Steven Spielberg évtizedek óta dédelgetett álomprojektjét valósította meg: A Fabelman család különlegessége abban rejlik, hogy a direktor életén és egy olyan forgatókönyvön alapul, melyet ő maga írt Tony Kushner társaságában, aki a München és a Lincoln szkriptjét is megalkotta számára. Spielberg egy fiktív család életén keresztül mesél gyerekkoráról, az őt ért hatásokról, és arról, miként ébredt fel benne a filmezés iránti szenvedély, aminek köszönhetően olyan közkedvelt alkotásai születtek meg, mint például az Indiana Jones-mozik vagy a Jurassic Park. Mozgóképes alteregóját Gabriel LaBelle alakítja, míg szüleit Michelle Williams és Paul Dano, de olyan színészeket is láthatunk felbukkanni, mint Seth Rogen vagy a többek közt A függetlenség napjából ismert Judd Hirsch, s egy testhez álló, emlékezetes szerepben felbukkan David Lynch is, mint John Ford rendező.


Kifejezetten ígéretesnek tűnt számomra A Fabelman család, de a mozi egyik nagy varázslója és megannyi klasszikus megalkotója ezúttal nem varázsolt el. A film rettenetesen hosszú: Spielberg olyan, a család mindennapi életét megmutató jelenetekkel hízlalta a történet első felét, melyek leginkább csak számára érdekesek, egy hozzám hasonló külső szemlélőnek nem feltétlenül, így rengetegszer unatkoztam, és aggasztott, hogy két és fél órás a mű. Hogy végül mégsem tekintem teljesen eltékozoltnak ezt az időtartamot, annak köszönhető, hogy a számomra érdektelen történések mellett tanúja lehettem annak, miként szippantotta be a tágra nyílt szemű kisfiút, Spielberg alteregóját a mozgóképek világa. Láthattam, hogyan forgatta le amatőr filmes szárnypróbálgatásait, és az ötvenes években játszódó iskolai szál is lekötött, ahogy a vesztesként kezelt srác megtalálja azt, miben erős, miben képes társai fölé emelkedni, elismerésüket kivívni. Ezekben a pillanatokban Spielberg megmutatja, miért is tartjuk számon a filmvilág nagy mágusai között, aki nélkül kevesebb lenne a filmművészet.

Rengeteg példát találunk arra, hogy egy film minőségének sokszor nincs köze ahhoz, hogy a pénztáraknál mekkora sikert arat, de ettől függetlenül tény, hogy A Fabelman család Spielberg legkevesebb bevételt hozó rendezései közé került, olyanok mellé, mint a pályája korai szakaszában készült Sugarlandi hajtóvadászat vagy az Amistad. Bár ő bizonyára komoly csalódásként élte meg az anyagiak terén megmutatkozó, világviszonylatban is csak alig több, mint 28 millió dollárt felmutató fiaskót, az összességében inkább pozitív kicsengésű nézői és kritikusi vélemények mellett azzal is vigasztalódhatott, hogy miként pályáján már annyiszor, az Amerikai Filmakadémia ezt a művét is elhalmozta Oscar-jelölésekkel, szám szerint héttel, John Williams pedig komoly esélyekkel indul a szoborért. Nem mellesleg 91 évesen ő a legidősebb művész, akit a legtöbbször jelöltek erre az elismerésre: 53 alkalommal nominálták eddig, s bár öt alkalommal nyert is, az utolsó szobrát az Amerikai Filmakadémiától még 1994-ben kapta a Schindler listája muzsikájáért – épp ideje hát a következőnek! Ezúttal is fülbemászó darabokat írt, az aláfestésről pedig így nyilatkozott Spielberg: „A Fabelman család arról az ötven évről szól, mely időtartam során John lefordította a zene nyelvére a történeteimet – ezúttal a legszemélyesebbet, melyet valaha készítettem. John jól ismerte a szüleimet, szerette nekik bemutatni a zenekart a zenei felvételek során, ami édesapámat büszkévé tette, édesanyám pedig ragyogott a boldogságtól. Ezt az aláfestést az ő számukra írta egyfajta ajándékként, és amikor először játszotta le nekem a Steinway zongoráján, tudtam, hogy ez számomra is a legszemélyesebb ajándék tőle. Köszönöm, Maestro!”


