Michael Giacchino rendkívül tehetséges komponista. Vallom ezt amellett, hogy egészen addig éreztem távol magamtól stílusát, amíg a 2009-es Star Trek meg nem érkezett, s érdekes módon úgy alakult, hogy pont az ahhoz hasonló franchise-okba történő belecsöppenése adott újabb és újabb lendületet ahhoz, hogy nyissak felé. A majmok bolygója: Háború, a Pókember: Nincs hazaút és a Jurassic World: Bukott birodalom egyaránt fontos állomás volt ehhez, éppen ezért vártam nagyon, mit szállít majd a Jurassic World: Világuralomhoz. Első körben azonban beletört a bicskám a Colin Trevorrow által felépített trilógia lezárása ihlette anyagba: a közel kétórás digitális albumot nagyjából a negyedénél leállítottam…


Amikor Trevorrow és Giacchino leültek átbeszélni, mely jelenetek igényelnek zenei aláhúzást, illetve azok milyen hangulatot, érzelmet árasszanak, idejük nagyobbik felét utóbbiak részletezésével tölthették, a filmet ugyanis szinte non-stop lekövette a szerző, a tételhelyek megvitatásán tehát hamar túllendülhettek. Elképzelésüket a Back Lot Music online kiadványa – melynek rövidebb változata CD és bakelit képében fizikálisan is elérhető – teljes valójában prezentálja, amihez az első, kudarcba fulladó próbálkozást követően egészen addig nem kanyarodtam vissza, amíg meg nem néztem a filmet. Bármennyire is bírtam az előző felvonás kíséretét, ezúttal szükségem volt arra, hogy lássam a Világuralmat, mivel Giacchino összetett és tömény vízióját csupán így voltam képes megérteni, átlátni – ennek dacára továbbra is azt gondolom, hogy a bővített anyag túlontúl terjedelmes, a CD-összeállítás viszont optimális.

Míg a Bukott birodalomnál Trevorrow eggyel hátrébb lépve mindössze társ-forgatókönyvíróként, valamint producerként volt jelen, addig itt – akárcsak az első résznél – a direktori szerepet is bevállalta, hogy egy olyan befejezést tárhasson elénk, mely túlmutatva a Nublar és Sorna szigeteken, bolygónk egészére kiterjed: hőseink számos amerikai államban, Máltán, illetve Olaszországban kerülnek szembe dinoszauruszokkal, hatalommániás tudósokkal, üzletemberekkel. Míg az első két etap a Steven Spielberg rendezte Jurassic Parkokhoz hasonló vonalat igyekezett követni – némi újragondolással, tupírozással megspékelve –, addig a Világuralom közben folyton az volt az érzésem, mintha kezdenénk átfordulni valamiféle dínókkal kombinált Indiana Jones- és/vagy Mission: Impossible-kalandba. Hogy ez jó vagy sem, még nem tudtam eldönteni, ám megfelelő mértékben volt szórakoztató, és nagyon tetszettek az őslényekkel kapcsolatos jelenetek – hozzáteszem: a napokban néztem újra a két Spielberg-filmet, és a Jurassic Worldök esetében nem feltétlenül vagyok megbizonyosodva arról, hogy a teremtmények kivitelezése lesz annyira időtálló, mint amennyire a nagy elődöké.


Imádom Giacchino Park-témáját. Remekül tükrözi az újragondolt Nublar-sziget miliőjét, az őslények fenségességét (függetlenül attól, hogy növény- vagy emberevők, lebilincselnek megjelenésükkel), s hangulata kalandról kalandra magával ragadóbb. Most az „It’s Like Herding Parasaurolophus”-ban csendül fel először, az „Upsy-Maisie”-ben elhangzó verziója pedig minden eddiginél jobban hatalmába kerített: káprázatos a kép és a zene összhangja, ahogyan e hangjegyekkel karöltve, méltóságteljesen állnak odébb az Apatosaurusok a fatelepről. Hasonlóan szépen jelenítődik meg Claire (Bryce Dallas Howard), Owen (Chris Platt) és Maisie (Isabella Sermon) köteléke, ami a „Clonely You / The Hunters Become the Hunted” elején éppúgy tetten érhető, ahogyan a „The Campfire in Her Soul”-ban, illetőleg a már említett „Upsy-Maisie” elején.

