Míg különc mutáns hőseink filmes debütálása Steve Barron rendezésében valósulhatott meg, addig a Tini nindzsa teknőcök 2.: A trutymó titka direktora Michael Pressman lett, aki a Michelle Pfeiffer-féle Feleségemnek, 37. születésnapjára mellett egy-egy epizód erejéig a Sherlock és Watson, a Zsaruvér, valamint A Grace klinika sorozatokból is kivehette a részét. Ám nemcsak ezen a poszton történt változás a teknőcök háza táján, hiszen a karaktereket megszemélyesítők némelyike szintén lecserélődött – ám mivel húzónevek sem az első, sem a második etapban nincsenek, ráadásul egy részük vagy csak a hangját kölcsönözte vagy tetőtől talpig jelmezben volt, e módosítás hordereje gyakorlatilag elhanyagolható. Az első felvonás sikerén felbuzdulva a gyártási költséget megduplázták, s bár az összbevétel elmaradt a korábbitól, A trutymó titka így is busás jövedelemre tett szert: a 25 milliós befektetés 133-at generált, melyen túl a kapcsolódó termékek és a videoklipek vetítési jogai is szépen termelték a dollárokat. További érdekesség, hogy amíg előzőleg a vezető stúdiók nem kértek a produkcióból, a nemzetközi forgalmazásba immáron a 20th Century Fox is beszállt.


A betétdalok újfent fontos szerepet töltöttek be a promotálás folyamatában, stílusukban pedig a hip-hop és a techno jelentette a fő csapást – igaz, a dalösszeállítás során ezúttal jobban figyeltek a nyelvezetre, igyekeztek még inkább a gyerekeket behatárolni célközönségként. Olyan számok íródtak a filmhez, mint a Ya Kid K-féle „Awesome (You Are My Hero)”, a „Ninja Rap” Vanilla Ice-tól, valamint a „(That's Your) Consciousness”, melyből dal és instrumentális változat egyaránt született annak érdekében, hogy a filmzenealbumhoz és a produkcióhoz szintúgy felhasználható legyen. A premierrel párhuzamosan megjelent lemez a dalokat részesítette előnyben (mindössze két track erejéig szorítkozott a score-ra), az instrumentális kíséret kiadatlanságát pedig a Waxwork Records feledtette A trutymó titka premierjének harmincadik évfordulója apropóján. Az aláfestés prezentálása terén a cég az előzőhöz hasonló módon járt el: CD-n éppúgy elérhetővé tette, mint bakeliten és digitálisan – borítójukat a hősök alkotóinak egyike, Kevin Eastman álmodta meg a klasszikus képregény-folyam stílusát szem előtt tartva.

A score-ért ezúttal is a brit származású John Du Prez felelt, aki a Tini nindzsa teknőcöknél kijelölt úton haladt tovább: a nyolcvanas évek szintipop stílusát elegyítette zenekari elképzeléseivel. Ezen ötvözésnél azonban már nem Shirley Walker volt a szerző segítségére, hanem a hangszerelőként szintén előszeretettel foglalkoztatott Brad Dechter, aki olyanokkal is dolgozott, mint James Newton Howard, Michael Kamen, Trevor Jones, James Horner, Edward Shearmur vagy John Debney.


