Jerry Goldsmith sokoldalúsága a westernek terén is megmutatkozott, ám munkásságának ezen vonalára annak ellenére szokás ritkán kitérni, hogy az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek folyamán közel két tucat ilyen jellegű produkcióhoz szerződtették, amelyek között mozikat éppúgy találni, mint tévés vagy rádiós sorozatokat. Ennek oka, hogy Hollywood ekkortájt futószalagszerűen ontotta magából ezeket a filmeket, a hatalmas mennyiségből pedig csak néhány vált klasszikussá, melyekhez döntően Dimitri Tiomkin, Ennio Morricone, illetve Elmer Bernstein szállított aláfestést. Goldsmith ezzel kapcsolatos, meglehetősen termékeny időszaka a hetvenes évek közepén zárult le Az idegen és a harcossal, a Charles Bronson főszereplésével készült Breakheart-szorossal, valamint a James Coburn és Charlton Heston közreműködésével forgatott The Last Hard Mennel. Ezt követően mindössze a két évtizeddel későbbi Rosszlányok apropóján adódott hasonló lehetősége – igaz, neve a Tombstone: A halott város kapcsán szintén szóba került, ám helyét végül Bruce Broughton foglalhatta el.


Az idegen és a harcos zenei felvételei a brit Denham Film Studiosban zajlottak, ahol olyan híres mozik muzsikáit rögzítették, mint az Alfred Hitchcock rendezte Szédülés, a Superman vagy a Star Wars IV. rész: Egy új remény. Goldsmith jó néhány ehhez hasonló, 20th Century Fox-os alkotásból vette ki a részét, emellett a producerek egyikét, Leon Chooluckot is ismerte a Studs Lonigan című dráma, valamint a City of Fear című krimi révén, ám ezen referenciák sem voltak elegendőek ahhoz, hogy műve a vágószobába kerülést követően ne veszítse el eredeti formáját, koncepcióját. Antonio Margheriti rendező (Egy marék dinamit) és csapata a score egy részét kidobta, bizonyos trackeket többször felhasznált, némelyeket pedig az eredetitől eltérő jelenethez illesztett, ráadásul a kíséret megjelenése is hosszú, mondhatni kalandos utat járt be. A komponista elképzeléséből az 1993-as, alig ötszáz példányban megjelenő The Society for the Preservation of Film Music Tribute to Jerry Goldsmith által kaphattunk először ízelítőt, a teljes anyag pedig az ezredfordulótól vált elérhetővé a Film Score Monthly jóvoltából. Ezt követően a Varése Sarabande Jerry Goldsmith at 20th Century Fox elnevezésű gyűjteményén köszönt vissza belőle három track, de az i-re a pontot a La-La Landnek sikerült feltennie 2016-ban azzal, hogy a régi felvételeket megtisztították, és az eredeti elképzelés szerinti tételfelosztással, címmel, illetve sorrenddel tették elérhetővé – játékidő tekintetében tehát megegyezik az FSM-essel, szisztémájában viszont eltér tőle.

A nyitójelenetben a fejvadász Kiefert (a westernek visszatérő színésze, Lee Van Cleef alakításában) ismerhetjük meg, aki egy templomlépcsőn ülve játszik szájharmonikáján. Ezen instrumentum a Volt egyszer egy vadnyugat hatására éppúgy a műfaj szimbólumává vált, ahogyan a bárok, a hatlövetűek, a pisztolypárbajok, az indiánok vagy épp az ördögszekér. A komponista e képsorok apropóján döntött a hangszer bevonása mellett, s ezzel hasonló módon szimbolizálta Kiefert, mint annak idején Ennio Morricone a Harmonikást. A különbség az, hogy itt a karakter csupán egyszer adja elő saját dallamát (az ide kapcsolódó source music a „Hunters Harmonica”), így az minden egyéb felbukkanáskor elektronikus megoldásokkal, a latin-amerikai güiro hangjával, illetve olyan disszonánsabb megközelítésekkel kombinálódik, amilyenekkel anno többek között A majmok bolygójának kölcsönzött egyediséget a szerző. E kombinációk a „My Word”-ben éppúgy megfigyelhetőek, ahogyan az „After You”-ban, a „Move Over”-ben, az „Over the Bridge”-ben és az „A Second Chance”-ben.


