Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... vagyis nem: 1996 februárjában, Glasgow-ban kelt életre az egyik legjobb Star Wars-zene azok közül, melyeket nem John Williams jegyez. George Lucas univerzumához az alapokat lefektető Mesteren kívül mások mellett John Powell (Solo: Egy Star Wars-történet), Michael Giacchino (Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet), Ludwig Göransson (A Mandalóri), Kevin Kiner (Star Wars: Lázadók) és Natalie Holt (Obi-Wan Kenobi) szerezhetett muzsikát, az eddigiek közül azonban engem leginkább Joel McNeely munkája varázsolt el. A komponista nevével anno a Kurt Russell főszereplésével készült A katona révén találkoztam először, jelen művére pedig akkor bukkantam rá, amikor Az utolsó Jedik és a Skywalker kora aláfestésével kapcsolatos írásaim formálódása közben, az ez irányú hiányosságaim pótlása érdekében minden addig fellelhető Star Wars-zenével igyekeztem képbe kerülni.


„Önálló szimfonikus zenét készíteni könyvhöz? Miért is ne?” – tette fel a kérdést a Varése Sarabande producere, Robert Townson a Shadows of the Empire kapcsán, majd kifejtette, hogy ez mennyire nem ördögtől való, hisz a klasszikus zenék között is megannyi, szövegkönyv ihlette művet találni (ehhez hasonló módon készült album például a Dungeons & Dragons szerepjátékhoz vagy L. Ron Hubbard Háború a Földönjéhez, amelyet maga az író jegyez). Innen nézve tehát Townsonnak tökéletesen igaza van, jelen esetben azonban a regény csupán a Star Wars ezen fejezetének egyik pillére: George Lucas tisztában volt azzal, hogy nem elég egyetlen szálon elindulva felkelteni a rajongók figyelmét egyre terebélyesedő űreposzának aktuális etapjai iránt. Őt, illetve vízióját éppúgy lehet szeretni, mint utálni (én alapvetően a semleges zónában állok, a filmzenéktől eltekintve ugyanis teljes mértékben hidegen hagy a téma), ám az mindenképpen elismerendő, miként építette fel egyetlen ötletből kiindulva sokrétű vállalkozását, és tudta hosszú évtizedeken át lázban tartani az embereket.

Lucy Autrey Wilson, a Lucasfilm megjelenésekért felelős vezetője irányításával 1994-ben kezdett körvonalazódni egy olyan projekt, mely időrendben A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér között játszódik, s lehetőség szerint a mozivászon kivételével minden olyan felületet megcéloz, amit csak lehet. Ennek eredménye a nálunk A Birodalom árnyai címmel megjelent Steve Perry-regény, amelyet az általa inspirált Joel McNeely-korong, a könyv kisgyerekek számára készült átirata, egy hatrészes képregény, a Nintendóra és PC-re egyaránt kiadott számítógépes játék, akciófigurák, gyűjtői kártyák és egyéb merchandising termékek egészítettek ki, eme elgondolás tehát a film kivételével valóban minden fronton igyekezett képviseltetni magát.


A – ha úgy tetszik – könyvzenealbum ötlete tehát Townsonhoz fűződik, aki épp a Lucasfilm Az ifjú Indiana Jones kalandjai című sorozatának zenéje kiadásán ügyködött, amikor felvetette Wilsonnak, hogy mi lenne, ha Timothy Zahn Star Wars: Thrawn-trilógiájából (A Birodalom örökösei, a Sötét erők ébredése és Az utolsó parancs) kiindulva készítenének egy filmzenei kiadványhoz hasonló lemezt. A kezdeményezés elnyerte a részlegvezető tetszését, ám végül az ötlet szintjén megrekedt a dolog. Amikor viszont a Shadows of the Empire–projekt zöld utat kapott, a korábban meghiúsult zeneötlet előtt is kitárultak a kapuk.

