve a vizuális trükkök milyen remek kohéziót alkotnak, az ezeket érintő három Oscar-díj támasztja alá.


A Jurassic Park a kilencvenes évek legismertebb és legmeghatározóbb filmzenéinek egyike lett, s – ahogyan azt korábban már említettem – kilépve eredeti szerepéből, a koncerttermekben is gyakran feltűnik, legyen szó akár Williams munkásságára fókuszáló hangversenyről, akár szélesebb merítésű repertoárral bíróról. Ekkor a „Journey to the Island”, az „End Credits”, a „Welcome to Jurassic Park” vagy épp a kizárólag a filmzenealbum kedvéért rögzített „Theme from Jurassic Park” szokott felcsendülni, melyek minden szempontból ideálisak, hiszen egyszerre varázslatosak, lehengerlőek és technikásak, s bár kétségkívül ezek jelentik a kíséret csúcspontját, a Jurassic Park aláfestésében sokkal több rejlik. Ezen megállapításomat a premierrel azonos időszakban megjelent MCA-album is aláhúzza, a La-La Land Records gondozásában elérhetővé váló The John Williams Jurassic Park Collection azonban éppúgy a teljes zenei élményt tárja elénk, mint a 2022-es, az iménti két anyagot magába olvasztó változat, melyet írásom alapjaként is használok.

A film első húsz percében nem látni dinoszauruszt. Spielberg a sziget megnyitásának előkészületeinél bekövetkező konfliktussal indítva ugyan már utal a raptorok által jelentett veszélyre, ám annak mindössze néhány kis részletét villantja meg, s kivár, hogy előhozakodjon az igazi varázslattal: a főszereplők szemszögéből mutatja be a sziget csodálatos panorámáját, majd nyűgöz le velük együtt minket, nézőket is a valaha élt legnagyobb őslények egyikével, a Brachiosaurusszal. Ezt húzza alá a „Journey to the Island”, amely először a kalandtémát mutatja be nekünk, majd azt az érzelmesebb – a szerző által keringőszerűnek titulált – megközelítést, mely révén e lények még csodálatosabbá, még elképesztőbbé válnak: Williams új szintre tudta emelni a direktor által tudatosan felépített, úgynevezett első találkozást. Hasonló csodálatot kelt a „The Encased Mosquito”, a „Hatching Baby Raptor”, a „My Friend, the Brachiosaurus” és az „Ailing Triceratops” is, mely utóbbinál a zseniális dallamvezetés és hangszerelés eredményeként a zenén keresztül is tapinthatóvá válik a legyengülten is méltóságteljességet sugalló dinoszaurusz.


Míg a „Hatching Baby Raptor” és az „Ailing Triceratops” elsősorban a parkba látogató tesztközönség felnőtt tagjainak ámulatba ejtését támasztják alá, addig a cseleszta bevetésével az „A Tree for My Bed”-del, valamint a „Remembering Petticoat Lane”-nek a gyermekiességet szimbolizálta Williams. Előbbi esetében az első traumán túllévő Tim és Lex voltak a célpontjai, utóbbinál viszont Hammond, aki ezalatt első vállalkozásának, a Petticoat Lane-re keresztelt bolhacirkusznak a történetét meséli, s miközben Ellie (Dern) ráébreszti az üzletembert, hogy a jelenlegi parkkal is ugyanazon álmokat kergeti, a zene egyre komorabbá válik. S bár már ezekben is van egyfajta játékosság, annak a legnagyobb teret a source musicként alkalmazott „Stalling Around”-ban biztosította a szerző. A bővített anyag megjelenésével párhuzamosan önállóan is elérhetővé vált tracket a dinoszauruszok megszületéséhez vezető utat ismertető kisfilm ihlette, stílusának köszönhetően pedig olyan benyomást keltett bennem, mintha valamelyik Tom és Jerry-muzsika keveredne a Reszkessetek, betörők!-ével.