Bár Spielberg ezúttal is okkal dicsérte jó barátját, a közismerten szerény művész így látja szerepét: „A film zenéjének megkomponálása kifejezetten öröm volt számomra, tekintettel személyes jellegére, illetve a Steven Spielberg gyermekkorához és családjához oly szorosan kapcsolódó karakterek ábrázolására. Sok éven át ismertem és nagyra becsültem Steven szüleit, s mindig is nagy hatással volt rám édesanyja, Leah zenei tehetsége. Steven egy olyan igazán különleges filmet rendezett nagy odaadással, melynek megható és kifejezetten személyes forgatókönyvét ő maga írta a mindig briliáns Tony Kushnerrel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy egy apró szerepem lehetett az alkotás elkészítésében.”

A Fabelman család zenéjével kapcsolatban a legfeltűnőbb a hossza, pontosabban a rövidsége, hiszen a 150 perces filmhez kiadott filmzenealbum mindössze félórás, ráadásul ebben benne foglaltatik több olyan mű is, melyet nem Williams jegyez. Bár a kifejezetten a filmhez írt darabok összjátékideje nem túl markáns, annál minőségibb. Az alkotópáros huszonkilencedik közös filmjének főtémája gyönyörű, nosztalgikus és megunhatatlan lett: halljuk zongorára írva („The Fabelmans”), illetve akusztikus gitárra és nagyzenekarra is átértelmezve („Mother and Son”). Az elvarázsolt hangulatú „Mitzi’s Dance” a másik fontos téma: a főhős anyjának táncát kíséri, benne pedig hárfa és cseleszta kap kiemelt szerepelt – „Reverie” című, zongorára átírt variánsa is nagyszerű. A cselesztás „Reflections” mintha csak az ártatlanságot szimbolizálná, és ugyan a  „Midnight Call” nyugtalanító, leheletnyit ki is lóg az összképből, a jelenet alá tökéletesen illik. A „New House” melankóliája magával ragadó, de a szomorkás „The Letter” is könnyen megfogja a hallgatót. A „The Journey Begins”-szel zárul a lemez, melyben Haydn szonátájával ötvözi saját kompozícióját Williams, és a címhez illően valóban egy utazás: lelkes, andalító és elbűvölő részekre bontható, miközben egységes marad.


A filmben sok olyan szerzemény is felcsendül, melyek megalkotásához nem volt Williamsnek köze. Ilyen például a főhősre nagy hatást tevő film, A földkerekség legnagyobb show-ja jelenetében hallható Victor Young-kompozíció, Elmer Bernsteintől A hét mesterlövész motívuma, de Bachtól és Gershwintől is csendül fel egy-egy részlet, míg a könnyűzenét többek közt Burt Bacharach és Chubby Checker dalai képviselik. A soundtrackre viszont csak három, eredetileg nem ide írt muzsika került fel. Friedrich Kuhlau dán és Muzio Clementi olasz, a 19. század első felében munkálkodó komponisták zongoraszonátái Joanne Pearce Martin előadásában (az előbbit Sammy egyik filmforgatása alatt halljuk, míg a másikat a zongorista anya játssza el az adott jelenetben), és akad még egy harmadik darab is: Bach egyik művének előadásához John Williams ült le a fekete és a fehér billentyűk elé.


Csendes, szomorkás, rendkívüli szépségű score született, melyből nem nehéz kihallani Williams zeneszerzés iránti szenvedélyét, a művész szíve-lelke benne foglaltatik. A Fabelman család aláfestése nem fog a nagy klasszikusai közé emelkedni, de nagyszerű volna, ha legalább a főtémája gyakori vendég lenne idővel a filmzenei koncerteken, mert garantáltan képes könnyeket csalni a hallgató szemébe. Bár a Mester úgy tervezte, lassan visszavonul a filmzeneszerzéstől, és A Fabelman család, valamint az Indiana Jones és a sors tárcsája lesz a két utolsó mozi, amelyeknél közreműködik, hamar megmásította elhatározását. „Még maradok egy darabig. A zenétől egyébként sem lehet visszavonulni. Olyan, akár a lélegzés, ez az életed. Ez az én életem is. Egy nap zene nélkül: hiba” – vallotta be  minden idők egyik legnagyobb filmzeneszerzője, és ennek hallatán csak azt lehet kívánni, hogy John Williams még nagyon sokáig kápráztasson el bennünket fantasztikusabbnál fantasztikusabb aláfestéseivel!