A bukás konkrét okát igazán nehéz megmondani, sőt nem is lehet egy dologra visszavezetni: soktényezős, összetett folyamat vezetett odáig, hogy a Solo lett az első Star Wars-mozi, amely anyagi szempontból gyakorlatilag megbukott. A rendezőcserét valahogy nem sikerült úgy tálalni, hogy a sajtó ne a producereket tartsa felelősnek a kialakult helyzetért, a régi motoros Howard személyét pedig az ifjú rendezőgenerációt kritikával szinte nem is illető filmrajongók nem vették jó néven, és sok véleményvezér már azelőtt temette az alkotást, hogy egyetlen képkockát is látott volna belőle. Az első, egyébként nagyon későn érkező trailer után még inkább felerősödtek a negatív hangok, ami megint csak elég fura hozzáállás volt, hiszen komoly ember előzetes alapján nem alkothat véleményt, rengetegen viszont már ekkor a süllyesztőbe küldték a mozit. A rossz hír pedig csak terjedt és terjedt, amit már a marketingben rendszerint tökéletes Disney sem tudott kezelni. S ha már Disney, akkor nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, amivel a stúdió közvetlenül is hozzájárult a bukáshoz. Ez pedig nem más, mint a mértéktelen pénzhajhászás. Másfél év alatt három Star Wars-filmet mutattak be, s ez a mennyiség már egyértelműen túl sok volt az egyszerű moziközönségnek, ilyen mértékben a szűkebben vett rajongói körön kívül nincs kereslet a sztorikra, ezek szerint még akkor sem, ha magáról Han Solóról szól a film. Eredetileg három résszel terveztek, a történetet is úgy alakították, hogy benne legyen a folytatás lehetősége, ám ezek után maximum más karakterek történetében bukkanhat fel a legendás űrcsempész.

Mivel John Williams, a Star Wars-zenék atyja nem vállalta a különálló filmeket, így új komponistára volt szükség. A készítők választása John Powellre esett, aki az elmúlt két évtizedbeli rajzfilmes munkásságával, de főként az Így neveld a sárkányodat két részének muzsikájával bizonyította, hogy kiválóan boldogul a williamses nagyzenekari kompozíciók világában. Powellre nagy felelősség hárult, hiszen egy Star Wars-mozihoz zenét szerezni korántsem egyszerű dolog, mivel nemcsak a rendezőnek és a stúdiónak kell megfelelni, hanem a kíméletlen rajongótábornak is. A Solo muzsikája – a nagy teher ellenére – az egyik legszórakoztatóbb és legjobb Star Wars-zene lett, mely egyaránt magán hordozza Williams stílusjegyeit és Powell jellegzetességeit. Tavaly derült ki, hogy Williams megkereste a rendezőt, hogy lenne egy témája Han Solo számára. És bár a score már Powellnek volt ígérve, de egy ilyen ajánlatra nem lehetett nemet mondani. Így aztán Williams megírta Han témáját, Powellre pedig rábízta, hogy szabadon alakítsa, keltse életre, formálja kedvére. Az idős mester el is mondta, igencsak kíváncsivá tette a lehetőség, hogy egy másik szerző mit kezd a témájával, hogyan variálja azt. Powell számára pedig fontos volt, hogy a score-ba egy eredeti, új Williams-motívum is kerül, hiszen így egyfajta legitimációt kapott. Emellett két – illetve spoiler miatt bővebben nem részletezve: három – klasszikus Star Wars-motívum is beépítésre került a score-ba, igaz, csak igen szerény mértékben. A Millennium Falcon feltűnésekor helyenként a Star Wars-nyitótémát vetette be a művész, természetesen saját elképzelése szerint, időnként pedig a lázadók fanfárja is kiemelt teret kap.

Hét új téma született a filmhez. Ötöt jegyez Powell és tulajdonképpen kettőt Williams, mivel Han két dallamot kapott tőle. A filmben el nem hangzó szvit, a "The Adventures of Han" mutatja be a tipikusan williamses fülbemászó motívumokat. Az első egy szárnyaló, hősies, fanfáros téma, mely pillanatok alatt befúrja magát az ember fülébe. A második Han-téma pedig egy játékosabb, mozgalmasabb, némileg titokzatosabb, a karaktert kicsit elmélyítőbb dallam. Ezeket a motívumokat Powell kifejezetten sokszor használja (főleg az elsőt), és erre minden alapja megvan, hiszen a dallam méltó társa a nagy John Williams-témáknak. A "Meet Han" mutatja be először, hogy Powell miként értelmezi a Star Wars-zenei stílust, hogyan is formálta saját képére. A kőkemény Williams-fanok bizonyára a szívükhöz kaptak a bevetett ritmusoktól, melyek annyira powellesek, hogy elsőre nehéz is túllendülni a tényen: mindez egy Star Wars-muzsikában szól. Azonban már ebben a tételben, de az ezt követő, pazarul felépített "Corellia Chase"-ben még inkább úgy hozza a kötelező elemeket, hogy abból elég világosan kihallható az eredeti stílus, de egy másik zeneszerző zenei világával vegyítve.