A New York polgárait védelmező mutánsok Kevin Eastman és Peter Laird ötlete nyomán keltek életre, s indultak világhódító útjukra a nyolcvanas évek derekán – érdekesség, hogy megálmodóik eleinte csupán egy tréfából készített skiccként tekintettek rájuk. A Tini nindzsa teknőcök képregényhősökként tűntek fel, ám rajzfilmszereplőkként, akciófigurákként, illetve videojátékok karaktereiként is igen hamar visszaköszöntek, nem csoda hát, hogy a filmipar is szerette volna a maga kis szeletét kihasítani a pizzájukból. Bár manapság mozis kalandjaik említésekor a Michael Bay által producerelt 2014-es változat, illetve annak második felvonása a beszédtéma, vásznon ennél korábban, 1990-ben debütáltak. Bár Steve Barron (Csúcsfejek) alkotása számos aspektusból megmosolyogtató (nem csak mai szemmel), váratlan sikert aratott, így a további folytatások, a Tini nindzsa teknőcök 2.: A trutymó titka és a Tini nindzsa teknőcök 3.: Kiből lesz a szamuráj? egyaránt zöld utat kaptak.


A forgatókönyvért Todd W. Langen és Bobby Herbeck feleltek, akik semmit sem bíztak a véletlenre: a teknőcök – a képregények első lapszámaiból megismert – eredettörténetének fontosabb mozzanatait gyúrták össze. A rendezői széket Barron foglalhatta el, aki ekkoriban még élvonalbeli kliprendezőként volt számon tartva: olyan előadók, illetve formációk dolgoztak vele, mint Michael Jackson, Bryan Adams, Madonna, David Bowie, Paul McCartney, a Toto vagy az a-ha. Az alkotók bíztak a sikerben, a film forgalmazásának lehetőségét azonban a Walt Disney Pictures éppúgy visszautasította, ahogyan a Columbia Pictures, az MGM, az Orion, a Paramount és a Warner Bros. is. A stúdiók attól tartottak, hogy hasonlóan fogadják majd a rajongók, mint a néhány évvel korábban bemutatott He-Man – A világ urát, melynek alapja képregényként, rajzfilmként és játék formájában sikeres volt, mozis adaptációja viszont nagyot hasalt, nem voltak rá kíváncsiak az emberek. A nagyvállalatok nem kívántak reszkírozni, a New Line Cinemát azonban végül sikerült megnyerni, ahol bizonyára hatalmas ovációban törtek ki a vezetők, miután megtudták, hogy a tizenhárommillióból készült alkotás több mint kétszázmilliót hozott a konyhára (a Tini nindzsa teknőcök vált a legsikeresebb független mozivá, mely címet kilenc évig birtokolta).

A teknőskvartett nagyon közel áll hozzám: akkor voltam gyerek, amikor a filmeket bemutatták, a képregény pedig a Kandi Lapok keretén belül magyarul is elérhetővé vált Tini Titán Teknőcök címmel – a rajzfilmsorozatot az akkori hazai forgalmazás híján a Pro7 és Sat1 csatornákon igyekeztem követni. Ezen trilógia kezdeti mozis élményeim közé tartozik, ezért bár most, felnőttként nézve erősen szembeötlenek a kivitelezési hibák, a gyermetegség, valamint a bakik garmadája, mai napig jó szívvel gondolok rájuk, hiszen visszarepítenek a gyerekkoromba, felelevenítik bennem, amikor nagypapám ezeken keresztül ismertette meg velem és testvéremmel a mozizás varázsát. Miután komolyabban foglalkoztatni kezdtek a filmzenék, egykori kedvenceim kíséreteit is igyekeztem felkutatni, ám a Tini nindzsa teknőcök vonatkozásában csak a betétdalos album volt elérhető, melyen mindössze két tétel, a „Shredder's Suite”, valamint a „Splinter's Tale I and II” árulkodott a score-ról. 2019-ben viszont a Waxwork Records CD-n, bakeliten, valamint digitális formában egyaránt beszerezhetővé tette az instrumentális szerzeményeket, aminek nagyon örültem, hihetetlenül jólesik nosztalgiázni általa – szemben a nem sokkal később megjelent G.I. Joe: A Real American Hero koronggal, melyre szintén sokat kellett várni, a nyolcvanas években futott G.I. Joe-rajzfilmszéria dallamai azonban nem mozgattak meg ennyire.


Mint írtam, a betétdalos album nem sokat jelent számomra, ugyanakkor elismerem, hogy annak idején rendkívül fontos szerepet töltött be. A produkció független filmes mivolta okán az alkotók nagy hangsúlyt fektettek a reklámozásra, ami alól a zenecsatornákon hirdetés sem maradt ki. A zászlóshajó ebből a szempontból a Partners In Kryme előadásában hallható hip-hop szám, a „Turtle Power” volt, melynek többféle változatával találkozhatunk, ugyanis a lokális piaci igényeket figyelembe véve apró változtatásokat eszközöltek a szövegen – így kicsit eltérő anyagot hallhatunk a stáblista alatt, a videoklipben vagy a briteknél nyomott lemezen. A másik kulcsfontosságú dal a „Turtle Rhapsody”, amely nem más, mint a teknőcök motívumának diszkóátirata. Vezérszerepükből adódóan mindegyik felkerült az SBK Records gondozásában kiadott korongra, olyan előadók dalaival egyetemben, mint például Johnny Kemp („Let the Walls Come Down”) vagy MC Hammer („This Is What We Do”).