A Varése Sarabande producere kezdettől fogva McNeelyben gondolkodott, akit Lucaséknak sem kellett bemutatni, hiszen Az ifjú Indiana Jones kalandjaiból kilenc epizód fűződött hozzá. A komponista örült a lehetőségnek, és bár csupán közel egyórányi zenére szerződtették, mire a megvalósítás feltételei megteremtődtek, kénytelen volt visszakozni. „Változott az időbeosztásom, és a két film, amelyeken akkoriban dolgoztam, egybecsúszott a Shadows of the Empire-rel. Tekintettel a körülményekre, felhívtam a Varését, és közöltem velük, hogy sajnálom, de mégsem tudom vállalni a feladatot. Aztán a filmek kicsit tolódtak, így lett két hetem, és mégis én komponálhattam” – mesélte a szerző. Munkájával kapcsolatban számos dicséretet lehet olvasni, ő azonban – ahogyan az egy későbbi interjújából kiderült – másképp látja ezt: „Sok szempontból vélem úgy, hogy elszalasztottam ezt a lehetőséget, nem hagytam elég időt az írásra. Manapság hallgatva már nem különösebben szeretem, kapkodásokat hallok, és látszik, hogy két hét alatt írtam. Nagyszerű lehetőségként tekintettem rá, jó volt dolgozni rajta, de azt hiszem, egy vagy több hónap kellett volna ahhoz, hogy úgy írjam meg, hogy aztán évek elteltével is elégedett legyek vele. Ma már csak a hibákat hallom”.


McNeelynek nemcsak Perry könyve, illetve a megbízókkal folytatott beszélgetések szolgáltattak inspirációt, hanem olyan művészek – részben a CD-borító összeállításakor is felhasznált – rajzai is, mint Jon Klones, Drew Struzan vagy Ralph McQuarrie; utóbbi Coruscantról készült koncepcióképei ihlették például az „Imperial City” című tracket. De természetesen nem maradt el Williams örök érvényű dallamainak bevonása sem, és bár lehet, hogy kevés csendül fel belőlük (többnyire ezt az egy negatívumot szokták emlegetni a lemez kapcsán), mivel a komponista úgy írta meg a zenét, hogy nemcsak Williams dallamait, hanem stílusát is vegyítette saját kézjegyeivel, mégis a közkedvelt motívumok örökös előtérbe hozása nélkül is érezni, hogy Star Wars-zenével van dolgunk. Egy másik fontos kapcsolódási pont eme univerzumhoz a kórus „Dha Werda Verda”-énekének nyelvezete, amely Ben Burtthöz fűződik. „Barátok vagyunk, és nagyjából az összes nyelvet ő fejlesztette ki, amely a Star Warsban található. Elmondtam neki, hogy mire gondolok, ő pedig küldött nekem egy kis anyagot az általa kidolgozott nyelven” – nyilatkozta a komponista, aki végül maga is hozzátett néhány szót ott, ahol úgy érezte, ének szempontjából nem ideálisak a szókapcsolatok.