Ezúttal viszont nemcsak a Jurassic Worlddel színre lépő, imént felsorolt szereplők kaptak kiemelt szerepet, hanem a Jurassic Parkbeliek is: a Bukott birodalomban már két röpke jelenet erejéig felbukkanó Dr. Ian Malcolmhoz (Jeff Goldblum) Alan Grant (Sam Neill), valamint Ellie Sattler (Laura Dern) is csatlakozott, nemcsak cameo szintjén. Visszatérő karakterként köszönthetjük még a tudós Henry Wut (BD Wong), aki mindkét őslénypark létrejöttében közreműködött, illetve az aktuális felvonás rosszfiúját, a Biosynnek dolgozó Lewis Dodgsont, akit a Jurassic Parkban Cameron Thor alakított, most azonban Campbell Scott (A csodálatos Pókember) formált meg – egykori, embriólopásra átalakított borotvahabos dobozának egyikét pedig máig ereklyeként őrzi, amely utalás ügyes húzás az alkotók részéről.


Bárhogyan is szerette volna Trevorrow, nem tudott maradéktalanul meggyőzni arról, hogy képes megfelelően lavírozni a karakterek között. A Világuralom lassan indul be, és folyton arról igyekezett biztosítani, hogy a direktor mindent kézben tart a régi és az új szálak méltó módon történő összefésülése érdekében, ám ez nem nagyon sikerült. Időnként olyan érzésem volt, mintha a stáb nem tudta volna eldönteni, hogy a nosztalgiafaktornak vagy az új vonalnak kedvezzen, miután pedig mindenki mindenkivel találkozott, bukdácsolóssá válnak az események – de ugyanezt gondolom a három nagyvad, a Giganotosaurus, a T-rex és a Therizinosaurus közötti egyensúlyról is. Míg a direktor kicsit befürdött, Giacchino remekül vette az akadályt a múlt és a jelen kulcselemeinek igényes összekovácsolása vonatkozásában.

A komponista témái és John Williams örök érvényű motívumai remekül adják egymás alá a lovat, kölcsönösen hatnak a másikra, s minthogy Granték visszatértek, Giacchino még merészebben használta a régi megközelítéseket. A „The Campfire in Her Soul”, az „A Sattler State of Affairs / Alan for Granted / Sattler? I Barely Know Her”, az „A Dimetrodon a Dozen”, a „Giganotosaurus on Your Life” (melybe plusz adalékként a Jurassic Park Velociraptor-témáját is belecsempészte), a „Battle Royale with Reprise / Six Days Seven Denouements”, a „Curly and Larry MOE” és a „Dino Suite, Suite Revenge” egyaránt tartalmaz régi megközelítéseket. Szeretem ezt a kettősséget, s a filmben is szépen kidomborodik az a koncepció, miszerint a régi formáció számlájára írható jeleneteket, tetteket Williams dallamai kísérik, az újaké alatt pedig a Giacchino-félék hallhatóak.


