Idei nagy elhatározásunk, hogy a továbbiakban igyekszünk minél több hazai alkotó munkájára ráirányítani a figyelmet. Bár honlapunk alapvetően filmzenékkel foglalkozik, a magyar score-ok mellett olyan művek is fel fognak bukkanni, melyek ugyan nem filmhez íródtak, de hangulatuk vagy valamilyen egyéb szempont alapján helyük van a Filmzene.neten. A művészek közt van olyan, aki rendszeresen készít aláfestéseket mozifilmekhez, vagy épp olyan, aki csak néhány filmzenét komponált. Némelyikük saját filmjeinek zenéit jegyzi; akad köztük két, főleg az online térből ismerős zongorista vagy épp az elektronikus muzsikák világában munkálkodó előadó – ám az említettekben közös, hogy mindannyian előálltak már valami különlegessel, melyről érdemes írnunk. Némelyikük széles körben ismert, de olyanok is vannak köztük, akiknek neve egyelőre még kevesek számára cseng ismerősen, mi pedig a magunk szerény eszközeivel támogatnánk őket abban, hogy még több hallgatóhoz eljussanak.


Elsőként jöjjön a fent említett zongoristák egyike, akit valószínűleg keveseknek kell bemutatni. Az apropót nemcsak az adja, hogy a The Awesome Piano pontosan három éve, 2020 májusában jelent meg, hanem az is, hogy szerzője a legnagyobb hazai fellépése előtt áll – ennek apropóján egyúttal essen szó tavaly nyári koncertjéről is. A hajdúböszörményi zongorista-zeneszerző, a bostoni Berklee College of Music falai közt tanult Péter Bence a bizonyíték rá, hogy egy külföldi karrier elérésének útjában nem feltétlenül a magyar név áll, aminek ellenkezőjét pedig annyian hitték már itthon a pop- és rockzenei területen, és hiszik mindmáig. Hogy akkor pontosan micsoda, azt sokan próbálták már megfejteni, hiszen a recept valakinél működik, másnál egyáltalán nem, de az biztosnak tűnik, hogy önmagában a tehetség kevés, valami olyan plusz ötletre is szükség van, amivel képes egy szerző-előadó önmagára és munkásságára irányítani a reflektorfényt, megragadni a hallgatók figyelmét akár még országhatárainkon túl is.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

Az internetes korszak beköszöntével ma már kétségtelenül sokkal könnyebb eljutni az ismeretlen zenészeknek a közönséghez, ám az előny mellett ott ágaskodik a hátrány is: a végtelen zenei áradatban még nehezebb lett a hatalmas tömegből kitűnni. Ha azonban sikerül, onnantól nincs megállás, jó példa erre a nemcsak zeneileg, de a fényképezést illetően is színvonalas Youtube-videóival világhírűvé vált duó (hivatalosan kvartett), a már hazánkban is fellépő The Piano Guys pályája. Az említett csapathoz hasonlóan Péter is a Youtube révén vált sztárrá: több mint egymilliárdszor indították el valamelyik videóját az eddigi 49-ből, és jóval kétmillió felett van a követői száma a Facebookon. Bár az online népszerűség nem törvényszerűen vonzza magával azt, hogy egy előadóra a rajongók pénzt is hajlandók legyenek áldozni, ő évek óta járja a világot, rengeteg koncerttermet megtöltve.

A számtalan Youtube-videó után 2020-ban megjelent The Awesome Pianóról már nagyon régóta szerettem volna írni, aminek egyik oka az, hogy minősége ellenére sem magyarul, sem angolul nem létezik róla egyetlen ismertető/kritika sem. Több dolog miatt is helye van honlapunk Filmzenéhez köthető albumok elnevezésű kategóriájában, itt van rögtön az az érdekesség, hogy a szerző egyik legfőbb célkitűzése filmzeneszerzővé válni, e célból is lett zenész, ráadásul az aláfestések révén is érték komoly hatások. „A filmzenének kreditálhatom, hogy egy kicsit kibővítette ezt a spektrumot, ezt a zenei palettát előttem, és hogy elkezdtem érdeklődni több műfaj iránt. Gyerekként hatalmas rajongója voltam a Csillagok háborújának, a Harry Potter-filmeknek, és szinte azonnal megfertőzött a zenéjük. Onnantól kezdve tudtam, hogy a szerző John Williams, és akkor az ő CD-it vettem meg. Elkezdtem hallgatni ezeket a filmzenealbumokat, és ez az akkor kezdődő szerelem mára még erősebbé vált” – fogalmazta meg a Friderikusz Podcast vendégeként.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