Az instrumentális kíséretet John Du Prezre bízták, kinek neve elsősorban a brit popbanda, a Modern Romance által, valamint a Monty Python-alkotások hangszerelőjeként, zenei rendezőjeként, komponistájaként csenghet ismerősen – de közreműködött A hal neve: Wandánál, a Kisvárosi komédiánál és a Szombat esti frásznál is. Ezen BMI-díjjal elismert score-jában a szerző a korszakra jellemző szintetizátoros, könnyedebb rock- és popzenei megoldásokat ötvözte a nagyzenekarral (utóbbi részeknél Shirley Walker segédkezett neki, aki olyan közkedvelt alkotások hangszerelője volt, mint a Lánglovagok vagy Tim Burton Batmanje). S minthogy a Tini nindzsa teknőcök aláfestése remek lenyomata a nyolcvanas évek filmzenei stíluskavalkádjának, úgy vélem, azokat is képes nosztalgiára hangolni, akik nem ismerik e filmeket, vagy nincs hozzájuk különösebb kötődésük.


A szerző már a prológus és a főcímzene szerepét betöltő „Crimewave” – „Teenage Mutant Ninja Turtles” kettősben lefekteti az alapokat: nyoma sincs a ráhangolódásnak, felvezetésnek, egyből megmutatja, mire számíthatunk a hátralévő időben. A kíséret gerincét az egymással szemben álló felek motívumai képezik: a teknőcök színrelépéseit stílusuknak, laza hozzáállásuknak megfelelően könnyed megoldások színesítik, ami a „Teenage Mutant Ninja Turtles”-ben tűnik fel először, s köszön vissza a monológgal tarkított „Splinter's Tale I”-ban, illetőleg a „Street Fight”-ban. De ugyanúgy rájuk utal a „Crime Fighters” végén hallható, a cirkuszi előadásoknál használt zenékhez hasonló részlet, a „Hidden Treasures”-ben felbukkanó, flippergéphanghoz hasonló szösszenet, vagy a Commodore 64-es szörfös játékra, a Surfingre, továbbá a Beach Boys „Surfin’ U.S.A.”-jére emlékeztető „Sewer Surfin’”. Ezzel állnak szemben a hősök ellenfeleinek, Zúzónak és a Fürge-láb bűnszervezet harcosainak vészjósló dallamai, melyek a „Crimewave”, a „Subway Attack”, a „Shredder’s Big Entrance”, a „Time to Go Back”, a „Shredder’s Last Stand” és a „The Fall of Shredder” meghatározói. Már az eddig említett tételek is túlnőnek az alkotás által megkövetelt színvonalon, a score azonban tartogat még kellemes meglepetéseket számunkra az akciótémák vonatkozásában. A heroikusabbnak tekinthető „Tatsu Attack” éppoly impozánsra sikerült, mint a „Their Greatest Fear”, hovatovább variánsait, a „Battles with the Foot”-ot, illetőleg a „Shredder’s Last Stand”-et is öröm hallgatni – mintha Harold Faltermeyer (A menekülő ember) írta volna ezeket.

Az érzelmesebb trackek kellemesek („Crime Fighters”, „Possess the Right Thinking”, „Trouble”, „Message from Splinter”, „Their Greatest Fear”), a humorosabb részek könnyed megoldásokkal szegélyezettek (ilyen a „Crime Fighters” lezárása, a „Sewer Surfin’”, valamint a „Huge Fight”), mindeközben pedig a keleti harckultúra atmoszférájának megidézése sem hiányzik az összképből. Igaz, utóbbit nem minden esetben tradicionális hangszerek bevonásával érte el a szerző, hanem – ahogyan például az Amerikai nindzsa esetében is Michael Linn – javarészt szintetizátorokkal: e törekvés a „Crime Fighters”-ben, a „Possess the Right Thinking”-ben, a „Message from Splinter”-ben, illetőleg a „The Fall of Shredder” második felében a legszembetűnőbb.


John Du Prez munkája a kritikusok elismerése és a mozi kultstátuszba emelkedése ellenére is évtizedekig csak a film alatt volt hallható (a válogatásalbumra szorult szösszenetektől eltekintve), amin a Waxwork Records munkatársai, majd három évtized elteltével változtattak. A teljes score mellett három alternatív tételt is felvonultató korongot a hiánypótló kiadványok táborába sorolom, és – gyerekkori élményeim révén – sokkal többre tartom, mint a későbbi egész estés teknőckalandokhoz kapcsolódó, Klaus Badelt, Brian Tyler vagy Steve Jablonsky jegyezte munkákat.