„Hűha! Mindig így kezdődik, aztán majd jön a futás meg a sikítás” – öntötte szavakba e széria állomásainak ívét kedvenc karakterem, Malcolm a Jurassic Park 2. – Az elveszett világban. Megfogalmazása amellett érvényes minden eddigi mozira, hogy a Világuralom esetében abból a szempontból eltérnek az alapok, hogy itt az emberiség már kénytelen együtt élni a korábbi fiaskók eredményeként a Földünk minden szegletét elárasztó őslényekkel. Ettől függetlenül szereplőink természetesen mindig belecsöppennek valamilyen veszélyes szituációba, folyamatosan kénytelenek menekülni, bujkálni, így Giacchinónak sok akciózenéről kellett gondoskodnia, melyeket úgy kivitelezett, hogy a Williamsre jellemző megoldásokat ötvözte saját elképzeléseivel, hovatovább bizonyos esetekben ezeket a jelenet hangulatára vagy a cselekmény helyszínére utaló instrumentumokkal fűszerezte meg. Az egyik ilyen kombináció az „It’s Like Herding Parasaurolophus”, ahol elektromos gitár és csörgő bevonásával varázsol pörgős vadnyugati hangulatot, miközben Owen lovon próbálja összeterelni a Parasaurolophus-csordát. Míg e tétel első fele a hozzá kapcsolódó képsorokkal egyetemben hősünket cowboyként szimbolizálja, addig a Giacchino-féle Park-témát felvonultató lezárása egyfajta dinoszauruszsuttogóként ábrázolja. A máltai cselekmény ihlette tételek szintén kiemelkednek, hangszerelésükkel tökéletesen sugallják, hogy nem az Egyesült Államok területén vagy egy erdőben járunk, hanem egy impozáns látképpel, atmoszférával bíró országban. A „This Dodgson Burns Bright / The Maltese Dragons” éppúgy ebbe a csoportba tartozik, mint a „You’re So Cute When You Smuggle”, az „In Contempt of Delacourt / Dance of the Atrociraptors”, továbbá a „Da Plane and Da Cycle”. Ezek voltak az első olyan akciótételek, melyekre a film közben felkaptam a fejemet – és ekkor már több mint háromnegyed óra telt el belőle.

Ám a zenekari pörgés az imént felsoroltak esetében még csak frappáns bemelegítőnek tekinthető. Az „A Dimetrodon a Dozen”-től kezdve megállíthatatlanul robogunk a végkifejlet felé, utunkat pedig számos dinamikus („She Shoots, She Scorches”, „Ladder and Subtract / What’s Your Major Malcolm Function / Six Degrees of Evacuation”, „Battle Royale with Reprise / Six Days Seven Denouements”) vagy épp feszültségteli tétel („Saliva and Kicking”) szegélyezi. Mindeközben a „Giganotosaurus on Your Life”, a „Gotta Shut Down the Blah Blah Blah” és a „Girls Can Alpha Too” révén pihenhetünk meg, a valódi zenekari fellélegzésre azonban az elképesztően csodálatos csellószólóval megspékelt „All the Jurassic World’s a Rage”-ig kell várni. S e fennkölt lezárással bíró tételt követően a „Curly and Larry MOE” – „Dino Suite, Suite Revenge” párosban összegződnek a Jurassic Park és a Jurassic World emblematikus dallamai.


A Jurassic World: Világuralom egyáltalán nem hibátlan, sok benne a logikai baki, és bár töretlenül szurkolok a szereplőknek, kezd fárasztó lenni, hogy a dínók mindenkit elkapnak, de hőseinken egyetlen szorult (vagy épp abszurd) helyzet sem képes kifogni. Ettől függetlenül jól szórakoztam rajta, s ahogyan a zenében, úgy a filmben is nagyon tetszettek a múltidézések – az eddig említetteken túl a Dilophosaurus visszatérését is remekül oldották azzal, hogy színrelépésének kifutását ugyanaz a forgatókönyvírói cél inspirálta, mint anno a Jurassic Parkban. A történet igyekszik egyfajta jóvátételt is biztosítani az embereknek Wu közreműködésével, aki a genetikai kísérletekre eddig játékszerként tekintett (igaz, többedmagával, főnöki utasításra), s emiatt őslényekkel árasztotta el világunkat – ez szintén szimpatikus húzás volt Trevorrow-tól. A film ismeretében pedig egyértelműen megváltozott a véleményem Michael Giacchino score-járól (de még így is a Lightyear maradt az abszolút favoritom tőle 2022-ből), ugyanakkor azt gondolom, hogy a közel nyolcvanperces CD-verzió sokkalta nagyobb élményt képes biztosítani, mint a digitális, bővített kiadás.