Az első két Tini nindzsa teknőcök-album megjelenését követően vártam a John Du Prez-féle trilógia kiteljesedését, amire a záró etap debütálásának harmincadik évfordulója alkalmával kerítettek sort a Waxwork Records munkatársai. Az első rész muzsikája jobban tetszett, mint a másodiké, s érdeklődve vártam, hogy eme tendencia visszafordul-e vagy sem. Kíváncsiságomat táplálta, hogy az előzőekkel ellentétben a Tini nindzsa teknőcök 3.: Kiből lesz a szamuráj?-ra sem filmként, sem zeneként nem emlékeztem, mivel csak egyszer, bemutatásának idején láttam, s többször nem is éreztem rá késztetést. Már a képregények és a rajzfilmsorozat esetében sem rokonszenveztem a múltba vagy épp a távoli jövőbe utazással fűszerezett történetekkel, inkább azokért rajongtam, amikor hőseink napjaink New Yorkjában védelmezték az embereket, így a történelmi Japánban történő színrelépésük a továbbiakban hidegen hagyott.


Kevin Eastman, a Tini nindzsa teknőcök ötletgazdáinak egyike, így foglalta össze a trilógiát: „A harmadik résznél az volt a célunk, hogy a lehető legjobb történetet hozzuk össze. Aprólékosan végigbeszéltük, mit engedhetünk meg nekik és mit nem, mit tehetnek és mit nem. Olyat szerettünk volna, amit minden korosztály jónak talál. Az első film lett a legjobb, a második a legrosszabb, az utolsó pedig valahol a kettő között helyezkedik el félúton.” A nézők többsége azonban nem ért vele egyet: akár a véleményeket böngésszük, akár az összesített értékelésekre, bevételi adatokra vetünk egy röpke pillantást, szembetűnik, miszerint ahogy érkeztek a kalandok, úgy vált egyre közömbössé irántuk a közönség. Bármennyire is igyekeztek tehát az alkotók, a tévéfilmes világban mai napig aktív Stuart Gillard (Bűbájos boszorkák) által rendezett, a feudális Japánba ültetett teknőcsztori hűvös fogadtatása a franchise ily módon történő folytatásának gátjává emelkedett. Tervben volt ugyan a negyedik mozi, ám 2014-ig kizárólag animációs produkciók keretében láthattuk a kvartettet.

A filmhez hasonlóan az SBK Records betétdalos albumát sem övezte különösebb érdeklődés, holott az előzőek esetében ezek is népszerűnek számítottak. Az alkotásban főcímzene gyanánt bevetett „Can't Stop Rockin'” (ZZ Top) mellett a „Conga” (The Barrio Boyzz), a „Tarzan Boy” (Baltimora) és a „Rockin' over the Beat” (Technotronic feat. Ya Kid K) éppúgy felkerült rá, mint az első felvonás ihlette „Turtle Power” (Partnersin Kryme), ám mivel az addigi gyakorlattal szakítván ehhez semmilyen aktualitás nem kapcsolódott, a soundtrack a felesleges válogatásalbumok tengerének újabb cseppje lett. A kilenc szám (melyek között a „Tarzan Boy” és a „Rockin' over the Beat remixei is képviseltetik magukat) mellett egyetlen Du Prez-track, az Ocean Musickal közösen jegyzett „Yoshi’s Theme” utal arra, hogy milyen instrumentális anyag készült a filmhez, ám ez az andalító ízelítő csupán a score összképének felszínét karcolta.


A Waxwork-korong többszöri meghallgatása után is csaponganak a gondolataim: egyrészt azt mondogatom magamnak, hogy vannak benne szép és értékes percek, amiért megérte a stílusváltás, ugyanakkor Tini nindzsa teknőcök-zeneként távolságtartó vagyok vele. Amikor az anyag 2023 januárjának végén elérhetővé vált a Spotify-on (ahonnan kisvártatva, ismeretlen okból kifolyólag a trilógia többi részével együtt lekerült), hasonló elánnal vágtam bele, mint a korábbiakba, ám csalódás ért: az ide készültek már nem képviselik olyan markánsan azt az irányvonalat, ami miatt Du Prez ide vonatkozó munkáit a szívembe zártam. A Kiből lesz a szamuráj? esetében nemcsak az számít újdonságnak, hogy nem készült hozzá önálló, a projekt promotálását elősegítő dal, hanem az is, hogy megváltozott az aláfestés hangvétele.


A komponista ezt megelőzően csak érintőlegesen alkalmazta a távol-keleti elemeket, ám mivel hőseink ezúttal nem New Yorkban, hanem az egykori Japánban szállnak szembe az ellenséggel, olyan tradicionális hangszereket vetett be, mint a taiko, a kotóra keresztelt pengetős, illetőleg a jellegzetes bambuszfuvola, a sakuhacsi. Ezek egyfelől remek atmoszférát biztosítanak, másfelől viszont szakítanak az addig megszokott, kicsit szimfonikus, kicsit elektronikus, kicsit popos, kicsit rockos hangulattal. Míg például a „Japan 1603” és a „Norinaga Castle” esetében olyan tételeket köszönthetünk, amelyekről egy Yamato-koncert juthat eszünkbe, addig a „Kite Flying”, a „Fire & Love” második fele, valamint a „Going Home” a keleti hagyományok és a felmenők előtti tiszteletet, a kultúra romantikáját szimbolizálják. Utóbbi trió nagyon ígéretes (a betétdalos soundtracken „Yoshi’s Theme”-ként, itt pedig „Kite Flying”-ként felcsendülő track elképesztően autentikus), teknőcmuzsikaként azonban idegennek hatnak.

Természetesen hőseink fő- és altémái éppúgy visszatérnek, mint April O’Neillé (Paige Turco) és az Elias Koteas által megformált Casey Jonesé („Casey Jones and the Honor Guards”), ám – mivel fő ellenfeleik, Zúzó és a Fürge-láb bűnszervezet harcosai már kimaradtak –, az új ötletek csak az ő motívumaikkal, valamint a bűn három hangjegyből álló, visszhangszerűen előadott zenei ábrázolásával fonódnak össze. Míg a „Good Hair Day”-ben Donatello, Raffaello, Michelangelo és Leonardo humoros oldala pizzicatóval jelenik meg, addig a „Kappa Battle”-ben, a „Mud Wrestling”-ben, a „Village Attack”-ben, a „Fools & Villains”-ben, valamint a „Showdown”-ban harcművész oldaluk domborodik ki úgy, hogy a szerző a korábbról ismert akciómegközelítéseket elegyíti tradicionális elemekkel.


Bár John Du Prez ügyesen vértezte fel ötleteit a távol-keleti zenék stílusjegyeivel, ezzel párhuzamosan elvette a korábbi felvonások kíséreteinek báját, mely lépés többszöri hallgatást követően is éppúgy zavaró maradt számomra, mint a Waxwork koncepcióváltása, miszerint albumuk egyetlen párbeszédet sem tartalmaz. Persze ez alapvetően nem lenne gond (egy kezemen meg tudom számolni, hány párbeszéddel tarkított kiadványt kedvelek), ám ez a fajta színesítés az első két esetben sem volt túlzásba véve, nem mellesleg tovább növelte a szememben a nosztalgiafaktort az, hogy hol Szecska mester, hol Zúzó, hol egyéb karakterek voltak hallhatóak Du Prez zenéje alatt.