A filmzenék világában sajnos egyre gyakoribb az a jelenség, amikor szinte nézhetetlen filmhez készülnek páratlanul jó zenék. Olyan zeneszerzők is akadnak, akik ebből kész hobbit űznek, így számukra sosem sikerül a nagy áttörés, munkásságukat pedig tényleg csak a rajongók ismerhetik meg. Ilyen tehetség Joel McNeely is, aki elsősorban hangszerelőként és karmesterként vált ismertté, s elveszettnek hitt klasszikus score-ok megmentésével és újravezénylésével írta be magát a filmzenék történetébe. Emellett természetesen aktívan komponál is, biztos állása van a Walt Disney stúdiónál, ahol legfőbb feladata a futószalagon gyártott folytatásokhoz (
) zenét szerezni. Remélhetőleg ezek mellett hamarosan lehetősége lesz Joelnek egy, a tehetségéhez méltóbb munkát kapnia.

1998-ban a
Bosszúállók ilyen ötletnek tűnhetett, hiszen a film alapjául szolgáló sorozat a hatvanas évek egyik legnépszerűbb brit szériája volt. A Patrick Macnee és Diana Rigg által alakított ügynökök, John Steed és Emma Peel hétről hétre küzdöttek meg ördögi gonosztevőkkel, és amíg a The Beatles a zenében, James Bond pedig a mozivásznon biztosította a brit inváziót, a
Bosszúállók a televízió képernyőjén töltött be hasonló szerepet. Amikor leporolták az ötletet, semmi sem jósolta meg a katasztrófát, az új Ralph Fiennes–Uma Thurman páros mellé igazi sikernek számított Sean Connery szerződtetése – ő játssza a film főgonoszát, aki az időjárás manipulálásával akarja sakkban tartani a világ kormányait. Az igazi retróutazásnak ígérkező mozi azonban félúton teljesen kisiklott, és a nem éppen pengeéles forgatókönyvön alapuló alkotást kétszer átvágták, hogy kidobják a felesleges részeket. Az eredményt nézve azonban kérdéses, hogy vajon véletlenül nem az utóbbi adagból állították-e össze a végterméket.
A film előkészítése meglehetősen sokáig tartott, és ez idő alatt Michael Kamen volt a kiválasztott zeneszerző, akit azonban pár ötlete bemutatása után leváltottak a producerek – a hírek szerint a komponista ezeket az ötletpatronokat durrogtatta el a későbbi
X-Men – A kívülállók során, szintén korlátozott sikerrel. A filmkészítők elsősorban a retróhangulatot és a hatvanas évekből történő idézeteket hiányolták a zenéből, ezért fordultak a szűkös határidő miatt egy olyan szerzőhöz, aki kellően járatos a korszakban. McNeely azért lett ideális jelölt, mivel korlátozott zeneszerzői múltja mellett éppen a korszak zenéinek újrafelvételével foglalkozott, és hála képzettségének, ezen idők hangulatát képes volt sikeresen ötvözni a modern zenével. E fúzió a score sikerének titka, és bár a feladat nem tűnik nehéznek, eddig keveseknek sikerült eltalálni az arany középutat. Van, aki elfelejti felturbózni a hatvanas évek hangzásvilágát, az eredmény pedig a CGI-robbanás alatt szóló bongó dob – ilyen például Michael Giacchino
Mission: Impossible 3. ihlette zenéje. Mások viszont éppen túlzásba viszik a technót, mint David Arnold pár rosszabb napján. McNeely azonban megtalálta az egyensúlyt.

Ez rögtön az első trackben hallható, amely a fülbemászó főcímzene lenne. A sorozatadaptációknál gyakran elvárják a rajongók, hogy a tévében sikeres széria zenéje szólaljon meg a filmváltozat elején is, de McNeely ráérzett, hogy ez több szempontból is előnytelen, így új témát írt a
Bosszúállóknak. Ez több okból is nagyszerű ötlet, elvégre így a score-ban saját alapanyagból dolgozhat, másrészt az eredeti tévés főtéma (Laurie Johnson munkája) nem felel meg erre a célra, és a legmodernebb hangszerelés ellenére is őskövületnek hat. Végül valljuk be, hogy ennek a filmkezdeménynek nem sok köze van a sikeres sorozathoz, John Steed kalapján és Emma Peel feszülő bőrruháján kívül vajmi kevés maradt meg az alapanyagból – így természetes, hogy a zenét is új alapokra kellett helyezni.
Ami a hatvanas évekből maradt, az a hangulatvilág és az erősen tematikus megoldások. Példa erre a "Prospero Lab Destruction", ahol a főtéma csábító változata szaxofonon előadva köszön vissza, mielőtt elszabadul a teljes őrület a címben szereplő laboratórium elpusztítása során. De természetesen a pusztulás is szabályos rendben zajlik, szépen kidolgozott melódiákkal, nincsen kapkodás és csörgés, ahogy az a modern akciózenékben gyakran előfordul. McNeely szerencsére a csúnya kliséket is rendre elkerüli. Az egyik ilyen a bongó, amely a hatvanas években népszerű hangszer volt (a filmvászontól kezdve a hippikig mindenfelé), és a retrózenéket szerző modern komponisták gyakran túlhasználják, lévén ez a legegyszerűbb módja a korszak hangulatának visszaadására. A kis dobok szerepét (egy adott ritmus biztosítását) McNeelynél alig észrevehető technoalapok veszik át, melyek sosem lesznek tolakodóak, mivel a szerző következetesen használja őket a főcímzenétől a záróakkordokig.

A film témája ellenére a score végig erős, és nem tör olcsó poénokra. Az akciózenék kedvelőinek ajánlható tételek az előbb említett "Prospero Lab Destruction", az "Emma's Balloon Escape" és a zavarba ejtő című "Chasing Teddy Bears" – ez utóbbi alatt Sean Connery szaladgál a képernyőn színes plüssjátéknak öltözve. A komponálás szempontjából csúcspontnak számít a film vége felé szereplő két hosszabb tétel, az "Avenging Crimes" és a "The Final Conflict", ám sajnos azt már nem tudom megmondani, mihez íródtak, ugyanis a film ezen részéig még nem jutottam el. Az album végén szerepel ráadásként a "The Avengers Theme", amely Laurie Johnson – a tévésorozathoz írt – főtémájának feldolgozása; ez a stáblista alatt próbál igazi
Bosszúállók-hangulatot varázsolni, sajnos már túl későn.

A lemeznek két változata van. A filmpremier nyarán az Atlantic Records kiadott egy válogatásalbumot, amelyből tényleg szinte semmi nem hallható a filmben, annak bukása után pedig félő volt, hogy a kisebb piaci értékkel rendelkező score örökre az enyészeté lesz. A zene kiadói jogát azonban megvette az azóta sajnos csődbe jutott Compass III kiadó, és még ősszel megjelent a McNeely anyagát tartalmazó kiadvány. Európában a Silva Screen Records vette át a terjesztés feladatát, és a másik cég megszűnése miatt mára ez a gyakoribb változat. Az európai CD ráadásul egy extra tételt is tartalmaz, az eredeti Johnson-főtéma koncertváltozatát. Bár nincs sok köze McNeelyhez vagy a score-hoz, azért mégis három perc bónuszzenét jelent, és egy kis időutazást abba a korba, amikor a
Bosszúállóknak még volt jövője.