„Nincs igazi Star Wars-kaland John Williams izgalmas főtémája nélkül, amely azonnal elrepít bennünket a Star Wars-univerzumba, és egy elképesztő galaktikus utazásra invitál bennünket” – olvasható a borítójegyzetben, amivel egyetértek. A tíz tételre bontott, ötvenperces játékidő a „Main Theme from Star Wars and Leia’s Nightmare”-rel tökéletesen beszippantja a hallgatót, ráadásul korántsem felületesen fekteti le vele az alapokat McNeely: nemcsak a főtémával mosta össze ötleteit, hanem A Birodalom visszavág karbonitfagyasztós jelenete inspirálta tételének („Carbon Freeze / Darth Vader's Trap / Departure of Boba Fett”), valamint a „The Imperial March”-nak egy-egy részletével is. Ezzel a megoldással a komponista ügyesen határolta be, hogy Perry története a saga idővonalának mely pontján veszi fel a fonalat. McNeelynek filmanyag híján nem kellett ügyelnie az időzítésre, úgy alakíthatta a zenét, addig ragadhatott le egy-egy motívumnál, megoldásnál, ahogyan kedve tartotta. Ettől függetlenül összetett tételeket készített, melyekben szép számmal vannak tempó-, téma vagy épp hangulatváltások, mégis érződik rajta egyfajta kiegyensúlyozottság, nem tapasztalható benne jelenet generálta kapkodás. Erre elsőként a „The Battle of Gall” szolgáltat példát, amely egy szépen felvezetődő akciózene apró játékossággal, illetőleg McNeely Lázadó Szövetség-témájával fűszerezve. Hasonlóval találkozni a hősmotívumba torkolló „Beggar’s Canyon Chase” és a záródarab szerepét betöltő „The Destruction of Xizor’s Palace” esetében, melyben a főbb dallamok mellett a „Dha Werda Verda” is felcsendül.


Az albumnak két, afféle helyszín-, illetve karakterismertető szerepet betöltő trackje is van. Az első az „Imperial City”, mellyel a Birodalomhoz tartozó Coruscantot járhatjuk be: a kórussal támogatott, lehengerlő darabot hallgatva megelevenednek előttünk a hatalmas létesítmények, gigantikus szobrok (engem ez Alan Silvestri Dredd bíróhoz írt score-jának Mega City One-ábrázolásához hasonlóan nyűgözött le). A másik A Birodalom árnyai kötetben a Star Wars-univerzum színpadán először színre lépő Xizorhoz kapcsolódik: a „Xizor’s Theme”-ben a Birodalomhoz hasonlóan rettegett szervezet, a Fekete Nap élén álló Xizor herceg, valamint lakhelyének dallamai figyelhetőek meg. A vészjósló rezesek, a keringőszerű megközelítés és a különleges ütőhangszerek biztosította kettősség abból ered, hogy Xizor feromon kibocsátására képes, mely tulajdonságból ezekre asszociált először McNeely, s emiatt használta a valceres „The Seduction of Princess Leia”-ban is, melyet a könyv Leia Xizor általi elcsábításáról szóló szakasza ihletett.

Ahogyan azt a fenti pontszám előrevetítette, nagyon elégedett vagyok McNeely teljesítményével – nem igazán hallom ki a hibákat, melyekről beszélt. Szinte mindegyik tétel egyenlő mértékben varázsol el, mindegyiknek megvan a maga értéke (a legimpozánsabbnak például az „Imperial City”-t, a legkomplexebbnek pedig a „The Destruction of Xizor’s Palace”-t tartom), a legnagyobb hatást azonban a „Night Skies” gyakorolja rám. Ebben a komor, csendes, csinnadrattától mentes részben a zenekart és a kórust szinte az utolsó másodpercekig visszafogja McNeely, hogy aztán az Erő-téma pillanatnyi kitörésével mindezt megkoronázhassa. Az Erő mellett jelen van Xidor, Leia, Luke és Darth Vader motívuma is, melyek kifogástalan módon vannak csokorba szedve.


A regényt követően, 1996 áprilisában kerülhetett a boltok polcaira Joel McNeely Shadows of the Empire-albuma, melyből egy hónappal korábban, a Scotland Royal Concert Hallban rendezett, vegyes témájú filmzenei koncerten már hallhatott ízelítőt a közönség. Az eleinte csak kazettán és CD-n, majd digitálisan és bakeliten egyaránt elérhetővé vált muzsika azonban nemcsak a könyv apropóján fonódott össze George Lucasék vállalkozásával, hanem az ugyanezen év novemberében megjelent számítógépes játék miatt is, melyhez kíséretként használták – s minthogy a PC-re, valamint Nintendóra íródott programok kissé eltérnek egymástól, McNeely muzsikájának felhasználásában is megfigyelhető némi különbség.