A korong hallgatása közben két dolog tűnt fel: az egyik, hogy Du Prez a szó szoros értelmében ott folytatta, ahol egy évvel korábban abbahagyta, csupán néhány apróbb újításnak lehetünk fültanúi. A másik, hogy mintha nagyobb hangsúly hárulna a zenekari részek kidolgozására, szebben szólnak, jobban előtérbe kerülnek, mint az első rész esetében – ami visszavezethető a hangszerelőváltásnak is. Igaz, utóbbi megállapításomnak az első pár tételben még nem sok nyomát lelni, lévén a forgatókönyvírókkal egyetemben a komponista is arra törekedett, hogy mielőbb visszazökkenjünk a teknőcök által oltalmazott New York forgatagába, ahol szinte minden utcasarkon pizzát árulnak. Az albumnyitó „NY Pizza” nemcsak a főcímzene szerepét tölti be, hanem egyúttal a Dan Harman által előadott „(That's Your) Consciousness” dal zenei alapjának zanzásított változata is. A teknőc-téma emellett a „Main Titles”-ben, a „Pile of Criminals”-ban, a „Scrapyard Scrap”-ben és a „Cowabunga Says It All”-ban tér még vissza, melyek közül utóbbi „Cowabungá”-ra rövidített címmel a betétdalos soundtracken is fellelhető.


Zúzó és a Fürge-láb harcosok motívumai szintén nem maradhattak el, ugyanakkor ezek már a korábbitól eltérőbb tónust kaptak, s az új gonosz-témákkal keverednek, melyeket Zúzó bosszúszomja és az új színrelépők, Tatsu, Tokka, valamint Rahzar egyaránt inspiráltak. Ennek előszele a „Main Title”-ben és a „Pile of Criminals”-ban hallható, majd a „Shredder Lives”-től kezdve nyomatékosabbá válnak – összhatás vonatkozásában emiatt az előzőhöz viszonyítva kicsit komorabb muzsikával van dolgunk. Az ellentémák a „Mutant Dandelions”-ban, a „Tokka & Rahzar”-ban, a „Scrapyard Scrap” elején, a „Super Shredder”-ben, illetőleg a „Dark Monsters”-ben vannak jelen. A sötét tónus azonban nem minden ellenfélnek jutott osztályrészéül: Zúzó két teremtménye, a szintén mutáns Tokka és Rahzar (ők a képregényből ismert Rocksteadyt és Bebopot helyettesítették, akiket nem engedtek eredeti formájukban adaptálni a karakterek megálmodói, Eastman és Peter Laird) ugyanis együgyűségükből kifolyólag egy szintipopos/karibi hangulatban úszó megközelítést tudhatnak magukénak. Ez a score albumon „Master Say Have Fun” címen csendül fel, a soundtracken pedig a „Tokka & Rahzar”-ral összefűzve, „Tokka & Rahzar: The Monster Mix”-ként köszön vissza.

Du Prez korábbi ötleteinek minőségi továbbcsiszolása az érzelmesebb részeken is megfigyelhető, amire a „Pile of Criminals” lezárása, a „Grave Danger”, a „Home Sweet Home”, a „What Troubles You?”, valamint a „Dark Monsters” szolgálnak példaként. Döntően ezek foglalják magukban a keleti harcművészetre utaló megoldásokat is, melyekkel kapcsolatban szintén azt érzem, hogy szebben szólnak, jobban érvényesülnek, mint a Tini nindzsa teknőcök esetén. És emiatt, illetőleg mert komorabb, összeszedettebb lett a score, erősen kilógnak az olyan, a sztori és a karakterek miatt alapvetően elengedhetetlen zenei bolondozások, mint a „TGRI Fight” és a „Master Say Have Fun”.


A Tini nindzsa teknőcök 2.: A trutymó titka score albuma Vanilla Ice dalával zárul (így az a filmhez köthető összes korongon helyett kapott, sőt, annak idején kislemez is készült belőle), és bár örülök, hogy ez a kíséret is napvilágot látott, kettős érzés van bennem. Úgy vagyok vele, mint a Vissza a jövőbe 2. vagy a Beverly Hills-i zsaru 2. lemezeivel: nagyon jó pótlékként szolgál akkor, ha az első rész zenéjét nem sikerült beszerezni, és bár jobban szól, az újdonságok nem olyan mérvűek, hogy érdemes lenne beruházni rá. Kivétel, ha nem vagyunk rajongói a klasszikus teknőctrilógiának, mert akkor bizony kötelező vétel.