„Ő nem játszik a zongorán, hanem maga a zongora” – vélekedett egy rajongó Péterről, aki jó néhány videó után jelentette meg a The Awesome Pianót, mely elnevezésről így nyilatkozott: „Azért ez lett a címe, mert úgy gondolom, e hangszer sokkal többet jelent a billentyűk megszólaltatásánál, és egyszerűen imádom felfedezni a számtalan különböző hangot, amelyeket egyetlen zongorából elő bírok csalogatni.” A kiadványon tizenkét felvétel található, az első öt saját szerzemény. Az egyik legjobban sikerült a címadó, egyben nyitódarab, mely jól bemutatja, mire is számíthatunk ebben a 38 percben. Mégpedig többnyire lendületes zongorajátékra, amihez a legtöbb esetben az ütemet a hangszer maga szolgáltatja, melyet az előadó – a klasszikus módon túl – elszántan üt és ver. Ennek magyarázatát a gyerekkorában kell keresni: bár érdeklődött a dobolás iránt is, ez irányú tanulmányokra már nem jutott ideje, azonban a zongorát dobként is használva össze tudta kötni a két instrumentumot. A látszat ellenére tehát minden hang a zongorából származik, ha nem a billentyűktől, akkor a zongoratest püföléséből. Hogy Péter egyszemélyes zenekarként is jól működjön, ahhoz szükség volt még a looperre, erre a rögzített hangok visszajátszására, torzítására és végtelenítésére szolgáló eszközre, mely használata több zenész jelenlétét sugallja. Legismertebb alkalmazójaként Ed Sheerant szokás megnevezni, de ha valaki kíváncsi arra, mit lehet még kihozni belőle, annak ajánlom a Youtube-on például Dub FX korai sikerét, a „Love Someone”–t, illetve Tash Sultanától a közel tízperces „Jungle”-t, mindkettőből valamelyik élő verziót.

A „The Awesome Piano” melletti másik nagy kedvencem, melyet a legtöbbször hallgattam meg, a „The Loop Song”: remekül épül fel és ellenállhatatlanul slágeres, az egyetlen negatívuma, hogy pont akkor van lekeverve, amikortól még lett volna benne lehetőség. A maga négy percével ez a leghosszabb kompozíció, de még így is rövidnek tartom, elbírt volna sokkal terjedelmesebb játékidőt. A saját szerzemények közt tallózva a matematikát és a zenét párhuzamba állító „The Fibonacci Song” talán a legfontosabb pillanat, mert némileg eltávolodik az alapvetően populáris hangvételű kiadvány többi pontjától. Ez a legkavargóbb track, egyúttal a legmagasabb művészi értékkel bíró (gyanítom, alkotója is erre lehet a legbüszkébb), ahol Péter megmutatja, hogy nem csak elsőre könnyen visszafütyülhető melódiák megalkotására képes. Ha a lemezen filmzenei hatásokat keresünk, akkor azokat két melankolikus tracktől, a csakis a billentyűk megszólaltatásával előadott „Letting It Go”-tól és a „Flashback”-től kapjuk meg, melyek akár Dave Grusin valamelyik score-jában is helyet kaphatnának, például a Katharine Hepburn, Jane és Henry Fonda főszereplésével készült Az aranytóban.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

A Youtube-ról már ismerős feldolgozások blokkját az „Attention” indítja. Péter egykori osztálytársa, Charlie Pooth dalát értelmezte át, és olyan kiválóan sikerült, hogy még az eredetit is megkedveltem, pedig korábban teljesen hidegen hagyott. A Csillag születik betétdala, a „Shallow” is csak így vált számomra érdekessé, azzal a különbséggel, hogy Lady Gaga és Bradley Cooper szenvedős számát magamtól továbbra sem hallgatnám meg, kiugró népszerűségét sosem értettem. A Luis Fonsi-féle „Despacito” feldolgozása mögött a leginkább tetten érhető a szándék, miszerint a legnépszerűbb szerzemények átiratával lehet a legnagyobb figyelmet megszerezni – nem véletlen, hogy ez eredetileg nem is Péter, hanem a nála bizonyára több szempontot figyelembe vevő menedzsere ötlete volt. Telitalálatnak bizonyult: a Spotify-on ez lett a leghallgatottabb a lemezről, ötmilliós lejátszása közel ötszöröse a második legnépszerűbbnek, a David Bowie és a Queen együttműködéséből született klasszikus, az „Under Pressure” átértelmezésének. Helyet kapott még a Toto legnagyobb sikere, az „Africa” is, mely középtájon éri el a csúcspontját, ahol az újból érkező refrénig játékos futamokkal várakoztat bennünket az előadó.

