„Sokkal érdekesebb alapanyag volt annál, semmint minden ötödik percben elsüssünk valamilyen, idősekkel kapcsolatos viccet. Ez a film nemcsak a poénokról szól. A hangsúly a karakterek által átélteken, a kiránduláson volt” – nyilatkozta Kyle Marvin rendező, aki főként producerként tevékenykedik, de színészként és forgatókönyvíróként is bemutatkozott már Hollywoodban (többek között a 2019-es Lefelé a lejtőn révén). Mindezeket fejelte meg direktori szerepvállalásával: az első nagyjátékfilmje a Paramount égisze alatt leforgatott 80 for Brady című sportvígjáték lett, melynek történetét valós esemény inspirálta.


Az alkotás középpontjában a New England Patriots egykori hátvédje, Tom Brady áll, aki 2020-ban a Tampa Bay Buccaneers csapatába igazolt, 2023 februárjában pedig – alig néhány nappal e film premierje előtt – bejelentette, hogy végleg vállfára akasztja mezét. A 80 for Brady alapvetően a sztársportoló rajongótáborának kicsi, ám annál nagyobb kuriózumát jelentő szeletének tagjairól szól, de közben fontos szerep hárul benne a baráti kötelékre, a kalandvágyra és az ad hoc jellegű kirándulás generálta komikus helyzetekre. Ezek tolmácsolására nem kisebb neveket sikerült szerződtetniük az alkotóknak, mint Jane Fonda (A lovakat lelövik, ugye?), Sally Field (Forrest Gump), Lily Tomlin (Alibi törzs) és Rita Moreno (West Side Story).

A forgatókönyv részigazságokon alapul, a hátvédnek – aki nemcsak szereplőként, hanem a producerek egyikeként is jelen volt – ugyanis valóban létezett egy idős hölgyekből álló szurkolói közössége, ám a filmcímmel közel azonos nevű, Over 80 for Brady klubot igazából nem négy, hanem öt nő alkotta. A North Attleboró-i ötös azután vált az NFL népszerű tagjának drukkerévé, hogy özvegyként barátságot kötve vasárnaponként elkezdtek átjárni egymáshoz Patriots-meccseket nézni. A valóságban szerényebben viselkedtek: nem eredtek útnak kedvencükért úgy, ahogyan azt Marvin bemutatja nekünk, és nem keveredtek ahhoz hasonló kalandokba, mint a csirkeszárnyevő verseny, a komoly téttel bíró pókerezés, vagy épp a flörtölés, de így is legendássá tudtak válni. Olyannyira, hogy a Paramount érdeklődését is felkeltették, ahol egy sporttörténetbe oltott road movie-t (vagy haverfilmet, attól függ, honnan nézzük) kerekítettek belőlük.


Marvinék a film reklámkampányának szakaszában nemcsak az előzetesre támaszkodhattak, hanem a kifejezetten ehhez az alkotáshoz íródott „Gonna Be You”-ra is, melyet dalként és klipként egyaránt bevethettek a nézők moziba csalogatása érdekében. A számot a tizennégy Oscar-jelölés mellett megannyi egyéb elismeréssel jutalmazott Diane Warren készítette, aki eképpen nyilatkozott munkájáról: „Olyan dalt szerettem volna készíteni, amely a nők közötti köteléket hangsúlyozza. A címbéli nyolcvanas szám láttán az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha ennek előadásához a nyolcvanas évek legikonikusabb énekesnőit kérném fel, azokat, akik mai napig meghatározóak és mindig is azok lesznek”. Kezdeményezése nyomán Gloria Estefan, Dolly Parton, Belinda Carlisle, Cyndi Lauper és a klipforgatástól távol maradt Debbie Harry álltak mikrofon elé, ami egyfajta kuriózumnak számít a szakmában. Ezen felül a Kool & the Gangtől, Diana Rosstól, a Scandaltól és más, hozzájuk hasonló stílusban jeleskedő előadótól, formációtól válogattak még be dalokat, ám ahogyan a szereplőgárda, úgy ezek sem számítottak nagy vonzerőnek: a közel harmincmillió dollárból forgatott projekt csupán egy tízessel hozott többet a konyhára.

