Nincs könnyű helyzetben az az előadó, aki elhatározza, hogy kifejezetten egyetlen szólóhangszerre épülő lemezzel jelentkezik, hiszen könnyen előfordulhat az, hogy ami egy-két felvétel esetében még különlegességnek hat, az tíz-tizenkét számnál már egyenesen unalomba fullad, ha pedig az előadás módja improvizáció, talán még nehezebb a hallgató részéről az átélés. Mindezeket a kihívásokat kellett Starr Parodinak megoldania szólóalbumán. A művésznő leginkább arról ismert, hogy férjével közösen alkotja a ParodiFair formációt, mely főképp előzetesek zenéinek megalkotásával foglalatoskodik, de számtalan tévéfilmhez is közük van, mint például A 18. angyal című Ómen-variáció score-jához. Starr 1991-ben már jelentkezett egy szólóalbummal, a "Change"-dzsel, legújabb önálló produkcióját pedig 2006-ban készítette el, amely a Common Places címet kapta a keresztségben. Az önálló produkció jelen esetben nem feltétlenül a zenék szerzőjére utal, inkább csak az előadásra, mert a tételek közt pont fele részben találhatunk feldolgozásokat, illetve Parodi-kompozíciókat. Kivétel nélkül csak zongorán előadott zenékről van szó, ahogy erre a CD egyszerű, de színvonalas papírtokján külön is felhívják a figyelmet.

A feldolgozások nincsenek különválasztva a saját muzsikáktól, ám erre nincs is szükség. Meglehetősen egységes az összkép, bár az ismerős dallamok meglepő interpretációira esetleg a hallgató felkapja a fejét. Három ilyet is találunk, melyek közül James Bond témájának variációja a legkülönlegesebb. Ez ebben a lelassított-leegyszerűsített formában kicsit bizarrul hat, de ugyanakkor érdekes is, lévén hogy a morózus és mély zongoramotívum akár a 007-es ügynök temetésén is szólhatna (igaz, ismerve a széria anyagi vonatkozásait, ilyen jelenettől vélhetően sosem kell tartani). A másik a The Beatles zongorás formában új életre kelő "Let It Be"-je, míg Tomaso Albinoni – ha máshonnan nem, hát romantikus filmekből – jól ismert "Adagio"-ja a harmadik. Improvizációkról lévén szó, a népszerű eredeti dallamok mintegy támpontként vagy mankóul szolgálnak csak Starr számára, aki a vezérdallam felhasználásán túl bátran kalandozik el minden irányba.


Két másik feldolgozást, az alapjában véve melankolikus, de lüktető "For What It's Worth"-t, valamint az erőteljes "Covenant"-ot még csak ismerősnek sem találtam, így végül is számomra ezek egyenértékűek a saját szerzeményekkel. Közülük a címadó "Common Places"-zel nyit a lemez, amelyben először szembesülhetünk azzal, hogy az előadó általánosságban nem a lágyabb, hanem inkább az erőteljesebb billentyűjátékot részesíti előnyben. De azért ebben, a "Follow Me"-ben vagy a "We Are Here"-ben is találni csöndesebb pillanatokat is, a "Forgiveness" pedig kifejezetten békés darab. Végül ne hagyjuk ki a legjobbat sem: az egyes részeivel Michael Nyman Zongoralecke-zenéjébe is beleillő, közel tízperces "Kenyá"-t, mely szerteágazó, fülbemászó motívumaival, jazzes dinamizmusával a relatív hosszú időtartam ellenére is a lemez legértékesebb darabjának tekinthető.

A zeneszerzőnő számára a bevezetőben jelzett kihívások nem okoztak nagy problémát. Attól nem lehet eltekinteni, hogy egy improvizáció – pláne, ha csak egy hangszerre épül – nem teljesen előírásszerű dallamképlete okán ritkábban bír elérni akkora hatást, mintha szabályosnak tekinthető koncepcióval hozták volna létre (bár ez megítélés kérdése), így a Common Placesre egy olyan sajátos zenei vállalkozásként gondolhatunk, mely ha klasszikus státuszba nem is kerül, a csemegékre vágyók érdeklődését minden bizonnyal maximálisan kielégíti.