Míg Kiefer zenei ábrázolása a harmonikát leszámítva nem árulkodik klasszikus értelemben vett, hamisítatlan vadnyugati hangulatról, addig a film főtémája („Main Title”) egy szempillantás alatt repíti el képzeletünket a cowboyokkal, seriffekkel és gazfickókkal teli vadregényes tájra. Míg e vezérmotívum – melynek  remek ritmusáról kisfuvola, mandolin, hárfa és gitár gondoskodnak – a „Hey Boy”-ban, a „Move Over”-ben és a „Shaky Sheriff”-ben bensőséges formában tér vissza, addig a „Run for Cover”-ben, a „Friendly Enemies”-ben, a „Cliff Dwelling Battle”-ben, valamint az „End Credits”-ben teljes pompájában hallható. Az alkotás amerikai-olasz koprodukcióként valósulhatott meg, mely kettősség nemcsak a történet tempóján, hangvételén érződik, hanem Goldsmith aláfestésén is, hiszen a spagettiwesternek atmoszférája éppúgy tetten érhető benne, ahogyan a hollywoodi irány – ez a fajta elegy a szerző több hasonló munkájára érvényes. Míg a főtéma esetében a rezesekre, vonósokra és akusztikus gitárra támaszkodva Goldsmith amerikai pályatársainak látásmódjához igazodott, addig a fenyegetettség, veszélyhelyzet sugallásánál Morricone stílusjegyeivel (elektromos gitár, üstdob, magas fúvós- és vonósszólamok) tarkított kísérletezős énje került előtérbe. Utóbbi végeredményeként született meg egyebek mellett az „After You”, az „Over the Bridge”, a „Fallen Bridge”, az album számomra legzseniálisabb tétele, a „Cliff Dwelling Battle”, a „Nowhere to Go”, a „Shaky Sheriff” második fele, a „Down the Hatch”, az „A Second Chance” és az „Over the Hill”.

A magyarországi bemutatót valójában elkerülő, ám Az idegen és a harcos címen ismert alkotás tulajdonképpen egy vadnyugati történetbe oltott road movie, központi szereplői pedig a Mexikó felé tartó Pike (Jim Brown) és Tyree (Fred Williamson), akik útját örömlány (Catherine Spaak), a rend korrupt őre (Barry Sullivan) és a már említett fejvadász egyaránt szegélyezi. Eric Bercovici és Jerrold L. Ludwig (Mission: Impossible-sorozat) forgatókönyve a Pike-ra bízott pénz célba juttatására, illetőleg a karakterek közötti konfliktusra helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor néhány mozzanatában hátterüknek és a prostituált csáberejének is szentel némi figyelmet, melyek aláhúzásához Goldsmith az akusztikus gitár, a fuvola és a hegedűk hangjára hagyatkozott. Az általuk életre keltett, helyenként már-már a klasszikus zenei darabokéra hasonlító atmoszféra a „Hey Boy”-ban, a „Move Over”-ben, az „A Sad Story”-ban, a „The Work Camp”-ben és az „Over the Hill” egyes részeiben jelenik meg. Ide sorolható továbbá az „A Good Walk” is, melynek érdekessége, hogy lezárását egy röpke mariachizenével oldotta meg Goldsmith, mely megközelítés több westernzenéjében is fel-felbukkan, hangsúlyt azonban kizárólag a Száz puska esetében helyezett rá, ahol flamencós elemekkel elegyítette.


A vadnyugati filmekkel kapcsolatos zenék csúcspontját számomra a Volt egyszer egy vadnyugat és A hét mesterlövész kíséretei jelentik, e megkerülhetetlen darabokon túl viszont nem a klasszikus mozik (a Dollár-tilógia, Délidő, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Nincs bocsánat) aláfestéseit szoktam hallgatni, hanem kisebb jelentőséggel bíróakat, melyek a komponista személye okán váltak fontossá számomra. Trevor Rabin Törvényen kívül ihlette muzsikája éppúgy ilyen, mint Alan Silvestri Gyorsabb a halálnálhoz, Elmer Bernstein Wild Wild West - Vadiúj Vadnyugathoz vagy Jerry Goldsmith Rosszlányokhoz, Az idegen és a harcoshoz, a Breakheart-szoroshoz, a Wild Rovershez, a Stagecoachhoz, valamint a Száz puskához íródott munkája.