A dalok mellől az instrumentális kíséret sem hiányzik, melynek elkészítését John Debney-re bízták, aki hatvanfős zenekar segítségével hívta életre különböző műfajokból táplálkozó elképzelését. Találunk benne olyan, a road movie-kra jellemző megközelítést, mint a szájharmonikára és gitárra íródott „Trish Talks with Pat and Ned”, jazzes („Ladies Enter Party”, „Maura Finds Mask”, „Jazz Band / Sar Calls Lou”) és countrys elgondolást („Patriots Locker Room”), lazaságot fokozó dallamokat („Closet Make Out / Maura Wins”), valamint dinamikusabb momentumot („NFL Theme Cutoff” és a „Final Drive”). Ezeknél nagyobb szeletet birtokol az a fajta könnyed hangvételű megoldás, ami a „Boston Opening”-ben, a „Betty Calls Contest”-ben, a „Lou Talks with Brady Bobblehead”-ben, a „Flirting in Houston”-ban, a „Betty Finds Guy in Porta Potty”-ban és a „Gugu – Come with Me”-ben figyelhető meg.


Az eddig felsoroltak aranyosak, és az alkotás alatt – amelynek itthoni bemutatója minden bizonnyal elmarad, s maximum egyszer csak felbukkan majd valamelyik streaming- vagy tévécsatornán – bizonyára működnek is, de pont ezek révén érzem azt, hogy Debney a 80 for Brady score-jánál biztonsági játékot űzött: a jól bevált szabályok mentén írta meg ezt a rendkívül sok trackre tagolt vígjátékzenét, amely emiatt nem képes kiemelkedni a hasonló produkciók alatt hallhatóak tömegéből. Tény: ezen eszköztár elengedhetetlen ahhoz, hogy zeneileg is érzékeltetve legyen az irányításmániás Lou (Tomlin), a divatos megjelenésre folyton adó Trish (Fonda), a kalandvágyó Maura (Moreno) és az éles eszű Betty (Field), ám amennyiben a játékidőt csak ezek tennék ki, nem feltétlenül lenne érdemes beszélni erről a műről. Az érzelmeket közvetítő tételei okán azonban mindenképpen ajánlott legalább egyszer meghallgatni.

Megannyi írásunkban kitértünk már arra, hogy Debney számtalanszor bizonyította rátermettségét, sokoldalúságát, és sokkal több nagyobb léptékű produkciót érdemelne meg, mégsem foglalkoztatják tehetségéhez méltóan, eközben viszont ő előszeretettel bólint rá a könnyedebb hangvételű felkérésekre, melyek szembetűnő hányadát képviselik filmográfiájának. A magam részéről mindig furcsálltam – pláne azon, végtelenül felesleges projektek esetében, mint a Reszkessetek, betörők! – Otthon, édes otthon vagy a Maci Laci –, hogy ilyen mennyiségben vállalja el őket, de érdekes módon szinte mindig találok ezen műveiben nekem tetsző mozzanatokat, s ezek a szememben egyfajta indikátorai annak, hogy feladatát akkor is komolyan veszi, ha ezt a projekt nem igazán igényli. A 80 for Brady esetében ezt a lassabb, bensőségesebb muzsikák jelzik: az elsősorban zongorára és klarinétra íródott trackek egyetlen hibája, hogy hamar véget érnek, hihetetlen tagoltságukból kifolyólag nem volt lehetőség az aprólékos felépítésükre. A lírai téma a „16 Years Ago”-ban mutatja meg magát először, majd a „New Medications”-ben, a „Talking to Myself”-ben, a „Mark Calls Betty”-ben, a „Strength to Fight”-ban, a „Lou’s Speech to Tom”-ban, a „Worth Every Penny”-ben, illetőleg a „Tom Thanks Lou”-ban bukkan fel ismét különböző variációkban. Tudom, hogy számtalan korábbi művében hallhattunk már ezekhez hasonlót, ám én Debney érzelmes oldalát, hangulatképeit éppúgy megunhatatlannak tartom, mint a kaland- és akciózenei kézjegyeit.


A 80 for Brady zenéje egy laza, mondhatni, tét nélküli hallgatnivaló, melynek erénye a sokszínűségben és a drámai vonalban lakozik. Ha valakinek ez utóbbi tetszik, és kíváncsi, mire képes a szerző, ha klasszikus értelemben vett sportfilmet bíznak rá, akkor neki a Brian Banks és az Esélytelenből halhatatlan aláfestését ajánlom figyelmébe, sőt, ide sorolnám még az Újoncok napja inspirálta munkáját is, amely lényegesen túlnyúlik a Kevin Costner és Jennifer Garner főszereplésével készült mozi jelentőségén.