Peter Hyams rendező az egyszer nézhető, de még élvezhető kommersz filmek császára, nála tökéletesebben ezt a műfajt kevesen művelik. Alkotásai általában elég jó ötleteken alapulnak, többnyire a látvány is jól kigondolt, azonban a kivitelezés tekintetében komoly kihívással küszködnek. Az íróként és operatőrként is tevékenykedő Hyams eleinte a sci-fi műfajában alkotott, igazán ismert pedig a 2010: A kapcsolat éve című filmmel lett. Ezt olyan mozik követték, mint az Időzsaru, a Bűntény a támaszponton, a Hajszál híján, A bestia, vagy a Végítélet, vagyis olyan filmek, melyeket a kereskedelmi televíziók hétköznap esténként szoktak műsorra tűzni. A muskétás sem lóg ki a sorból, átlagos, különösebb maradandó élmény nélkül lepergő mozi. Alexandre Dumas muskétás-történeteiből számos feldolgozás született már, köztük egy-két igazi klasszikus is. Hyams alkotása természetesen nem ezek táborába tartozik, és kissé érthetetlen is, hogy miért kapott zöld jelzést a stúdiótól, hiszen a sztorit a film bemutatója előtt pár éve dolgozták fel A Vasálarcosban, és az 1993-as Kiefer Sutherland, Oliver Platt, Charlie Sheen alkotta A három testőrt se igen felejthette még el a moziközönség.


Dumas eredeti történetét nem először faragták kedvükre a forgatókönyvírók, most azonban jócskán átértelmezték művét. A testőrök a háttérbe szorultak, így léphetett elő főszereplővé D'Artagnan (Justin Chambers), aki szülei gyilkosát keresve próbál összebarátkozni az amúgy erre nem túl fogékony muskétásokkal. Az ármánykodás ezen történetek egyik fő mozgatóereje, ebből kapunk bőven most is. Esetünkben is ki más keverhetné a kártyákat, mint Richelieu bíboros (Stephen Rea), vérebe, Febre közreműködésével – utóbbi szerepében a film színvonalához képest meglepően jót alakító Tim Roth-szal. A testőröknek a cselszövés megakadályozásában több-kevesebb sikerrel a királyné (Catherine Deneuve) is besegít. A főhős fejének elcsavarásáról gondoskodó díszítőelem szerepében pedig Mena Suvarit láthatjuk, aki jól passzol Chambershöz, vagyis hasonlóan gyengén teljesít. Szóval ismert név és jó színész van bőven, a film azonban ettől függetlenül is csak egy nagy blődség, amiről már az is sokat elárul, hogy a harci koreográfiáját egy Xin Xin Xiong nevezetű úr koordinálta. Ebből adódóan már az első verekedős jelenet mosolyra húzza az ember száját, midőn D'Artagnan lekung-fuzza kocsmai ellenfeleit.

A rendező pályafutásának évtizedei alatt igen nagynevű komponistákkal dolgozott együtt, többek között Bruce Broughtonnal, Jerry Goldsmith-szel, John Debneyvel, Mark Ishammel – a zeneszerző kiválasztásához tehát jó érzéke van. A muskétáshoz szerződtetett David Arnolddal ugyanakkor érzésem szerint kissé kockáztatott. Arnold 2001-ben a két James Bond-mozival és a Roland Emmerich-filmekkel a háta mögött ugyan már ismert és kipróbált zeneszerzőnek számított, azonban addigi műveiben nemigen mutatkozott meg, hogy egy történelmi kalandfilmhez is megfelelő aláfestést tudna írni. Igazság szerint az azóta készített zenéi alapján sem gondolná az ember, hogy ő lenne a legalkalmasabb zeneszerző egy muskétás-filmhez, de ennek ellenére mégis egy főként Goldsmith stílusát megidéző, a korábbi és a későbbi munkáitól is erősen elütő remek aláfestést írt. Őszintén sajnálom, hogy akciófilmek, vígjátékok és romkomok score-jain kívül más műfajhoz alig adja a nevét, ezért is volt örömteli a pár évvel ezelőtti A szabadság himnusza, melyben újfent egy történelmi filmhez komponált.


