Az eredetileg kiszemelt és a filmet nyolcvan százalékban leforgató rendezőpárossal, Phil Lorddal és Christopher Millerrel meggyűlt a producerek és a stúdió baja, mivel a duó túlságosan is bizonytalannak tűnt. Kísérletezgettek, olykor tucatszor felvettek egy-egy jelenetet, miközben a színészeknek – saját bevallásuk szerint – néha fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csinálnak, így végül érthető okokból, 2017 júniusában megváltak a rendeződuótól. Helyükre egy igazi tapasztalt, veterán filmes, Ron Howard került, akinek tíz hónapja volt arra, hogy rendbe rakja a produkciót, vagyis újra leforgassa a mozit. Howard körülbelül nyolcvan százalékban cserélte le a Lord-Miller páros jeleneteit, néhol pedig a sztorit is módosíttatta, illetve visszavezette az eredeti, Lawrence Kasdan által megálmodott irányba. Sokan a főszereplő Alden Ehrenreich személyével sem voltak kibékülve, pedig a fiatal színész meglehetősen nagy tisztelettel nyúlt Ford figurájához. Mellette Woody Harrelsonnak, Thandie Newtonnak, Donald Glovernek és Emilia Clarke-nak jutott nagyobb szerep, akik alakításukból kihozzák a karakterek kínálta lehetőségeket. A nehéz körülmények ellenére a
-univerzumnak, mely a sagát nem ismerők számára is jó kikapcsolódást ígér.
Az újraforgatásnak lettek "áldozatai" is, mivel nem minden téren sikerült jól megoldani a problémák orvoslását. A legrosszabbul Vos karektere járt, ahol színészcserére is szükség volt, mivel Michael K. Williams, akivel az eredeti jeleneteket leforgatták, később már nem ért rá, helyettese, Paul Bettany pedig igencsak súlytalan alakítást nyújt. A mozi nagy negatívuma pedig ebből fakad, azaz nincs valódi főgonosz karakter, és ugyan a lezárás tipikusan
-os, fordulatokat rejtő, mégis súlytalan marad a jó és a rossz harca ebben az epizódban.

A bukás konkrét okát igazán nehéz megmondani, sőt nem is lehet egy dologra visszavezetni: soktényezős, összetett folyamat vezetett odáig, hogy a
Solo lett az első
Star Wars-mozi, amely anyagi szempontból gyakorlatilag megbukott. A rendezőcserét valahogy nem sikerült úgy tálalni, hogy a sajtó ne a producereket tartsa felelősnek a kialakult helyzetért, a régi motoros Howard személyét pedig az ifjú rendezőgenerációt kritikával szinte nem is illető filmrajongók nem vették jó néven, és sok véleményvezér már azelőtt temette az alkotást, hogy egyetlen képkockát is látott volna belőle. Az első, egyébként nagyon későn érkező trailer után még inkább felerősödtek a negatív hangok, ami megint csak elég fura hozzáállás volt, hiszen komoly ember előzetes alapján nem alkothat véleményt, rengetegen viszont már ekkor a süllyesztőbe küldték a mozit. A rossz hír pedig csak terjedt és terjedt, amit már a marketingben rendszerint tökéletes Disney sem tudott kezelni. S ha már Disney, akkor nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, amivel a stúdió közvetlenül is hozzájárult a bukáshoz. Ez pedig nem más, mint a mértéktelen pénzhajhászás. Másfél év alatt három
Star Wars-filmet mutattak be, s ez a mennyiség már egyértelműen túl sok volt az egyszerű moziközönségnek, ilyen mértékben a szűkebben vett rajongói körön kívül nincs kereslet a sztorikra, ezek szerint még akkor sem, ha magáról Han Solóról szól a film. Eredetileg három résszel terveztek, a történetet is úgy alakították, hogy benne legyen a folytatás lehetősége, ám ezek után maximum más karakterek történetében bukkanhat fel a legendás űrcsempész.
Mivel John Williams, a
Star Wars-zenék atyja nem vállalta a különálló filmeket, így új komponistára volt szükség. A készítők választása John Powellre esett, aki az elmúlt két évtizedbeli rajzfilmes munkásságával, de főként az
Így neveld a sárkányodat két részének muzsikájával bizonyította, hogy kiválóan boldogul a williamses nagyzenekari kompozíciók világában. Powellre nagy felelősség hárult, hiszen egy
Star Wars-mozihoz zenét szerezni korántsem egyszerű dolog, mivel nemcsak a rendezőnek és a stúdiónak kell megfelelni, hanem a kíméletlen rajongótábornak is. A
Solo muzsikája – a nagy teher ellenére – az egyik legszórakoztatóbb és legjobb
Star Wars-zene lett, mely egyaránt magán hordozza Williams stílusjegyeit és Powell jellegzetességeit. Tavaly derült ki, hogy Williams megkereste a rendezőt, hogy lenne egy témája Han Solo számára. És bár a score már Powellnek volt ígérve, de egy ilyen ajánlatra nem lehetett nemet mondani. Így aztán Williams megírta Han témáját, Powellre pedig rábízta, hogy szabadon alakítsa, keltse életre, formálja kedvére. Az idős mester el is mondta, igencsak kíváncsivá tette a lehetőség, hogy egy másik szerző mit kezd a témájával, hogyan variálja azt. Powell számára pedig fontos volt, hogy a score-ba egy eredeti, új Williams-motívum is kerül, hiszen így egyfajta legitimációt kapott. Emellett két – illetve spoiler miatt bővebben nem részletezve: három – klasszikus
Star Wars-motívum is beépítésre került a score-ba, igaz, csak igen szerény mértékben. A Millennium Falcon feltűnésekor helyenként a Star Wars-nyitótémát vetette be a művész, természetesen saját elképzelése szerint, időnként pedig a lázadók fanfárja is kiemelt teret kap.
Hét új téma született a filmhez. Ötöt jegyez Powell és tulajdonképpen kettőt Williams, mivel Han két dallamot kapott tőle. A filmben el nem hangzó szvit, a "The Adventures of Han" mutatja be a tipikusan williamses fülbemászó motívumokat. Az első egy szárnyaló, hősies, fanfáros téma, mely pillanatok alatt befúrja magát az ember fülébe. A második Han-téma pedig egy játékosabb, mozgalmasabb, némileg titokzatosabb, a karaktert kicsit elmélyítőbb dallam. Ezeket a motívumokat Powell kifejezetten sokszor használja (főleg az elsőt), és erre minden alapja megvan, hiszen a dallam méltó társa a nagy John Williams-témáknak. A "Meet Han" mutatja be először, hogy Powell miként értelmezi a
Star Wars-zenei stílust, hogyan is formálta saját képére. A kőkemény Williams-fanok bizonyára a szívükhöz kaptak a bevetett ritmusoktól, melyek annyira powellesek, hogy elsőre nehéz is túllendülni a tényen: mindez egy
Star Wars-muzsikában szól. Azonban már ebben a tételben, de az ezt követő, pazarul felépített "Corellia Chase"-ben még inkább úgy hozza a kötelező elemeket, hogy abból elég világosan kihallható az eredeti stílus, de egy másik zeneszerző zenei világával vegyítve.