Két Michael Jackson-örökzöld említése maradt még el. A „Beat It” egyik érdekessége, hogy a zongora húrjainak hangja annyira manipulálva lett benne, hogy immár elektromos gitár és szintetizátor elegyének hat. A „Bad” feldolgozása jelentette a nagy áttörést: miközben Péter arra kényszerült, hogy a megterhelő anyagiak miatt megszakítsa bostoni tanulmányait, ezt a számot (melyet egy éven át tökéletesített) töltötte fel elsőként a Youtube-ra, és a legvadabb álmait is felülmúlva teljesített. A sokadik hallgatásra tűnt fel az, hogy egyes pillanataiban, humoros mai kikacsintásként, akár egy westernvígjátékban is elférne, ahol a bárzongorista játszhatná – ha nem is ez a műfaja, de ilyesmi történt a 12 majom című időutazós tévésorozat egyik vadnyugati epizódjában a Knight Rider főtémájával.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

Bár a The Awesome Pianót nyugodtan tekinthetjük debütálásnak, valójában az előadó harmadik albuma. A Wikipédián feltüntetett, 2004-es Green Musicról és a 2008-as Nightfallról ugyanakkor semmit nem tudni (bizonyára egy szűk körnek készültek), azonban lehetséges, hogy a ReverbNationön meghallgatható útkeresgélős, meglepően változatos tételek ezekről származnak. A Steinway zongorát használó Péter a Steinway and Sons zongorakészítő cég által megjelentetett, első hivatalos albumával rögtön bátorságot mutatott fel, ezzel kifogva a szelet azok vitorlájából, akik egy kizárólag átiratokból álló lemez esetén csak legyintettek volna, hogy ekkora klasszikusokat alapul véve szinte nem lehet mellényúlni. Tény, hogy ezek révén tudott eljutni sokakhoz, mégsem a könnyebb utat követte: a lemez közel fele saját szerzeményekből áll, azaz nemcsak a sikeres átdolgozásokban jeleskedett, hanem megmutatta sokat ígérő zeneszerzői vénáját is. Az itt hallottak alapján egyelőre romantikus alkotások dallamfelelőseként tudnám elképzelni őt, egyértelmű viszont, hogy a megfelelő feladat valószínűleg előhívja majd kreativitását más zsánerekben is. Egy másik zongoristát, Volker Bertelmannt, azaz Hauschkát tudnám felhozni példaként, aki 2019-ben jelentette meg például A Different Forrest című, érzékeny témákkal teli zongorás albumát (melynek dalai nem állnak messze a „Letting It Go”-tól és a „Flashback”-től), idén viszont egy ettől igencsak távol álló muzsikát igénylő háborús dráma, a Nyugaton a helyzet változatlan score-jáért Oscar-díjat kapott.

Valószínűleg Péter pályáján egy idő után a feldolgozásokból egyre kevesebb lesz, mert a zeneszerzői önérzet, a közlési vágy azt diktálja, hogy aki képes újat is alkotni, miért ragadjon le mások műveinek variálásánál, történjen ez bármilyen ötletesen is – és ennek apró jelei már most mutatkoznak. A váltással közelebb kerülhet álmához, és akár filmzeneszerzővé is válhat. A The Awesome Piano kifejezetten a saját dalokat tekintve egy tehetséges alkotó sikeres debütálása, ezt pedig még idén, talán heteken belül követi a Pianosphere című folytatás. Nagy érdeklődéssel várom, abban bízva, hogy az első albummal csak a csali lett bedobva, a feldolgozások és a saját szerzemények aránya viszont most megfordul. Az újabb és újabb oldalak megmutatásával, az eddig csak megközelített utakon elindulással pedig idővel Péter Bence személyében egy új tehetséggel is gazdagodhat majd a filmzenei világ.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

A koncert

Az esemény úgy került a látómezőmbe, hogy egy filmzenei rendezvény után kíváncsi voltam, hogy az azon közreműködő Győri Filharmonikus Zenekar merre, kikkel játszik még, és a Facebook-oldalukon, Határok nélkül címmel aktualitásként épp Péterrel közös, 2022. augusztus 22-i fellépésüket ajánlották – most pedig, az eddig leírtakat színesítve, megkísérlem felidézni az ezzel kapcsolatos emlékeimet. Mivel addigra már kedvencemmé vált a The Awesome Piano, habozás nélkül megvettem a jegyeket. További motivációt jelentett a szokatlan helyszín: a Fertőrákosi Kőfejtőben úgy két évvel korábban jártam egyszerű turistaként, és ott barangolva bepillanthattam az 1970 óta működő Barlangszínházba is, mely a legkülönlegesebb kulturális színterek közé tartozik. A színpad és a 760 fős, fűthető ülésekkel felszerelt nézőtér ugyanis valóban egy barlang mélyén található, ahol a különböző színdarabok mellett jazz-, pop- és komolyzenei koncertek sorából tallózhat a közönség. Mindezek miatt már látatlanban érdemesnek tűnt az oda-vissza többórás autóút bevállalása, és nem is ért csalódás, ahogy a velem tartó két családtagomat sem.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

