Az utóbbi időben rendkívül megszaporodtak a sportfilmek, illetve az olyan vígjátékok, melyek a humor oldaláról közelítették meg ezt a témát. Az elmúlt pár évben például kifigurázásra került az autóversenyzés (
). E filmek többségét nálunk még nem mutatták be, tartok tőle, hogy már nem is nagyon fogják. A sportkomédiák egyik fontos jellemzője, hogy az adott sportág szabályaihoz gyakorlatilag semmi közük, többségükben a humort is nagyítóval kell keresni, ráadásul jobb sorsra érdemes színészek égetik magukat bennük. A
az imént említett jellemzőkből az első kettőt teljesíti, azonban jobb sorsra érdemes színészt ne keressünk benne. A két főszereplő közül Jon Heder még csak-csak felépített egy vicces karaktert, de az aktuális vígjátékedvenc Will Ferrell ugyanazt a bunkó taplót hozza, amit már számtalan korábbi filmjében láthattunk tőle. A színész óriási sztárolása számomra kicsit érthetetlen, bár az tény, hogy minden évtizednek megvoltak a nagy poéngyáros színészei, ők viszont Ferrell-lel ellentétben tényleg humorosak is voltak. A nyolcvanas években például Chevy Chase, a kilencvenes években pedig főként Jim Carrey nevettette meg a mozik közönségét, azonban erre az évtizedre sajnos be kell érnünk Will Ferrell, véleményem szerint teljesen humortalan, üres alakításaival.
A
Jégi dicsőségünkben tehát hozza a formáját, ráadásul karaktere most még inkább lapos, mivel a forgatókönyvírók sem álltak a helyzetük magaslatán, poén ugyanis nem nagyon található a filmben. Az alaphelyzet ugyanakkor rendkívül komikus. Adott két rivális férfi műkorcsolyázó, akik holtversenyben lesznek olimpiai bajnokok. Természetesen ez egyiküknek sem jó, így gyorsan össze is verekednek a dobogó legfelső fokán, mindeközben felgyújtják az olimpia kabalafiguráját (ekkor még egy kicsiny mosolyt megereszt a néző, ez majdnem az utolsó is egyben). A bunyó következményeként örökre eltiltják őket, többé nem indulhatnak férfi egyes versenyben. Életük ettől megindul a lejtőn, az egyikből cipőkereskedő lesz, a másikból részeges jégrevütáncos. Azonban régi edzőjüknek akad egy ötlete, miszerint ha egyesben nem is, de párosban indulhatnak, hiszen arra nem vonatkozik az eltiltás. Ez a helyzet rengeteg poénforrást feltételezne, ennek ellenére a film második felében értelmes humornak már nyomát sem lehet találni, feltéve, ha az ember nem tud állandóan azon nevetni, hogy akkor most két férfi keringőzik a jégen. Pedig rengeteg vicces jelenetet szülhetett volna ez a képtelen ötlet, sajnos azonban a
Jégi dicsőségünk készítői megelégedtek annyival, hogy a nézőkről feltételezték, humorosnak fogják találni, amint a két főszereplő szűk selyemruhában siklik, és fogdossa egymást a jégen.
Theodore Shapiro első komolyabb hollywoodi munkája
Az arany markában című film zenéjének elkészítése volt. Ezen score funkys, szolidan jazzes, a hetvenes évek zenei hangulatát idéző stílusa a szerző szinte összes korai filmjének (
Sulihuligánok,
Ennyi!,
Flört a fellegekben) aláfestésére jellemző. Valószínű, hogy ez alapján választották ki a hetvenes évek sikersorozatának, a
Starsky és Hutch-nak mozis adaptációjához. Ez a film volt az első igazán fontos, nagyszabású alkotás a komponista életében, azóta azonban karrierje megrekedni látszik, mivel döntően vígjátékokhoz kap felkérést, melyek között azért akadtak minőségi, és sajnos kevésbé emlékezetes alkotások is. Eddigi munkái közül kiemelkedik a 2005-ben íródott
Az ördög Pradát visel zenéje melyben a szerző a funkys, r&b-s stílusát tökélyre fejlesztette, és ebben már a nagyzenekarhoz is egyre bátrabban mert nyúlni.
A
Jégi dicsőségünk a film miatt nem lesz Shapiro életművének kiemelkedő darabja, noha a score meglepően gazdag és színes. A komponista megteszi azt, amit a film készítői nem mertek, vagyis értelmes módon figurázza ki a sportfilmeket (pontosabban zenéiket), túlhangsúlyozva azok szereplőinek hősiességét, diadalittasságát. Meglepően jó munkát végzett a szerző, a dallamok és a hangszerelés terén sincs szégyenkeznivalója, változatos, jól felépített tételek jellemzik a művét. A score albumon "Slice and Dice on Ice" címmel szereplő nyitó track, mely a csak a filmben létező XX. Téli Világbajnokság fanfáros témája, olyan, mintha egy Jerry Goldsmith- vagy Alan Silvestri-tételt hallanánk. A zene további részei alatt is olykor-olykor az említett két komponista alkotásaira asszociáltam. Az ember egy teljesen átlagos score-t várna el egy ilyen filmtől, ehhez képest kapunk egy tapasztaltabb szerzőket is megszégyenítő művet, rengeteg témát, kórust és nagyzenekart, melyektől nem laposodik el a zene. Felmerül a kérdés, hogy érdemes volt-e ehhez a filmhez elfuserálni ennyi remek ötletet. Ha viszont ez kell hozzá, hogy Thedore Shapiro előrelépjen a zeneszerzők között, akkor mindenképpen megérte. Bár az élet nem ezt igazolja, mivel a komponista következő munkája is egy sportkomédia (
Fél-profi), a változatosság kedvéért Will Ferrell főszereplésével.