A muskétáshoz egy emlékezetes, nagyon populáris (értsd: dúdolható) vezérdallam íródott, melyet elég sokszor hallhatunk a zenében. Ezt a remek kalandtémát már rögtön az első trackben ("Main Title") megismerhetjük, tulajdonképpen már itt teljes pompájában zeng, és ezt a variációját nem is múlja felül egyetlen további tételben sem. A vonósok és a rézfúvósok közös lendületes szólamai John Williams vagy Goldsmith emlékezetes főtémáit idézik, igazi hősi motívum, mely esetében sajnálatos, hogy nem egy emlékezetes filmhez íródott. A második track két újabb változatban tárja elénk: egy lágyabb, romantikus hangszerelésben és egy erőteljesebb megszólalásban. Igazából a film nem ad lehetőséget a szerzőnek, hogy sok témát szerepeltessen a zenében, a cselekmény gyorsan pereg így nincs idő, hogy az egyes karakterekhez egyedi dallam kapcsolódjon, ezért a főtéma variációi és gyakori felharsanásai színesítik a történéseket szorosan követő zenét. A hangszerelés se változatos, némi gitárjátékon kívül kizárólag a nagyzenekar játszik, semmi elektronikus hangszer vagy vokális betét, de ennek ellenére mégis sokszínű az aláfestés.

Az egész zenére jellemző régimódi, de mégis modernebb kalandzenei motívumokat rejt a "Jailhouse Ruck", a "Coach Chase" vagy a "Ladder Fight", de még jó pár tétel idesorolható lenne. Az egész score Clint Mansell Saharájával mutat erős rokonságot, és ez valószínűleg nem véletlen, hiszen azt és A muskétást is Nicholas Dodd hangszerelte és vezényelte. Külön kiemelném a "Fight Inn" című tracket, mely erőteljes nyitányával, dinamizmusával, a nagyzenekar parádés játékával nagyon élvezetes pontja az albumnak. A film nem ad lehetőséget arra, hogy a zenekar megpihenjen, így lassú részek is csak elvétve találhatók az albumon. A szerző az érzelemdús pillanatok alá egy igazán gyönyörű szerelmi témát is írt, ezt hallhatjuk például a "D'Artagnan and Francesca" vagy a "Down by the River" esetében, de több tételben is felcsendül hosszabb-rövidebb ideig. A főtéma mellett egy másik gyakran ismétlődő lendületes dallam is született, ez is az akciógazdag jelenetek alatt szólal meg, és bár nem túl kiemelkedő, de a zene színesítésére megfelel.

Igazán érdekes, hogy néhány track John Barry James Bond-munkáit idézi, ilyen a "Prepare Duschamp for Hell" vagy az ezt követő "Ride for Paris". Ez azért is furcsa, mert Arnold saját Bond-munkáiban nem sokszor tér vissza a 007-es régebbi történeteinek zenéihez. Persze ez nem zavaró hasonlóság, csak a hegedűk, a harsonák és a trombiták játéka erősen arra enged következtetni, hogy szerzőnkben mély nyomot hagyott nagy elődje stílusa.


Sok évtized alatt sok nagynevű komponista írt aláfestést a muskétásokról szóló filmekhez, például Michael Legrand, Lalo Schifrin, Riz Ortolani, vagy Michael Kamen. Arnold alkotása bár nem egy kimagasló mozihoz íródott, mégis az egyik legjobb score, amely valamilyen Dumas-adaptációhoz készült. A jól eltalált főtéma, ha kell, szenvedélyes, ha kell, dinamikus, remekül passzol ehhez a cselekménydús filmhez, de nemcsak emiatt érdemes megismerkedni az albummal. És bár a szerző egyre ritkábban adja tanúbizonyságát annak, hogy tisztán szimfonikus zenével is magas szintű munkát tud létrehozni, azonban a Narnia Krónikái harmadik részéhez minden bizonnyal ismét egy emlékezetes kalandzenét ír majd.