Annak ellenére, hogy viszonylag későn fedeztem fel, még tudtam jó helyre jegyeket szerezni, az előadás napjára pedig megtelt a nézőtér. Meglepő is lett volna, ha nem így történik, hiszen bár Péter korábban már bejárta a nagyvilágot koncertjeivel, hazánkban ez számított az első nagyobb, rangosabb fellépésének. A felvezetést a Győri Filharmonikus Zenekar adta elő John Williams Superman-főtémájával, majd hozzájuk csatlakozott az esemény főszereplője is, aki az este folyamán mindhárom zenei oldalából megmutatott valamit. A filmzeneit olyan darabok képviselték, mint A Karib-tenger kalózai főtémája Klaus Badelttől és Hans Zimmertől, emellett utóbbitól elhangzott még a „Time” is az Eredetből, de a legtöbb percet John Williams szerzeményei kapták, akitől – az acélember motívuma mellett – egybedolgozva elhangzott a „Hedwig's Theme” és a „Harry's Wondrous World” is a Harry Potter-szériából. Az egyik legemlékezetesebb pillanatnak viszont azt tartottam, amikor Péter előadta a Star Wars ikonikus Birodalom-témáját, és olyan könnyed irányba vitte el, hogy úgy éreztem, Darth Vader születésnapján vagyok, ahol a Sötét Nagyurat az „Imperial March” „happybirthdayesített” verziójával köszöntik fel.

Ahogy az elvárható volt, a feldolgozások is komoly szerepet kaptak. A Queen „Don't Stop Me Now”- ja mellett az „Under Pressure” is felbukkant, és míg ezekben – akárcsak az elhangzó művek jelentős részében – Péter mellett a remekül teljesítő zenekar is játszott, a „Bohemian Rhapsody” már szólózongorás formában csendült fel, hatalmas sikert aratva, de ugyanez szintén igaz volt a Michael Jackson-dalokból összeállított egyvelegre. A „Despacito” mellett az „Africa” szintén kötelező darabnak számított; az előbbi 59 milliós Youtube-megtekintése mellett az utóbbi „szerény” 17 milliós nézettsége ugyan eltörpül, de még ez a szám is nyomós okként kiáltott az élőben történő előadásért. A zongorista harmadik oldalát a saját darabok mutatták meg, és itt éreztem némi visszafogottságot, hiszen mindössze a „Fibonacci Song” és az album címadó felvétele került a repertoárba, így maradt bennem hiányérzet. Az estét az „Attention” zárta, amikor is beért annak a kis játéknak a gyümölcse, amelyet Péter a „The Awesome Piano” előadásakor kért a közönségtől. Azaz, hogy az ütemet mi adjuk a címadó dalhoz két tapssal, ami aztán annyira megragadt egyesekben, hogy – Pétert is megmosolyogtatva – az „Attention”-nél már külön kérés nélkül, automatikusan elkezdtek ritmust szolgáltatni. Ugyan a zongorista a nagyobb befogadóképességű termekben érzi magát komfortosabban, ahol jobban át tudja adni magát a zene sodrásának, a nézők mégis a kisebb, bensőségesebb terekben érezhetik magukhoz közelebb az előadókat, itt is személyesebbnek hatott a mellesleg álló ovációval záruló előadás. Péter élőben pontosan olyan szimpatikus, szerény művész, mint amennyire az interjúiból tűnik annak – vagy épp abból, ahogy a Guinness-rekordját (765 leütött zongorahang egy perc alatt) kezeli: nem művészi, hanem inkább sporttteljesítményként könyveli el.

fotókredit: Győri Filharmonikus Zenekar

Aki annyi Youtube-videó után élőben is kíváncsivá vált az előadóra, és Fertőrákoson nem volt jelen, a következő lehetőséget 2023 májusának végén kapta, az első igazán nagy hazai koncertjének helyszíne pedig a húszezer férőhellyel rendelkező MVM Dome lett. Az érdeklődés pedig számottevő volt, a jegyek ugyanis hamarabb elfogytak, mint hogy a koncert hírére végigmondhattam volna: „Ekkora helyen fellépni azért merész vállalás!” Ezzel az eseménnyel pedig kijelenthető, hogy annyi év és külföldi fellépés után Péter Bence végre hazatért, ezt pedig úgy tette, hogy igazából mindvégig itt volt a szemünk előtt.