Az imént kiemelt trackek nagyon szépen leírják a szereplők által átélt pozitívumokat, s hogy milyen érzés a kipusztultnak vélt állatok látványa testközelből. Ám a szigeten eltöltött idő nem csak ámulattal jár, hiszen – ahogyan a mondás tartja – ami elromolhat, az el is romlik. Természetesen ez a parkra is érvényes, igaz, ebben a hely rendszergazdája, Dennis is tevékenyen közreműködik, akinek kapzsiság táplálta tetteit a „The Coming Storm”, a „Race to the Dock”, továbbá a „Dennis Steals the Embryo” kíséri, mely több szempontból is hasonlatos a szerzőtől a JFK – A nyitott dossziéban hallott „The Conspirators”-höz.


Hammond persze erre frappánsan azt mondja, hogy „Amikor Disneyland megnyílt 1956-ban, semmi sem működött”, ám az „Igen, de ha defektet kap a szellemvasút, nem falja fel a turistákat” mondattal Malcolm (Goldblum) rögvest rávilágít a párhuzam aránytalanságára. Nézőként azonban több szempontból is jól járunk a felmerülő problémákkal: felszínre kerülnek a kutatók istenkomplexusának árnyoldalai („You Bred Raptors?”, „Life Finds a Way”), s nemcsak a szereplőknél, hanem a nézőkben is tapinthatóvá válik a feszültség, miután a fennköltséget sugalló élőlényekről a ragadozókra kerül a fókusz, akik a klónozás során nemcsak külső, hanem belső tulajdonságukat is visszakapták: a vadászösztönt...

Williams már az „Opening Titles”, az „Incident at Isla Nublar”, a „You Bred Raptors?” és a „The Saboteur” esetében is jelzi, hogy nincs minden rendben, a dinamikus megoldások azonban csak a „Dennis Steals the Embryo”-t követően kezdik uralni a játékidőt. Amellett, hogy a főtémából ezt követően kiszorul a „Journey to the Island”-ben, a „The History Lesson”-ben és az „A Tree for My Bed”-ben tapasztalt könnyedség, s immáron az akciózene részeként, feszültséget fokozva („To the Maintenance Shed”) vagy épp diadalittasan („T-Rex Rescue and Finale”) bukkan fel, a komponista egy új témát is készített. Ez a T-rex és a Velociraptorok színrelépésekor bevetett négy hangjegyes megközelítés a „The Falling Car and The T-Rex Chase”-nek éppúgy fontos részét képezi, mint a „To the Maintenance Shed”-nek, a „The Raptor Attack”-nek, a „T-Rex Rescue and Finale”-nek, illetve a filmhez végül fel nem használt „Hungry Raptor” – „Goat Bait” párosnak. S amennyire fontos, emblematikus része a „Journey to the Island” a score könnyed vonalának, annyira jellegzetes – no meg persze vérbelien williamses – az akcióblokkból a „High Wire Stunts”, a „T-Rex Rescue and Finale” és az e kettő főbb ötleteiből táplálkozó „The Falling Car and The T-Rex Chase”.


Steven Spielberg és John Williams újabb mérföldkövet tett le a Jurassic Parkkal, mely sok szempontból gyakorolt nagy hatást a nézőkre és persze a filmvilágra. A dolog érdekessége, hogy néhány hónappal később érkezett a Schindler listája, így gyakorlatilag igen hamar felülmúlták önmagukat – még ha a két alkotásnak a célközönsége, mondanivalója el is tér egymástól. A két produkció a következő évi Oscar-gálán tizenöt jelölésből tízet váltott díjra, s bár Williams a Jurassic Parkkal nem szállt ringbe ezen az eseményen, a történelmi alapokból táplálkozó drámához szerzett munkájáért megkapta a szobrot, így méltó módon került elismerésre 1993-as, lenyűgöző, elsöprő erejű kíséreteket eredményező munkássága.

Írásunk a La-La Land Records 2022-es kiadványáról készült, a Spotify-on azonban csak az első, MCA Records-változat érhető el.