Powell többek között Csubakka számára is írt egy dallamot, de szinte minden új fontosabb karakter megkapta a maga témáját. A legizgalmasabb motívum a tolvajbandáé, mely dinamikát és fülbemászóságot tekintve a főtémával vetekszik. A "Flying with Chewie" elején berobbanó dallamot később csúcsra járatja a szerző, és amolyan Williams-módra, bravúrosan keveri a többi motívummal. Merthogy Powell is a leitmotif technikát alkalmazta, vagyis a score a zenei témákkal reflektál a cselekményre, így témavariációk sokasága járja át. A szerelmi téma méltó társa a
Star Wars-széria nagy romantikus dallamainak. A "Spaceport" közepén csak egy drámai fellángolással mutatkozik be, a "Lando's Closet" azonban egy olyan verzióját tárja elénk, mely egyenesen az ötvenes évek nagy epikus romantikus filmjeinek szívfacsaró aláfestéseit idézi meg. Hasonlót ér el, csak még kirobbanóbb formában a "Good Thing You Were Listening" esetében, mely – tipikusan
Star Wars-szerű érzelmi töltettel – tökéletesen hozza a kilenc korábbi filmnél szinte mindig meglévő érzelmi csúcspontot. Csubakka dallama is több verziót él meg, drámaitól a hősiesig. A "Train Heist" elején például a vukik hányatott sorsát festi alá, de leginkább kiegészítő szereppel bír, és a karakter felbukkanását erősíti az akciózenei részekben.
Izgalmas témát kapott Enfys Nest és a martalócok serege. Népies hatású, vokális dallamuk, mondhatni, idegen a
Star Wars-univerzumtól, ám ahogy Powell ezt a stílust pillanatok alatt vegyíti a szokásos zenei világgal, egyből része lesz annak. A "Marauders Arrive" mutatja be legteljesebben, de a film végi "Savareen Stand-Off" is érdekes variációt ad, különösen a torokénekes résszel. Egzotikus hangulatát olykor csupán ütősökre hangolva is bemutatja, néhány helyen pedig csak a különös hangú kórus jelzi a rablóbandát. Lando robotja, L3 is saját motívummal rendelkezik, mely egy bohókás, tubán megszólaltatott dallam ("L3 & Millennium Falcon"), elmondható ugyanakkor, hogy nem ez lesz a legkedveltebb motívum a messzi-messzi galaxisból.

A témák mellett Powell az akciózenei tételekben vegyíti igazán saját és a maestro stílusát. Az egész score-ra igaz ugyan, de ezeknél kifejezetten egyező a hangszerhasználat, a hangszerelés stílusa és a ritmus. Szerencsére több lélegzetelállító, mozgalmas akciózene is született a mozihoz. Ezek sajátossága, hogy szinte mind ötvözi a score témáit, variációk sokaságából állnak. A már említett "Train Heist" mellett a szinte barokkos "Mine Mission" emelhető ki, mint igazán zseniális mozgalmas kompozíció. A film végi jelenetek esetében pedig már sokkal erősebben megjelenik Williams stílusa, ami lehet, hogy koncepció is volt, hiszen megnyílik Han előtt a világ, felbukkannak a néző számára már ismert
Star Wars-karakterek, helyszínek, a sötét oldal, így Han zenei világa is háttérbe kerül a már jól ismert stílus javára. A "Breakout", a "Reminiscence Therapy", az "Into the Maw" vagy a "Testing Allegiance" már sokkal inkább Williams pörgős, szimfonikus akcióstílusát idézik.
Különösen örömteli, hogy az elmúlt pár évben a hollywoodi nyüzsgéstől tudatosan visszavonuló szerző jobb formában van, mint valaha, és bár még sok van hátra az évből, de nem merészség kijelenteni, hogy ez a score 2018 legjobb filmzenéinek egyike. Ráadásul John Powell rajongóinak sem kell sokat várni, hogy a komponistától valami újat halljanak, mivel hamarosan két komolyzenei, kórusműveit összefoglaló lemeze is megjelenik.